Napjaink fő ellensége, a koronavírus nem akar mást, mint szaporodni, terjeszkedni és ezzel egyidőben az életét biztosító közeget, az emberi szervezetet „terhelni”, akár annak haláláig. Hasonlóképpen cselekszik globalizált, végletekig technicizált civilizációnk. A XX. század egyik „terméke”, az autonóm építész pedig kiszolgálja ezt a civilizációt, cserébe csupán alkotói egójának elismerését kérve. Könnyen belátható, hogy ez az út már rövid távon sem igazán járható.
Napjaink építészetében sokkal nagyobb szerepet kellene kapnia, különösen a mai magyar vidéken a Hamvas féle nevezetes névtelenségnek. Az építészetet vissza kell terelnünk az „építés” irányába. Az esztétika és a bürokrácia helyett az emberi létezés "terepére". Ennek természetesen nem a racionális előregyártás pénztárcabarátságát kell jelentenie, hanem a kézművesség általi bevonódást az építés drámájába. Ez küzdelmes és (legalábbis kezdetben) látványos eredményeket nélkülöző folyamat. Mint amilyen napjaink telepeseinek, a tanyákra költöző értelmiségiek élete: a mindennapi, állandóan ismétlődő, egyszerű cselekvés eredményeképpen semmi más nem történik, mint televényszerű, burjánzó élet terem és növekszik a tájban. Az előadás ennek lehetséges művészi útjait kívánja bemutatni konkrét példák segítségével.
