Évindító programjairól tartott sajtótájékoztatót az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) január 31-én a Párisi Passage Café & Brasserie kávéházban.
Az esemény legfontosabb apropója, hogy a kutatóintézet életében fontos szerepet tölt be az ötös szám, mivel idén ötven éves a magyar táncházmozgalom, ötödik alkalommal bonyolítja le a művészeti alkotómunkát támogató ösztöndíjpályázatot, valamint ötödik alkalommal szervez építészeti beszélgetéssorozatot, amelynek középpontjában a vidék áll. Ezekről, valamint a kutatóintézet féléves rendezvényterveiről számoltak be bővebben a sajtótájékoztató résztvevői: Kocsis Miklós jogász, közgazdász, az MMA MMKI igazgatója, Wesselényi-Garay Andor építészteoretikus, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa és Berecz István táncos, koreográfus, az MMA Művészeti Ösztöndíjprogram ösztöndíjasa.
Kocsis Miklós kiemelte az MMA 2022–2025. évi Művészeti Ösztöndíjprogramját, amelyre február 7.–március 21. között lehet jelentkezni. A 2018-ban indult projekt népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy évről-évre egyre több művészt mozgat meg, 2021-ben 15-szörös volt a túljelentkezés. Az alkotók építőművészet, film- és fotóművészet, ipar- és tervezőművészet, irodalom, képzőművészet, művészetelmélet, népművészet, színházművészet, és zeneművészet kategóriákban nyújthatnak be pályázatokat az erre szolgáló online felületen.
Ezt követően bemutatta az MMA MMKI tavaszi féléves konferenciáit és egyéb programjait. A kutatóintézet a 2022. évi rendezvényeit az 50 éves a magyarországi táncházmozgalom című konferenciájával nyitja meg február 2-án a Pesti Vigadóban, amely elmondása szerint bizonyítja, hogy a táncház a mai napig élő jelenség, hiszen egészen fiatal és kiváló művészek foglalkoznak majd ezzel a témakörrel. Az online futó, nagy érdeklődésre szert tett Tesztoszteronépítészet immár harmadik alkalommal indul el ebben a félévben Wesselényi-Garay Andor vezetésével, amelynek adásai között olyan is van, amely 23 ezer fő feletti nézettséget ért el. Március 2-án az MMA MMKI Az utolsó garabonciások II – A magyar ellenkultúra (1958–1996) címmel szervez konferenciát, április 25-én pedig Befejezetlen múlt – Eszmetörténeti konferencia a XIX. és XX. század fordulójáról és ami belőle következett címmel kerül megrendezésre tudományos találkozó a Pesti Vigadóban. Május 2–3-án folytatódik A művészet közege című konferencia. Az elmúlt három évben nagy érdeklődéssel övezett és azonos főcímmel megrendezett rendezvény folytatása elsősorban a művészetet körülvevő világot, atmoszférát és társadalmat helyezte középpontba, az aktuális járványügyi helyzetre is reagálva. Május 16-án A II. világháború kulturális reprezentációja címmel indul konferenciasorozat. Az első alkalommal a II. világháború megjelenését vizsgálják a magyarországi emlékezetben és művelődésben.
Felhívta a figyelmet továbbá az MMA MMKI félévente megjelenő kulturális, összművészeti magazinjára, amely legújabb számának megjelenése az elkövetkező hetekben várható.
Berecz István felszólalásában rávilágított a táncházmozgalom jelentőségére, hiszen nemcsak a Kárpát-medence minden szegletében megtalálható a fiatal zenész és táncos generáció legkiválóbbjainak sok közös munkán és fellépésen megerősödött hivatásbeli szövetségéről van szó, de a világ magyarságának is – határon túliaknak és a diaszpórának egyaránt – közösségmegerősítő ünnepe, jelképe lett. A táncházmozgalom a legfőbb példa arra, hogy hagyományos műveltségünkre nemcsak szükség van, de igény is. Bízik benne, hogy idővel nem csak szubkultúraként, hanem széles körben elfogadott kultúraként tarthatjuk majd számon.
Wesselényi-Garay Andor a Tesztoszteronépítészet című beszélgetéssorozatról számolt be: elárulta, eleinte „klasszikus poszt-Covid beszélgetésnek” indult a sorozat, és ez a technikai kísérlet a járvány apropóján alkalmat adott arra, hogy szóba hozzák az adások során felmerülő építészeti témákat, amelyek már régóta várattak magukra. Az első építészeti tematikájú beszélgetéssorozat 2020 őszén indult útjára, Esték a Hild-villában Plusz címmel, amelyet 2021 tavaszán és őszén az Esték a Hild-villában – Tesztoszteronépítészet I–II. sorozat követett. Szeptember 18-án megszületett a leghosszabb, szakmai tematikájú, kötött időtartamú személyes interjúsorozat hazai rekordja. Wesselényi-Garay Andor építészteoretikus, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa 24 óra alatt 24 vendéggel folytatott diskurzust arról, hogyan gondolkoznak kutatók, bölcsészek, építészettörténészek és eszmetörténészek az építészetről, mint kulturális evidenciáról.
