Március 2-án Az utolsó garabonciások II. – A magyar ellenkultúra (1958–1996) címmel szervezett konferenciát az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet a Pesti Vigadóban, a Magyar Művészeti Akadémia székházában. A konferencia élőben is követhető volt, illetve továbbra is bármikor visszanézhető az MMA MMKI YouTube-csatornáján. A rendezvényen többek között szó esett Koncz Zsuzsa pályafutásáról a Kádár-rendszerben, az 1989 előtti építészet és ellenkultúra viszonyáról, illetve az is kiderült, hogy mi volt Szilas Imre legnagyobb érdeme.
A tavalyi konferencia tapasztalata az volt, hogy a XX. század második felében kialakított magyar kulturális fősodorral szemben számos alkotó képezett ellenáramot. Személyük és tevékenységük ismertté vált, hatásuk kellően jelentős volt ahhoz, hogy maga a fősodor is válaszoljon rá. Az idei találkozó célja az volt, hogy az ellenkultúrát elméleti szinten is bemutassa, emellett számos legendával szeretett volna leszámolni, így a kutatók beszámoltak betiltásról, valódi föld alatti stúdiómunkáról és a kánonból való kiszorításról is. Ám azt is megmutatták az előadók, hogy az ellenkultúra nem minden érzékeny művész számára volt kísértés, illetve hogy mit jelentett a „3T” rendszerét kényszerűségből elfogadó művészek számára.
A jelenlévőket Windhager Ákos művelődéstörténész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója, a konferencia szakmai szervezője köszöntötte, aki elárulta, hogy míg az első konferencia témái leginkább a gyertyát két végén égető művészek életére koncentráltak, ezúttal azt járják körbe, hogy milyen módon intézményesült az ellenkultúra. Az előadások három tematikus szekcióban hangoztak el. Az elsőben a kormányzat, a másodikban a spiritualitás, végül a harmadikban művészeti ágakat összekötő metaszöveg állt a középpontban. A vizsgált kulturális regiszterek is sokrétűek voltak, így az elemzések egyaránt érintették az irodalom, a popzene, a punkzene és a film világát. A szervezők szándékában állt „termékeny vitát” kibontakoztatni, amelynek során a kérdezők, illetve az előadók komorabb témákat sem félnek érinteni.
Első előadóként Máthé Áron történész, szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese szólalt fel, aki az ellenkultúrák lehetséges megközelítéseit vizsgálta a kommunista diktatúra időszakában. Elmondása szerint az ellenkultúra fogalma a köztudatban szorosan összefonódott az 1960-as évek beatmozgalmával – noha a forradalomig éppen a keresztény mozgalmak számítottak a legjelentősebb ellenkultúrának. Az ellenkultúra olvasatában olyan szubkultúrát jelent, amelynek értékei és viselkedési normái jelentősen eltérnek a többségi társadalom értékeitől és viselkedési normáitól, sőt azzal szöges ellentétben állnak, főként az úgynevezett mainstream erkölcsökkel, kulturális kódokkal és megnyilvánulásokkal. A populáció egy jól körülhatárolható részének törekvéseit fejezi ki egy meghatározott korszakban. Amikor ezek az erők elérik a „kritikus tömeget”, drámai horderejű változásokat indíthatnak el. Az előadása végén rámutatott arra, hogy a táncházmozgalom és a 80-as években Magyarországon megjelenő Soros Alapítvány szövetségeseként tekinthetett egymásra a pártállami ellenkulturális szcénában.
Csatári Bence történész, újságíró, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tudományos kutatója Koncz Zsuzsa énekesnő pályafutását és ismertté válásának körülményeit mutatta be előadásában. Mint arról beszámolt, a „sztárcsinálás” legfőbb helyszíne a televízió volt, a sztárság pedig szorosan összekapcsolódott a rock’n’roll-al. Az énekesnő karrierjét befolyásolta erősen, hogy a pártállami kulturális kormányzat a beatmozgalmat támogatta, így az jelenhetett meg egyedül a hatvan évtizedben a TV és a rádió műsoraiban (a Magyar Rádió és Televízió akkor még egy céget jelentett). Akkoriban a sztárság – ha kellő kitartással ki tudta vívni valaki azt magának – hosszabb folyamat volt, nem csupán néhány évre szólt. A beatklubok egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, valamint elterjedtek a „drukkerhadak”, ugyanis minden bandának megvolt a maga rajongói tábora, nem igazán voltak átfedések.
