Az előadás erős állításaként meg kívánja határozni a különbséget a topografikus és az urbanisztikai város között. A topografikus város szervesen használja a telek- és úthálózatok által nyújtott természeti adottságként rögzült mélyszerkezeteket, az urbanisztikai város viszont – felismerve a város generális problémáját – nem pusztán tervezett, hanem tervezettsége kellékalapú: olyan térbeli asszamblázs, amelynek egyes elemei szervetlenül illeszkednek egymáshoz a találkozási pontokon, olyasfajta töréseket eredményezve, amelyek a mai napig problematikussá teszik működtetését, használatát.
A hozzászólás második erős állítása az, hogy a mai napig legjelentősebb, összkulturális teljesítménynek számító Lánchíd pozíciója és pesti foglalata tekinthető annak az első urbanisztikai ősbűnnek, amely befejez(het)etlen múltak sorozatát indította el Budapest történetében.
A tanulmány célja, hogy az utópikus vagy terven maradt városfejlesztési tervek érintése nélkül csakis az urbanisztikai faktumokra támaszkodva illusztrálja azt a városfejlődést, amelyet a töredezett modernitások tettek befejezhetetlenné.
Azzal, hogy 1893-ban eldöntik a két újabb híd felépítését, megpecsételődik a város sorsa. A Ferenc József híd még jól illik 1896-ban a kialakult középkori városszerkezethez, amikor azonban 1903-ra befejezik az Erzsébet hidat, akkor a történelmi városközpontot is elbontják, megteremtve ezzel a Krúdy-regényekből ismert, de a mai napig pesti alaphangulatként osztott elégedetlenséget és hiányérzetet: a nosztalgia és az elmúlás kliséit.
