Már maga a „neoavantgárd” kategória is kétes. Mégis van magyarázóértéke, ha azokat a költőket vesszük szemügyre, akiknek verseit az előadó elemzi. Baránszky László, Cselényi László, Dobai Péter, Erdély Miklós, Kemenes Géfin László, Papp Tibor és Parancs János nevei korántsem ismeretlenek, ám lírájukat jobbára zárványként tartja számon a magyar irodalomtörténet. A párizsi Magyar Műhely, a vajdasági symposionisták vagy a nyugati emigráció idevágó alkotói ugyan egyre inkább az érdeklődés homlokterébe kerülnek, maguk a versek, a költemények jelentősége, hatástörténete csak néhány kiemelkedő szerző (például Domonkos István vagy Tolnai Ottó) esetében tekinthető kellőképpen feldolgozottnak.
Az előadás kifejezetten bizonyos versekre koncentrál, és a szövegformálás technikáinak időtállóságára kérdez rá az említett szerzők műveiben.
