„Jobb zenészekre van szükség. Azzá lehet, aki naponta dolgozik rajta. Mennél jobb zenésszé lesz valaki, annál jobban tud másokat is bevonni a zene boldogító fénykörébe, annál jobban tudja szolgálni a nagy célt, hogy a zene az egész népé legyen.˝ (Kodály Zoltán, 1954)
Kodály Zoltán születésének 140. évfordulójáról a jövő év tavaszán fogunk megemlékezni. Mi most kicsit megelőlegezzük ezt, a XX. század e hatalmas gondolkodójáról nem lehet eleget beszélni. Írásai, művei soha nem voltak ennyire időszerűek, mint most.
A feljebb látható gondolatot Kodály az egyik kétszólamú énekgyakorlat-sorozatának előszavában írta. Kodály a múlt század harmincas éveitől fogva készített a zenepedagógiát segítő, ének-zene órákon használható gyakorlatokat a legkülönbözőbb szinteken. Írt óvodásoknak és zeneakadémistáknak egyaránt. Írt szöveggel énekelhető és csak szolmizációs hangokkal előadható egy-, két- és háromszólamú darabokat. Van köztük olyan is, amely akár színpadon is előadható, nagy részük azonban a kórusművek előadásának előkészítője. Kortárs költőket is megszólítottak e kicsiny darabok, találkozhatunk Weöres Sándor és mások alkotásaival is szövegként.
E művek alkotásakor Kodály figyelt a változatosságra is. Nagy részük kottában íródott, de akadnak ún. betűkottás, azaz csak a ritmust és a szolmizációs nevet mutató, egyszerűen olvasható etűdök is. Van köztük olyan, ahol a két szólam külön füzetekben jelenik meg, hogy előadásuk még jobban megkívánja az egymásra figyelést, felhívja a figyelmet az egymásra utaltságra a szólamok között. Találunk a violinkulcstól eltérő írásmódot is, és van, ahol a kulcsok váltakozása is megjelenik.
Ezek a gyakorlatok végigkísérik a zenét tanulók életét, segítségükkel a zenei írás-olvasás a legmagasabb szintig elsajátítható oly módon, hogy közben a tanuló a különféle zeneszerzői fogásokkal, zenei formák miniatűr változataival, izgalmas hangsorokkal és a magyar népzenével is ismerkedik.
Ezeknek elemzésével, értékelésével foglalkozik konferenciánk, kitérve a művek művészetelméleti vonatkozásaira és kulturális környezetükre is.
A zenészek jól tudják: soha nem késő akár sokadszorra is elővenni ezeket az alkotásokat. Mindig találunk bennük újdonságot. És ahogyan Kodály 1950-ben mondta: „Ismeritek Tompa Mihály szép versét: »Fiaim, csak énekeljetek!« Ezt megtoldom azzal: »Fiaim csak szolmizáljatok!« Így szolgáljátok legjobban a magyar zenekultúra fejlődését.”
