A magyar balett-történet második világháború utáni megszakítottsága olyan korszakot hozott, amelyben a zseniális oktató, Nádasi Ferenc iskoláját államosították, és a táncművészetben csak a balett és a néptánc maradhatott meg a szovjet ideálnak megfelelő repertoárral. Minden más táncművészeti ág (modern tánc, a hungarikum mozdulatművészet, társastánc) felszámolásra volt ítélve. Mindez meghatározta az 1950-es évek balettrepertoárját. Azonban már az 1960-as években Lőrinc György igazgatásának idején megjelennek a repertoáron nyugat-európai koreográfusok művei. Érdekes módon ezek a bemutatók nem keltenek nagy visszhangot. Az 1973. decemberi Béjart-estnek viszont robbanásszerű hatása volt a magyar táncéletre. Maurice Béjart balettjei szinte mágikus hatást gyakoroltak a közönségre. A koreográfus a táncot egyetemes nyelvként és totális színházként fogta fel. Felforgató darabjai nem csupán a táncművészet értelmezését változtatták meg, hanem a táncosok táncművészethez való viszonyát is. Az előadás azt vizsgálja, hogy Béjart „felforgató” és „ritualizáló” koreográfusi stílusát hogyan viszi tovább, értelmezi át Markó Iván, milyen új elemekkel alakítja ki saját, hungarikumként értelmezhető totális színházát. Emellett a tánc és táncos viszonyának szempontjai szerint tárja fel és a késői darabokban, elsősorban az Izzó planétákban a közösségi dinamika mélyebb, jóslatszerű jelentéseit.