Ezúttal azt a kérdést járja majd körbe beszélgetőpartnereivel, hogy létezik-e ma vidéki építészet, és annak melyek a legfontosabb jellemzői, illetve hol húzható meg a határ centrum és periféria között a magyarországi építészetben.
A sajtótájékoztató kezdetén és végén Berecz Mihály, az MMA Művészeti Ösztöndíjprogram ösztöndíjasának zongorajátékát hallgathatták meg a jelenlévők.
A Hello Wood kiadásában jelenik meg hamarosan az az újszerű kiadvány, amely több szerző egyéni meglátásait tartalmazza majd Makovecz Imre munkásságával kapcsolatban. A kötet sajátos tulajdonsága, hogy az egyes építészeti szakemberek külön-külön szócikkek formájában fogalmazták meg a témához fűződő állításaikat.
A kötet előszavát Wesselényi-Garay Andor írta, a szerzők közt olyan nevek szerepelnek, mint Beke Márton, Fekete Nóra, Haba Péter, Masznyik Csaba, Smiló Dávid. Elsődleges céljuk a kötet létrehozásával nem más volt, mint hogy közelebb hozzák Makovecz Imre munkásságát és szellemiségét az emberekhez, ennek érdekében igyekeztek átadni azt az elragadtatást, amely életművéből tisztán kitűnik. Wesselényi-Garay Andor építész, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa elárulta: eleinte fogalmuk sem volt, miképpen hidalják majd át a „pontszerű felhőtudások, valamint a hosszú narratívák, a nagy történetek között feszülő már pusztán formai- és méretbeli különbségeket”. Az eredeti elképzelésük egy olyan kiadvány volt, amely nem hierarchikusan építkezik, hanem hálózatként, és amely nem a szavak súlyával, a kijelentésekkel kíván meggyőzni, hanem a hivatkozások számával, az előfordulások gyakoriságával. Éppen ezért döntöttek úgy, hogy lexikoncikk jelleggel magyarázzák meg, mit is jelentenek pontosan azok a kifejezések, fordulatok, amelyekkel rendre találkozhatunk Makovecz Imre írásait olvasva.
A szerzők egyetértenek továbbá abban, hogy a lexikonformátum nekik is hatalmas szabadságot adott a munkafolyamat során. Habár kötött műfajról beszélhetünk, az elkészült produktum bármikor abbahagyható és újrakezdhető, tetszőlegesen bővíthető és tömöríthető, így nem utolsó sorban egy lehetséges folytatásnak is megadja a lehetőséget. De mindezek mellett talán a legfontosabb: nem az egyszeri elolvasásra, hanem újra és újra beleolvasásra csábít.
Wesselényi-Garay Andor építész kutatási területe a kortárs magyar építészet 1983 utáni jelenségeinek vizsgálata hazai, illetve székelyföldi kontextusban. Jelenleg az új népi építészet lehetséges megjelenési formáit tanulmányozza kert történetén keresztül, amely jól példázza a hétköznapi folklórizmus jelenségét és érvel egyben amellett, hogy a mai napig létezik népi építészet, ám ennek ikonográfiája és keletkezésmódja drámaian eltér azoktól a példáktól, amelyek kapcsán a XX. század elején megszületett a „népi” mint olyan képzete.
A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete 2018. május 31-e és június 1-e között rendezte még kétnapos konferenciáját Vallás-nép-művészet címmel a Műcsarnokban. A tanácskozás célja az volt, hogy felderítse és bemutassa, mennyiben értelmezhető napjainkban a vallásos népművészet, tárgyalható-e a művészetelmélet fogalomrendszerével és módszertanával az a napjainkban született tárgyegyüttes, amely evidens kutatási területet definiál az etnográfia és a kulturális antropológia számára.
Amennyiben a kérdést a vallásos népi építészetre szűkítjük, vagyis arra próbálunk választ találni, létezik-e ma a magyarországi építészeten belül efféle jelenség, akkor a válasz kiábrándító, és ezt a csalódottságot rögtön két tekintélyérvvel is alá lehet támasztani. Marosi Ernő a Magyar falusi templomok című munkájának végén némi lemondással állapítja meg, hogy a XV. századdal kezdve megszűnik az a felhajtó erő, amelynek segítségével a falu szinte a saját testéből, a közösség erejével szüli meg templomát. A műépítészet és a műépítészek megjelenésével a falu ezután kapja a templomát – nem megépül, hanem ráépül – amellyel fel is bomlik a vallás, a nép és az építőművészet korábbi egysége [i]. Noha a XX. század végén a kortárs magyar építészet egyik legörömtelibb fejezete a templomépítészet kapcsán íródott, ezek az alkotások még távolabb esnek attól az ideától, amelyről Marosi Ernő ír monográfiájában. A másik tekintélyérvet Bertrand H. Bronson fogalmazza meg a The Morphology of the Ballad-Tunes (Variation, Selection, and Continuity) [ii] című tanulmányban. Bronson a népdalok legfőbb jellegzetességeit – kritériumait - kutatva jut arra a megállapításra, hogy az a (i) variáció, vagyis ugyanaz a dallam jelenik meg akár topográfiai, akár időbeli eltérésekkel; (ii) a kiválasztódás, vagyis ezen variációk idővel egy domináns „állandóvá” tömörödnek, végül pedig mindezt a (iii) folyamatosság teszi lehetővé, amely a dallam- és formaszekvenciák használati és időbeli egymásba-kapcsoltsága révén teremti meg az adott népdal kontinuitását, jelenlétét. Noha Bronson szövege kifejezetten a zenére vonatkozik, az általa kritériumként használt fogalomhármas meglehet szigorú, de jól használható keretekkel igazolhatja a fentebb lemondón megfogalmazott sejtést: felette kihívásos ma Magyarországon – nem csak vallásos - kortárs népi építészetről nyilatkozni, különösen akkor, ha a „népit” mint olyat avval az ikonográfiával azonosítjuk, amely a tizenkilencedik század végével vált azonossá bizonyos jól attribuálható építészeti jelekkel és vált ekként voltaképp stílussá.
