Kovács Zoltán Missa Pannonicája (2018) és James MacMillan European Requiemje (2015) a kortárs szakrális – és hangsúlyosan: katolikus – egyházzene egy-egy jellegzetes alkotása. Mindkettő olyan, a hagyományos liturgia által alkalmazott szöveget, dramaturgiát és műfajt (~koncertmise) alkalmaz, amely révén az elmúlt 150 év bármely pillanatában születhetett volna. Kulcstrópusuk a szinekdoché – divatos szóval: a fraktál. Mindkét szerző a stílust, a szöveget és az idézeteket tekintve az egyetemességet (a katolikus szó eredeti jelentését) jelenítette meg. A másik oldalon mégis mindketten egy-egy szűkebb pátriát jelöltek meg a címben (Pannónia, Európa) – anélkül, hogy más módon hangsúlyoznák a helyi jelentőséget. Mit jelent a két címben szereplő helyszín? Közéleti, művelődési vagy történeti hivatkozás-e, vagy csupán jelentést teremtő rájátszás két kiürült fogalomra? Miként oldható fel a XXI. század elején az eseti, az egyedi és a helyi, valamint az örök, az általános és az egyetemes. MacMillan zenéjében a fraktálszerűség a hangzásban is erősen érződik. Igaz, a művet mégsem ebből a szempontból közelítették meg, hanem a Brexithez való viszonyából, noha előtte készült. Kovács Zoltán pedig ahhoz a kortárs szakrális zenei hagyományhoz csatlakozott nyíltan, amely kisebb helyiségeket emel be a zenetörténetbe (ld. Soproni József: Missa Scarbantiensis, Szokolay Sándor: Missa Pannonica, Terényi Ede: Csíksomlyói Stabat mater). Tisztelgés a mesterek előtt vagy ragaszkodás a hagyományhoz, esetleg az homage-k fraktáljára épített új szerkezet? Más kérdés, hogy a rendszeres koncertre járóknak azonban nem a felsoroltak, hanem a régebbi alkotások, az Esztergomi, a Szekszárdi és a Szegedi mise, vagy éppen a Budavári Te Deum jut eszébe. A cím szükségképpen játékba hívja azokat is. Az előadás a két új szakrális zene eszmetörténeti olvasatát nyújtja, valamint rámutat azokra a zenei folyamatokra, amelyekre építkezve idézik meg az egyediben az egyetemeset.
