A Kádár-rendszer kultúrpolitikája, benne a populáris zenei műfajjal, szinte mindvégig az Aczél György által szorgalmazott és a köztudatba átültetett „három T” (tiltás, tűrés, támogatás) elvén alapult. Habár az operatív intézkedések működési mechanizmusa nagyrészt ugyanazt a metodikát követte a Kádár-rendszer során – noha helyi szinten ennek eredménye különböző okokból változó volt –, a könnyűzene különböző ágaihoz való ideológiai-elvi hozzáállás többször módosult, természetesen a szocializmus eszmeisége általános vezérelveinek megsértése nélkül. Az előadó azt igyekszik felvázolni, hogy a kádári–aczéli cenzurális viszonyok a monopolisztikus könnyűzenei intézményrendszer segítségével hogyan érintették a könnyűzenei szcéna szereplőit, milyen alapon tett különbséget a hatalom a zenész-társadalom egyes szereplői között ebből a szempontból, a zenei produktumok milyen figyelmet váltottak ki a részükről, valamint milyen stratégia mentén tudták megtartani a muzsikusok a művészeti értékeiket, illetve – rosszabb esetben – milyen út vezetett a meghátrálásukhoz.