Wesselényi-Garay Andor tanulmányban – amely egyrészt mint látható, egy kétéves adósságot törleszt, másfelől még messze nincs kész – amellett kíván érvelni, hogy miközben kétségtelen tény, hogy az építészet specializálódásával, a szakember megjelenésével a Marosi Ernő által is rögzített folyamathoz hasonlóképp távolodott el a XX. század végére egymástól a ház lakója, tervezője és építője, aközben több, igaz nem túl számos projekt sejteti – Janáky István gyűjtése az építészeti szépség rejtekeiről vagy Kunkovács László összeállítása az ősépítményekről, Katharina Roters vizuális tipológiája a kádárkockáról –, hogy eltérő intenzitással ugyan, de a mai napig él valamiféle hagyomány, amelyet népi építészetnek nevezhetünk, mely népi építészet azonban a legcsekélyebb mértékben sem emlékeztet arra a motívumkomplexumra, amelyről a dolgot hagyományosan felismerjük. A kortárs magyar népi építészet egyik értelmezési végpontján lelhető az a népi historicizmus, amely a parasztházak alakhű újjáépítését és mimetikus reprezentációját tűzi célul, másikon pedig Szalai András építészettörténész előadásain bevezetett ciki, neociki stilisztikai fogalmai, továbbá a buhera gyakorlata áll.
A tanulmány erős állítása az, hogy a mai napig létezik népi építészet, ám ennek ikonográfiája drámaian eltér a kanonizálttól, létrejötte pedig a háza léptékét maghalad térbeli asszemblázs, nem pedig feltétlen építés eredménye. A snassz és az újnépművészet képzetes határai között megjelenő tárgyalakulatok hajtóereje és vitathatatlan vizuális nyomatéka pedig éppúgy származik valamiféle esztétikai igényből, mint a jó gazda szemléletből.
Wesselényi-Garay Andor 1969-ben született Szegeden. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett építészmérnöki diplomát, majd saját építészirodát alapított. Többszáz építészeti tárgyú cikk, esszé, kritika és tanulmány szerzője. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa a koronavírus-járvány miatt bevezetett kijárási korlátozás miatt jelenleg otthonról végzi munkáját. Az ezzel járó kihívásokról, hétköznapjairól, valamint jövőbeli terveiről is kérdeztük őt kutatóinkról szóló új interjúsorozatunkban.
Egy éppen folyamatban lévő kutatás keretében a kortárs magyar építészet 1983 utáni jelenségein belül az új népi építészet lehetséges megjelenési formáit vizsgálod, méghozzá egy kertről készült esettanulmány formájában. Megtennéd, hogy bemutatod ennek a kutatásnak a hátterét?
Még annak idején, két éve Fehér Anikó kolléganőm szervezett egy konferenciát Vallás-nép-művészet címmel a Műcsarnokban, amelyen építészként azt a kérdést jártam körbe, hogy értelmezhető-e ma ez a címben is szereplő a hármasság a saját szakmám esetében, avagy létezik-e vallásos népi építészet Magyarországon. Arra a következtetésre jutottam, hogy
elszórva megtalálhatjuk a tárgyi emlékeit annak a vallásos népi építészetnek, amelyet keresünk, de alapvetően ez a három dolog ma nagyon ritkán találkozik egymással. Értelmezhetőbb képet kapunk, ha ezt a fogalomcsoportot szétválasztjuk vallásos építészetre, valamint népi építészetre. A vallás és az építészet kapcsolatában nagyon fontos jelenségekre bukkanunk, ha elfogadjuk, hogy rendkívül jelentős volt az elmúlt 30-40 évben a templomépítészet, a kortárs magyar építészetben pedig a borászatok építészete. Emellett kialakult egy olyasfajta értelmezés is, amely a funkciók fenségességén keresztül az építészetbe helyezett egy olyasfajta élményszerűséget, amelyet legegyszerűbben az építészeti tér szakralitásának, pszichológiai hatásának tudunk nevezni.
Ezek szerint az építészet és vallás kapcsolatát a templomépítészetben és a borászatok építészetében találhatjuk meg?
