A kromatika intonálása az a cappella társas éneklés egyik legnagyobb kihívása. Pályakezdő énektanárként feltűnt, hogy Bertalotti 50 solfeggioja tele van alterált hangokkal, de egyetlen kromatikus fordulatot sem találunk benne, pedig a kortárs barokk vokális zene gyakori eszköze a kromatika (pl. passus duriusculus). Kodály Triciniája viszont szinte tobzódik a kromatikus menetekben: a 29 darabból mindössze hatban nem találunk kromatikus dallamlépést. Feltűnő a kromatikus menetek változatossága. Az egyetlen bővített prím lépéstől a teljes oktávot kitöltő lefelé vagy felfelé tartó menetekig. Találunk kétszólamú kromatikus menetet párhuzamos és ellenmozgással, de van példa a legkényesebb, moduláló kromatikus dallamra is.
Kardos Pál elméleti alapozásából kiindulva a triciniumok néhány jellemző menetén kívánom bemutatni, hogyan lehet elkerülni a kromatika intonálásának egyes buktatóit. Aki ezeket a miniatűr darabokat megtanulja tisztán, a társaira figyelve és érzékenyen igazodva énekelni, a romantika legburjánzóbb kromatikáját, Wagner és Verdi kényes szólamait is képes lesz tisztán megszólaltatni kórusban és kamaraegyüttesben egyaránt. Ennek alapján merem Kodály Zoltán Triciniáját a kromatika intonálása iskolájának nevezni.