A konferencia címében megfogalmazott „utolsó garabonciás” felidézi B. Nagy László meghatározását, miszerint Cseh Tamás „a névtelen igric, de egy igrichez nem is illő, hogy neve legyen”. 1973-ban, a 25. színházbeli, a Dalok első nyilvános megjelenése után mondta: „boldog vagyok, hogy még van valami, hiszen én egész életemben a spúrom után mentem…” (Ez halála előtt néhány nappal hangzott el, ahogy írta: „Profinak sose szabad lenni. De amatőrnek se… a margókon ugrálni… Nem szabad kiszakadni a determinánsok vonzásköréből. De nem szabad beléjük se zuhanni. Ez persze nem megy büntetlenül, mert a társadalom megbosszulja – már csak puszta irigységből is – az efféle eltökélt »kint-bent« állapotot” – elfogadásuk még néhány évig késett.) Cseh Tamás és Bereményi Géza munkássága pontosan ilyen volt, szűk körben, erősen hatva közegükben, de mélyen beágyazódva a magaskultúra szövetébe is. Ezt mutatja be az előadás – az ötvenes évek emléke, a hatvanas-hetvenes évek valóságos, megélt tapasztalata, a „szűrt levegő” – a vasfüggöny valóságos mivoltának kontextusában.