Pontosan, ezeket olyasfajta koncepció kötötte össze, amelynek középpontjában az építészeti tér inherens, veleszületett szakralitása, pszichológiai hatása állt. Ezt a hatást az építészek előszeretettel bontották ki mindkét téren, amelyre azért volt lehetőség, mert az építészeti térben valóban van valami lenyűgöző, és nagy hatást gyakorol az emberre: különösen, ha nagy, és különösen, ha üres. A borászatok építészetének esetében jelentős ipari funkcióról van szó, ahol az erjesztőtartályok, érlelőterek, hordós pincék mérete eleve magában hordozza ezt a lehetőséget. A magyar építészekre nagy hatással volt Hamvas Béla A bor filozófiájának koncepciója, amely megteremtett egy olyan hagyományt a magyarországi kultúrtörténetben, amelyet én irodalmi, művelődéstörténeti szempontból nem kívánok elemezni. Azt viszont állíthatom, hogy onnantól kezdve, hogy a kilencvenes években elindult a nagy borászatépítési hullám, az építészek azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy egyfajta építészeti illusztrációját adják annak az ezoterikus szakralitásnak, amelyet valahol Hamvas Béla fogalmaz meg a borok kapcsán. A borászatokról ebben az értelemben tehát sok szó esett, mert a Hamvas-féle értelmezés véleményem szerint lesúlyozta a borról való nyilatkozási módot, a bor felé mutatott elsődleges reakciókat. Létezik azonban egy másik, ha szabad úgy fogalmaznom, alul beszélt hagyomány ipari építészeté, de az eddig nem lett kimondva, hogy a borászat ipar lenne. Pedig közeli még az emléke annak, hogy a két világháború között, nagyjából száz évvel ezelőtt egy olyan gondolat jelent meg, amely szerint a modern kor katedrálisai már nem a templomok, hanem az ipari szolgáltató építmények. Gáztartályok, víztornyok, nagy turbinacsarnokok kvázi templomként vannak emlegetve. A borászatokban így szükségképp ott van ez a reakció, hiszen iparról van szó, de nem hivatkoznak rá. Amikor a borászatok Magyarországon virágzásnak indultak, még velünk élt, sőt a mai napig velünk él az Iparterv kultusza, amely menedéket képezett a legtehetségesebb építészek számára a szocreál kívánalma elől, tehát el lehetett menekülni párt által diktált stíluskövetelményektől arra való hivatkozásként, hogy itt egy funkcióról van szó, mondván, hogy kérem szépen, itt kohókat, házgyárakat, erőműveket, turbinaházakat építünk. Igazolható hipotézis, hogy ez a lendület mozgatja a borászatokat akkor, amikor azok kapcsán az építészek szakralitásról kezdenek beszélni. Valaki ezt nagyon konkrétan érti, és úgy értelmezi, hogy a bor az maga az átváltozás misztériuma, következésképpen egyfajta krisztusi történettel helyezi párhuzamba azt a folyamatot, amelynek során a szőlőből bor lesz.
Nézzük meg a másik fogalomcsoportot is. Mit értesz pontosan új népi építészet alatt?
Meggyőződésem, hogy létezik a mai népi építészet, amely viszont formailag nem feleltethető meg annak a parasztépítészeti ikonográfiának, amelyet a XIX. század végétől a XX. század két világháború közötti időszakáig dolgoztunk ki magunknak, és amelyet szeretünk – ha szabad ezt mondani – egyfajta bartóki modell építészeti illusztrációjaként tekinteni. Ezt a mai, általam sejteni vélt népi építészetet a szociológia hétköznapi folklórizmusnak nevezi. Az etnográfia és a szociológia egyébként nagyon megengedő azokkal a tárgyi jelenségekkel szemben, amelyeket úgymond a „nép” maga csinált. Ezt az új népi építészetet vélem én felfedezni nagyon sok vidéki házban, vidéki tárgyegyüttesben, amelyek viszont nagyon sérülékenyek, esendőek, amelyeket könnyen kidobunk a szemétbe, mondván, hogy ez valamiféle giccs, ez valamiféle kádárista izé… De ilyesfajta kollektív népi ornamentikának, díszítőművészetnek látom például a Kádár-kocka vakolatdíszítéseit is.
Hogyan néz ki ez az elmélet egy konkrét kertre leszűkítve, amelyről az esettanulmány is készül?
Az új népi építészet kategóriájába tartozik meglátásom szerint az is, amikor valaki egy életen át a kertjét csinosítva, szépítgetve egy telekméretű összművészeti alkotást hoz létre. Úgy vélem, ilyesmivel találkoztam egy olyan kertben, amely a saját rokonságomhoz tartozik, és amelyet nagyon nagy szeretettel, odafigyeléssel és a környezet követelményeire való őszinte reagálással alakít egy mai modern parasztember.
Az alakítás eszközei azonban már nem a fúrás-faragás, hanem leginkább olyan eszközök installálása, amelyeket a különféle, mindenki számára elérhető építőanyag-áruházakban talál, így válik egy térbeli asszamblázzsá a kert. Ennek az indokait abban a tanulmányban fejtem ki, amelyen most dolgozom, már csak a kert történetének feldolgozása van hátra. Érdekes számomra, hogy Rajk Lászlóval kezdve, Janáky Istvánnal folytatva, Szolnoki Józseffel és Katharina Roters-szel befejezve a legfiatalabb vagy a közép-művészgeneráció milyen újfajta szemlélettel tekint a hatvanas-hetvenes évekből származó (szocialista) tárgyegyüttesekre, amelyeket egységesen ki szoktunk dobni a szemétdombra. A tanulmány megírása számomra egyfajta családi adósság törlesztését is jelenti, már régóta szerettem volna megírni ennek a kis kertnek a történetét.
