Vujicsics Tihamér gyermekkorát tekintve többféle tradícióba nőtt bele. Édesapja ortodox lelkész volt, aki a belgrádi teológián summa cum claude eredménnyel végzett. A barátok, többek között Petrovics Emil, beszámolója szerint a család lakását a szerb keleties hangulat mellett paradox módon egyfajta monarchia korabeli békebeli miliő uralta. Ugyanakkor egy olyan szerb tradíció részese volt, amelyben a zene és a tánc az élet szerves része. Gyűjtői munkája kiterjedt a déli szláv népzene mellett az albán, a görög, a török, a jürük, a balkáni cigány népzenére. Emellett egyházi énekrepertoárt is gyűjtött, grúz, macedón, görög és szerb ortodox liturgikus énekeket, melyeknek eltérő lejegyzését és nyelvét nagy részben ismerte. Hagyatékát tekintve még ma is óriási feldolgozatlan anyagról van szó. Ezek kis része bekerült A magyarországi délszlávok zenei hagyományai című könyv revideált, kibővített változatába, amely a nagyközönség számára a napokban jelenik meg. Az előadás arra a kérdésre keresi a választ, hogy a tradíció hogyan volt jelen sajátos, műfaji kategóriákba sokszor nem sorolható életműben. Milyen szerepe volt a tradíciónak abban, hogy egyszerre lehetett „garabonciás, tudós, énekmondó, kö̈ltő, tréfamester”?