Martsa Piroska szobrász-restaurátor művész, animációs mozdulattervező, a Martsa-művészek hagyatékának gondozója édesapja, Martsa István szobrászművész életéről és munkásságáról tartotta meg előadását „Csendes erő” címmel. Mint arról beszámolt, Martsa Istvánnak nehéz, háborús körülmények között kellett kibontakoztatnia tehetségét, aki belátta, hogy művészként a tehetségét kell szolgálnia, ugyanakkor hitt a kollektivizmus eszméjében. Azáltal, hogy megélte a katonaságot, megértette, hogy az élet véges: ha ekkora tehetséget kapunk, akkor élnünk kell vele, akármilyen is legyen a rendszer, a körülmények. A szobrászat fizikai erőfeszítéseket igénylő munkája, az átélt háborús évek és a politikailag terhelt időszakok, a művészélet feszültségei és az emberi csalódások negatív hatásai azonban sajnos nem maradtak el, mind hozzájárultak korai halálához. Előadásában az életmű 3T felőli értékelése során azt mutatta be, hogy a pártállam által megrendelt szobrok a mai napig a helyükön állnak, azaz sikerült a művésznek a tartalmat, a formát egyetemes jóízléssel megformálnia.
Zuh Deodáth, az MTA BTK Lendület Morál és Tudomány Kutatócsoport posztdoktori kutatója azt járta körbe, hogyan lehet ellenállást kifejezni a kultúra által, és ezáltal létrehozni az ellenkultúrát. Megfogalmazásában az ellenkultúra az a szubkultúra, amely intézményesülni tud a fősodor művelődési hálózatához mérvadó módon. Példának hozta meghatározására, hogy Romániában a szocializmus keményebb éveiben sem voltak igazán markáns szubkultúrák, ezzel szemben nem szűnt meg azoknak az embereknek a köre, akik a vallásosság, a spiritualitás által próbálták megtartani a régi magas kulturális toposzok továbbélését. Így a kultúra maga vált az ellenállás eszközévé, holott nem beszélhetünk igazi kulturális ellenállásról. Az építészet, mivel azt a megbízó fizeti és csak úgy jöhet létre, ahogyan azt a megrendeli jóváhagyja, nem válik ellenkultúrává.
Bólya Anna Mária zeneelmélet- és tánctörténet-tanár, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos munkatársa, a Magyar Táncművészeti Egyetem egyetemi docense Markó Iván táncszínházát festette le a közönségnek. Mint azt hangsúlyozta, a magyar balettéletnek is fordulópontját képezték az 1948 után történt változások, ugyanis ekkortól már a szovjet művészeti ideáloknak megfelelő balett- és néptáncművészeti stílusok is elkezdtek terjedni. Miután a mozdulatművészetet betiltották, Nádasi Ferenc táncművész stúdióját pedig államosították, a balett és a néptánc kapott egyfajta dekoratív szerepet, amely a szovjet kultúra ideáit volt hivatott közvetíteni. Kitért Béjart és A tavaszi áldozat című mű fogadtatására és hatásaira is, amely sok téren újat hozott, ezáltal felforgatta a hazai táncéletet és újraértelmezte a balett fogalmát.