Hogy érzed most magad? Milyen kihívásokkal kell szembenézned a home office kapcsán?
A home office-ban az a legnehezebb, hogy minden összemosódik mindennel, legfőképpen a magánéletem az irodai élettel, hiszen a telefonos megbeszéléseknél nem csak a munkaügyeket beszélem meg a kollégákkal, hanem óhatatlanul is hosszabban eltársalgok velük, mert emberi arcokra és közelségre vágyom, ezért minden egyes beszélgetés és feladat 30%-kal hosszabb ideig tart nálam. Ahogy látom a különböző hírportálokon és a kollégáimon is, szerintem most kezd mindenkinek elege lenni az otthonlétből, és most vannak abban a fázisban, hogy „megtanulok különféle nyelveket, kipattintom magam és lefogyok, új életet kezdek”. Bent a kutatóintézetben mindig intenzíven elvégeztem a munkámat, és közben nagyon röviden eszmét tudtam cserélni, amikor átmentem más kollégákhoz, vagy pár dolgot megbeszéltem a szervezési osztályon. Mindez most jóval több időt vesz igénybe.
Biztosan tartogat számodra előnyöket is a kialakult helyzet…
Olyan szempontból jobban tudok koncentrálni, hogy egyedül vagyok itthon, nincsenek körülöttem a családtagok, viszont éppen emiatt sokkal könnyeben begolyózom. Hosszú napok telnek el úgy, hogy egyáltalán nem látok élő embert, és ez nekem társasági lényként hatalmas kihívást jelent. De így legalább belefér, hogy ebéd után beiktassak egy kis pihenőt. Mindeközben haladnak a kortárs öko-regionalista építészetet bemutató albumunk előkészületei, amelyen Bujnovszky Tamással együtt dolgozunk. A mostani helyzet szintén nagyon kedvező az ezzel kapcsolatos munkának, hiszen rengeteg előkészített anyagunk van, a fotóanyag már készen van és nem utolsó sorban a lemaradásainkat is be tudjuk hozni.
A készülő album mellett milyen tudományos munkádra számíthatunk a közeljövőben?
Jelenleg a METSZET című tudományos lapba írok egy tanulmányt, amely azért érdekes, mert ez a folyóirat úgy került bele a Scopus nevezetű tudományos adatbázisba – amely egyébként nagyon fontos a doktorjelölteknek és a tudományos feljebb lépés szempontjából –, hogy a kortárs magyar építészet jelenségeivel foglalkozik, de magazinszinten, rengeteg fotóval. Van egy bizonyos rendszeressége, és bizonyos típusú cikkek kétnyelvű összefoglalóval és hivatkozással jelennek meg. Azok a cikkek, amelyek ebbe a magazinba bekerülnek, a Scopus adatbázisba is bekerülnek, de ettől függetlenül egy színes-szagos magazincikket lát maga előtt az ember. Éppen ezért nagyon fontos nekem, ráadásul Közép-Európában jelenleg csupán két másik olyan lap létezik, amely ennél is erősebb.
Pontosan milyen témával foglalkozik ez a tanulmány?
A cikk középpontjában Ferencz Marcel TTS-rendezvényhajója áll, amely egy régi uszály felújításával született meg. Maga a tanulmány két részből fog állni. Az első rész bemutatja, hogy hogyan néz ki ez a rendezvényhajó: több szintje van, egy általában lezárt fedélközi szint, a fedélzet nyitott és zárt résszel, amely a rendezvénytér, és egy emelt pódiumú nyitott rész. A víz folyásának irányában van még egy kajakkikötője is, ahová fel tudnak evezni a kajakosok, rendszerint kivontatják a stégre a holmijukat, lezuhanyoznak, edzenek egy kicsit, majd ezután eveznek tovább. Nagyon szép kis hajó, rengeteg hozzá hasonló kellene még a Dunára.
A cikkben mindemellett felvillantom azokat a kultúrtörténeti eseményeket, amelyek fordulópontnak bizonyultak a város és a Duna kapcsolatában. Az irodalomban a Duna kulturális tényező, a város számára pedig szintén nem „csak egy folyó”, hanem természeti jelenség, amelyből egy idő után műtárgy lesz: gátakat építenek, amely által el is vágják a várost a folyótól, ez pedig akkor válik véglegessé, amikor a rakpartokat a hatvanas években elinduló nagy lakóparképítési hullám kezdetétől fogva elkezdik arra használni, hogy itt szállítsák a paneleket hatalmas teherautókban a különböző házgyárakból. Így születik meg a gondolat, hogy a nagyobb közlekedés előtt is megnyissák őket. Nagy kihívást jelent az, hogy hogyan tudnánk újra naturalizálni a Dunát, hiszen ehhez többsávos autóutakat kellene megszüntetni. A folyó domesztikálja a házakat maga körül, ugyanis látszik az épületeken, hogy folyópartra szánták őket. Viszont amikor kivonul az építészet a folyóra, azt doboz-szerűen teszi: nem egy hajóra, hanem inkább egy házra hasonlítanak az építmények.
