A városi táncházmozgalom előzményei 120–140 évvel ezelőttig – a paraszti és pásztorkultúra tudományos igényű megismerésének szándékáig – nyúlnak vissza. Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, majd Lajtha László és Veress Sándor rakták le a népzene gyűjtésének és rendszerezésének alapjait. A néptánckutatás Molnár István által indult el, akit tanítványa, Martin György és az ő generációs társai követtek. A hetvenes évek elejére érlelődött meg Novák Ferenc és tanítványai körében a gondolat, hogy az erdélyi Széken fölfedezett táncház fővárosi környezetben is működőképes lehet. A nyitott táncházklubok irányába Timár Sándor, Sebő Ferenc és Halmos Béla terelték a kibontakozást. A táncház az élő zenei folyamatokkal együtt lélegző tánc, a megismert stílusokon belüli improvizációs élmény révén mára helyet kapott az oktatásban, mélyen beágyazódott a szabadidős és hivatásos művészeti életbe, s így vált a szellemi kulturális örökség átörökítésének nemzetközileg elismert modelljévé.