Horváth Gergely, a Petőfi Media Group ügyvezetője, a Magyar Kultúráért Alapítvány-csoport tagja, a Szikra-díj zsűri elnöke azt tárgyalta, hogy vajon ellenkultúra-e a keresztény könnyűzene, és hogyan is tudjuk azt definiálni a 60-as évekbeli térnyerése óta. A hívők legfontosabb álláspontja, hogy a műfaj nem engedheti el a teológiai fókuszt. Már az evangéliumban is találhatunk utalásokat arra, hogy a hívő szelleme folyamatos irritációban van, mert a kultúrából áradó Isten- és világkép nem hagyja nyugodni, ebből kifolyólag pedig ütközik vele, függetlenül attól, hogy azt hogyan éli meg. A bálványok ma már immateriálisak és szellemiek, de az alapélmény ugyanaz: a Jézus tanításait elfogadó és azt saját gyakorlatává tévő ember az őt körülvevő kultúrában mindig ezt a belső alakzatot keresi. Őszinte és személyes hangú bevezetője után Szilasi Imre és Bolyki Eszter pályafutásából hozott példákat. Az előző a Mátyás-templomban mutathatta be az első beatmisét, amíg az utóbbi saját vidéki házuk pincéjében titokban berendezett stúdiójában vette fel a felvételeit, amelyekről még a gyerekeinek sem beszélt. Kettejük mégis ugyanannak a keresztény ellenkultúrának volt a képviselője.
Falusi Márton költő, író, kultúrakutató, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, a Magyar Művészet főszerkesztője a magyar neoavantgárd lírát állította középpontba. Felhívta rá a figyelmet, hogy a klasszikus magyar avantgárd líra térhódítását a történelmi események erősen gátolták, a pártállami keretek nem engedték, hogy a költők átadják magukat a kísérletező kedvnek. A 70-es évekre kialakult új költői világnézetek azonban mind magukon hordozták az avantgárdnak nevezhető stílusjegyeket, és csupán költészettörténetünk eredendően rétegezett, innovatív mivolta adhat magyarázatot arra, hogy az efféle nyelvhasználati módot általában miért nem avantgárdként azonosította a recepció. Az előadás a ma kevéssé olvasott, de maradandó értékű életművet alkotott Dobai Pétert idézte több ízben, rámutatva arra, hogy mind költészete, mind a prózája milyen friss és életképes napjainkban is.
Farkas Attila filozófus, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem adjunktusa, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos munkatársa a 70-es évekbeli magyarországi punkmozgalom megszületését vizsgálta különböző szempontok alapján. Meglátása szerint jellemzően az óbudai, szegedi, egri, valamint győri lakótelepeken és középiskolai folyosókon született meg a magyar punk, nem pedig az értelmiség köreiben. Az első magyar punkegyüttes, a Spions összesen három nyilvános koncertet hirdetett meg, amelyből az első félbeszakadt, az utolsó pedig el sem kezdődött, mivel a tagok 1978-ban emigráltak. Az előadó azt mutatta be, hogyan támadta a korai magyar punk a kommunista politikai rendszert és annak értelmiségi ellenzékét, és hogyan számolt le a hatvanas évek eszméivel.
Végezetül Szekfü András filmtörténész, címzetes egyetemi tanár a tavaly 70. születésnapját ünneplő Müller Péter Sziámi filmrendezői munkásságát és azon belül is az Ex-Kódexet járta körbe előadásában. A múlt század második felében a forradalomtól a rendszerváltásig a magyar filmgyártásban néhány kivételt leszámítva csak a Balázs Béla Stúdióban készültek kísérleti filmek, a 60-as évek szürreális-avantgárd rövidfilmjei után pedig a 70-es évek átvezettek a 80-as évek neoavantgárd játékfilmjeihez, amelyeket gyakran az újérzékenység filmjeinek is neveznek. Az Ex-Kódex elkészülte után a hagyományos mozibemutató elmaradt, ugyanakkor rendkívül megosztóvá vált a kritikusok körében. Szinte a teljes filmet áthatja az irónia, a lebegés a képzelet és a valóság között – vagy mégis komolyan veszi önmagát? Az előadás kijelentéseit alátámasztotta, hogy az ismert előadóművész, a film alkotója, Müller Péter Sziámi jelen volt, sőt kérdésekkel és válaszokkal vett részt a vitákban. Több abszurd élménye közül az aratott nagy közönségsikert, amikor elmesélte, hogy az a stúdióvezető akarta rávenni a rendszerváltás után a Betiltott dalok nagylemezre, aki annak idején betiltotta.
Az egyes szekciók között, illetve az előadások végén a résztvevőknek lehetőségük volt feltenni kérdéseiket és gondolatokat fogalmazni meg az ellenkultúrával és a konferencia témáival kapcsolatban.