Emellett építészként részt vettél egy eszmetörténeti konferencián is.
Igen, Farkas Attila kollégám eszmetörténet és építészet témában megrendezett műhelykonferenciáján egy viszonylag általános, nagyívű hozzászólást tartottam. Most a konferencia előadásaiból készülő kötetéhez tervezek írni még egy értekezést.
Hogyan kapcsolódik az építészet a filozófiához?
Az építészetre nagyon könnyen tekinthetünk az éppen aktuális korszellem megtestesítőjeként. Szeretjük egy-egy szóval vagy jól csengő gondolattal elintézni, hogy miről is szól az építészet, és hogyan tükrözi az éppen fennálló kor társadalmát, kultúráját. Ha akarom, az építészetet nagyon jól tudom szellem- és eszmetörténeti illusztrációk sorozataként láttatni. Ráadásul az építészet egy lassú műfaj – hosszú idő, mire felépül egy ház –, így előszeretettel igazolja az ehhez hasonló aktuális trendeket. Építészet és filozófia kapcsolatában ez lépten nyomon észrevehető, például a hajtogatásra vagy a dekonstrukcióra gondolva. Az építészet-teoretikusok és az építészek időről időre rengeteg metafora, hasonlat, párhuzam, analógia mentén próbálják ezt bizonyítani, vegyük például a strukturalizmust, amelynek éppen az illusztrálására jön létre maga a strukturalista építészet. Ez egy hálás téma, az elmélet nagyon látványosan kimutatható.
Hogyan látod, miként hatott a most kialakult helyzet a kutatói szférára?
Azt érzem, hogy most nagyot zuhantam a Maslow-piramisban. Nehezemre esik megküzdeni az egyedülléttel, és teljesen máshogy viszonyulok a kultúrához is. Az ember saját hivatásának értelmébe vetett hite ilyenkor nagyon meg tud kérdőjeleződni, mert azt látom, hogy sokaknak most másra lenne szüksége. Szerencsésnek tartom magam, amiért kultúrával foglalkozhatok, de ahogy mondani szokás: ha szólnak a fegyverek, hallgatnak a múzsák – márpedig bizonyos értelemben most szólnak a fegyverek.
Nem csak kutatóként ismerhetünk, hiszen két egyetemen is oktatsz. Mik a tapasztalataid az online egyetemi oktatással kapcsolatban?
Minden héten van online előadásom a Széchenyi István Egyetemen és a Budapesti Metropolitan Egyetemen is. A magyar nyelvű előadásaimat meg szoktam tartani online, az angol nyelvűeket nem. A tanítást távoktatással szerintem nem lehet megcsinálni, legalábbis én egyáltalán nem vagyok ilyen alkat. Nehéz nekem abból a szempontból, hogy a hallgatók és köztem van egy fal, amelyet egyszerűen nem tudok áttörni, legfeljebb csak döngetni. Nem ugyanaz, mint személyesen. Nagyon szeretem a társaságot, az órák nagy részén figyelem a hallgatókat, beszélgetést kezdeményezek feléjük, most pedig gyakorlatilag egy üres kamerának beszélek, és nem igazán kapok visszajelzést. Az online konzultációkon viszont nagyon lelkesen részt veszek, emellett szakdolgozatokat is szoktam olvasni.
Hogyan látod a hallgatók visszajelzéseit ezzel kapcsolatban?
Részükről is érzek egyfajta passzivitást, nehéz a négy fal között lelkesedéssel és ihletettséggel viszonyulni egy témához.
Eddig csak a munkáról beszéltünk, de nyilván neked is szükséged van kikapcsolódásra, hobbira…
Azt vettem észre, hogy ebben a válsághelyzetben olyan, mintha eltűnnének a hobbik, vagyis már nem kapcsolnak ki annyira. Nekem a hobbim az volt, hogy társasági életet éltem. Nagyon sokat zenéltem fiatalkoromtól kezdve, most is fontolgatom, hogy szerzek magamnak egy digitális zongorát. Ugyanis a régi hobbijaim – mint többek közt az olvasás – már nem jelentik ugyanazt a kikapcsolódást. Olyan cselekvésre lenne szükségem, amely fizikai hatással van rám, és a zene az bizonyítottan ilyen, hiszen endorfinokat szabadít fel – ahogy a futás is. Eddig nem nagyon szerettem futni, de tudom, hogy sokkal rosszabb lenne nélküle, így gyakran járok ki a közeli erdőbe kocogni.
Mi az, ami a legjobban hiányzik a mindennapjaidból?
Hiányoznak a nagy nevetések a barátaimmal, amelyekben kifejezetten jó vagyok, meg az emberi gesztusok, az ölelések, a férfias hátbaveregetések, amelyek az embereket egyébként emberekké teszik.
A mostani, kicsit egyhangú otthoni létben mi a napod fénypontja?
