A korai magyar moder-nitás kulcsteljesítménye, hogy sikeresen írta újra az öröklött romantikus nagytörténeteket (a magyarság eredete, nyelve, zenéje, irodalma és építészete; az ország területi integritása és politikai berendezkedése). Az önmeghatározást adó legfrissebb nagytörténet az 1848–1849-es szabadságharc volt. Annak újra- és újraelbeszélése igen korán elkezdődött, de meglepő módon a nemzeti oldalról jövő dekonstrukciója is. A kiegyezés korának legkedveltebb magyar szerzője 1850-ben még az egyik borsodi folyó nevét használta, hogy a Csataképeket kiadja, de a következő esztendőben, amikor értesült arról, hogy költőbarátja özvegye ismét férjhez ment, horrorba hajló szatírával felelt. A nyilvánosság előtt elkövetett becsületsértést később megbánta, s megkövette az asszonyt. A szabadságharccal kapcsolatban azonban a későbbiekben árnyalt látásmód jellemezte. A kiegyezést meghirdető osztrákból magyarrá vedlett földbirtokosról szóló regényével egy időben (1862) jelentette meg az első 1848-as nagyeposzát, amelyben a közéleti módik változékonyságára hívja fel a figyelmet. Az Erzsébet királynéval való maradandó emlékű találkozást (1869) követően három fiútestvér szemszögéből ábrázolja a harcokat, majd sci-fiként ábrázolja. A halála évében megjelent regényében a zsidó emancipáció terhei felől tekint vissza 1849-re, végül utolsó szövegében az általa több ízben javasolt a civilizációból való kivonulás mellett teszi le a voksát. Egy óceáni szigeten élő remete így fakad ki a látogatójának: „Ki az a haza? A dobszóra felvonuló hadcsapatok? A huzakodó pártok? A munkaképtelen parlamentek? A gyűlöletszító nemzetiségek? Az elégedetlen munkástömegek?” Bár a látogató végül kimondja, hogy „a földi hazát nem tartja meg más, mint a hősi vitézség”, annak érvényességét a korábbiak legalábbis kérdésessé teszik. A magyar függetlenség mellett elkötelezett világhírű magyar zeneszerző, akit német kortársai gyávasággal is megvádoltak, zeneművekkel siratja el az (újra) elvesztett függetlenséget. Ám a csatatéren elhunyt költőóriáshoz neki is kettős a viszonya. Előbb az említett szatírát zenésíti meg melodrámaként, majd a szöveget elhagyva siratóvá alakítja át komor hangú, a kortársakkal igen kritikus ciklusában. Az előadás tehát bemutatja, hogy 1848–1849 nagytörténete miként változott, különös tekintettel a korabeli magasművészetben megjelenő Petőfi-kép újraírásaira.