Amikor visszaérek a futásból, és megköszönöm magamnak az erőfeszítést, miután érzem, hogy feltöltődtem. Ennek fényében a mélypont pedig az, amikor rádöbbenek, hogy futni kellett volna reggel, de ez valamiért kimaradt.
Gyakran ki szoktál mozdulni, vagy csak akkor, ha nagyon muszáj?
Nem, nagyon komolyan veszem a szabályokat. Itt a környékünkön úgy látom, hogy mindenki más is: odafigyelnek egymásra, tartják a távolságot.
Milyen terveket fogsz megvalósítani, miután minden visszatért a régi kerékvágásba?
Én tényleg alig várom, hogy visszamenjünk dolgozni. Bízom benne, hogy a világ nem változik meg gyökeresen. Nem volt rossz hely, ahogyan ott hagytuk, és nem lesz rosszabb hely ezután sem. Mindenki a saját maga szintjén próbálja jobbá tenni a világot. Nagyon várom az őszre tervezett MMKI5 konferenciát, illetve hogy működjön ismért a gyakorlati oktatás, hogy ki tudjanak menni a hallgatók a szabadba és kétkezi munkákat hozhassanak létre, hogy újra bejárhassunk az MMA MMKI székházába, a Hild-villába dolgozni, és tegyük azt, ami a dolgunk: a kortárs magyar művészet megértése, feltárása, strukturálása akár akadémiai, akár oktatási szinten; hiszen nagyon fontos szerepünk van és lesz is majd a jövőben. A legjobban viszont azt várom, hogy minél hamarabb részt vehessek egy olyan workshopon, amelyen építünk is, ahol sok ember jön össze, egy szó mint száz: egy olyan munkát, amelyen keresztül megünnepelhetjük, hogy végre vége van az eddigi nehézségeknek.
Február 21-én folytatódott az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének építészeti előadás-sorozata a FUGA Budapesti Építészeti Központban, amelyen ezúttal Wesselényi-Garay Andor, a kutatóintézet tudományos főmunkatársa – aki egyben az estek házigazdája is – tartotta meg előadását.
A rendezvények általában a határon túl élő szlovákiai magyar építészek munkásságára koncentrálnak, illetve arra a kérdésre keresik a választ, hogy miként határozza meg tevékenységüket a „mélyben élő haza”, avagy a szoros kötődés egy számukra sokkal inkább érzelmi, semmint valós szülőföldhöz. A legutóbbi alkalom rendhagyó módon a teljes előadás-sorozat kulisszái mögé engedett bepillantást, ugyanis Wesselényi-Garay Andor a Haza a mélyben és az ennek folytatásaként létrejövő Haza a kövekben sorozatok megálmodójaként állt ki a közönség elé, hogy elmesélje eddigi tapasztalatait a projekttel kapcsolatban.
A hónapról hónapra bemutatott építészeti előadások tudniillik egy olyan – az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet támogatásával végbemenő – nagyszabású kutatási munka részeként jönnek létre, amelynek végső produktuma egy határon túli építményeket és azok megalkotóit felsorakoztató album lesz. Wesselényi-Garay Andor részletesen mesélt a 2019 nyarán folytatott terepmunkáról, amelynek során Bujnovszky Tamás fényképésszel együtt járták be Erdély vonatkozó részeit. A személyes történetekkel és benyomásokkal illusztrált prezentáció alatt a jelenlévők betekintést nyerhettek az utazás izgalmas részleteibe, miközben a sorozat vendégeként korábban a Fugában szerepelt építészek – köztük Köllő Miklós, Macalik Arnold és Tövissi Zsolt – munkái is megjelentek a barangolás alatt készült képeken. Az előadó elárulta, az utazás során az egyik fő céljuk az volt, hogy kiderítsék, vajon létezik-e olyan, hogy egységes „kortárs erdélyi építészet”, és ha igen, az mely elemekben ragadható meg, már amennyiben megragadható. Bemutatta továbbá az általa öko-regionalista építészetnek keresztelt stílust, amelynek elmondása szerint legfontosabb jellegzetessége az épületeknél megmutatkozó keménység és puhaság kettőssége mellett az, hogy bár az építmények egy időre kiemelkednek a természetből, valamilyen módon mindig visszasimulnak és újra eggyé válnak vele. Az est alatt a legkülönfélébb székelyföldi épülettípusok kerültek bemutatásra építészeti szemszögből, a pajtától egészen a ravatalozóig.
A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete Méregzöld – Összművészeti konferencia a természetről mint problémáról címmel szervezett konferenciát november 18-án a Pesti Vigadóban. Az előadások a klímaváltozás és környezetvédelem kérdésköreit helyezték középpontba, egy-egy tudományos vagy művészeti terület aspektusából megközelítve. Az ülés egyik lényeges felvetése szerint a művészetek úgy reagálnak a jelen ökológiai krízisére, hogy meggondolkodtatnak a természetről alkotott képünk, a természetről való gondolkodásunk rutinjairól. A kitűzött cél nem más volt, mint követni az ökológiai gondolkodás azon szándékát, hogy a természethez való viszonyulás mélyrétegeibe hatolva elsősorban azokat a fogalmakat és rutinokat vizsgálják, amelyek akkor aktivizálódnak, amikor kísérletet teszünk az ökológiai krízis és katasztrófa megértésére.
Az egybegyűlteket Kocsis Miklós, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatója köszöntötte, aki felhívta a figyelmet a téma aktualitására és fontosságára. Hangsúlyozta, bízik benne, hogy a konferencia végére kialakul egy olyan végső konklúzió, amely közös állásponthoz vezet, hiszen a természet mint probléma a lehető legtöbb szempontból került megközelítésre.
Wesselényi-Garay Andor építész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a Budapesti Metropolitan Egyetem egyetemi docense nyitotta a konferenciát előadásával, amelyben a kortárs magyar posztorganikus és ökoregionalista építészetek fogalmát járta körbe erdélyi viszonylatban. Beszámolt egy folyamatban lévő kutatás részeredményeiről, emellett a kortárs magyar erdélyi építészet ürügyén mutatta be a posztorganikus és ökoregionalista építészet mibenlétét, amelynek során igyekezett választ találni arra a kérdésre, hogy szerves-e a természetes, illetve stílusos-e a tájszerű.
Reith András építész, MSc. Clima Design-szakértő és a Hungary Green Building Council alapítója azt a kérdést járta körbe prezentációjában, hogy vajon probléma vagy megoldás az építészet a környezetváltozás szempontjából. Elmondása szerint a világ népessége az elmúlt évtizedekben gyorsuló ütemben növekedett, ebből következik, hogy épületeink építése és működése kapcsán keletkezik a világszerte kibocsátott szén-dioxid jelentős hányada, az elfogyasztott energia meghatározó százalékát pedig szintén az épületek létrehozására, üzemeltetésére fordítjuk.
Erhardt Gábor építész, a Magyar Művészeti Akadémia művészeti ösztöndíjasa szerint ritkán hangoztatott alapvetés, hogy az építés mindenképpen fizikai beavatkozással jár a természet rendjébe. Az előadás a környezetbarátság egy meglehetősen elhanyagolt vetületét igyekezett bemutatni egy saját tervezésű és felújításra került családi ház példáján keresztül. Mindemellett ismertette a településképi illeszkedés és az építés során megőrzendő városképi harmónia fontos álláspontját, azaz a „természet mint emberi természet” figyelembevételét.
Horkay Hörcher Ferenc, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi tanára, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Politika- és Államelméleti Kutatóintézetének igazgatója előadásának középpontjába Sir Roger Scruton angol politikai filozófust helyezte, aki véleménye szerint egyike azoknak a konzervatív szerzőknek, aki a kezdetektől fogva komolyan vette a környezetvédelem ügyét, hiszen az szerves részét képezi egy megalapozott kortárs konzervatív politikai filozófiának. Az előadó olyan főbb témaköröket járt körbe, mint az angol vidék leírása Scrutonnál, illetve a konzervatív érvelés a természet megőrzése (konzerválása) mellett.
Windhager Ákos művelődéstörténész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója a természet változó képét vizsgálta a komolyzenében. Előadásában azt a hermeneutikai folyamatot mutatta be, amelynek során a természetábrázolás lemond a „jelképek erdeje” képről és eljut a környezet jelképmentes megfestéséig, mindezt pedig komolyzenei példák révén is bizonyította. Úgy véli, a zeneirodalomban a modernitás idejéig a természet képe zsánerképként szolgált, illetve érthető módon a lelki vagy társadalmi jelenségeket kívánta jelképezni.
Kovács Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének tudományos főmunkatársa az organikus és a mechanikus fogalmait tárgyalta a modern kultúrkritika viszonylatában, azt a célt tűzve ki maga elé, hogy az organikus-mechanikus oppozíció lehetséges értelmezéseinek összehasonlító rekonstrukcióját valósítsa meg. Álláspontja szerint a modernitás mesternarratívája alapján az ember a Föld ura, aki mindinkább kiterjeszti hatalmát a körülötte létező természeti világra; emellett a tárgyi világ előállítása inherens módon tartalmazza az erőszakot, ugyanis elkerülhetetlenül magában hordozza azt a tényt, hogy bizonyos dolgokat el kell távolítani természetes közegünkből.
Békés Márton publicista, történész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, a Kommentár folyóirat főszerkesztője az öt évvel korábban megjelent Utolsó felkelés című könyvét helyezte beszédének középpontjába és ismertette annak keletkezéstörténetét. A regény cselekménye szerint a természet kerül a technológia és a globális világkapitalizmus frontvonalába, mégpedig úgy, hogy az ezek elleni küzdelemben az ember „egyetlen szövetségese” ma is csupán az el- és felszabadításra vár. Ennek divatos artikulációja manapság a klímakrízis, amely energetikai és politikai lobbik cégérévé vált.
Keresztes Balázs doktorjelölt, a KREA Design Iskola kommunikációs vezetője előadásában szó esett John Ruskin természetkoncepciójáról és az ahhoz szorosan kötődő sajátos ökoesztétikai álláspontjáról, amelyet sokáig homály fedett. Mint azt kiemelte, a kortárs ökológiai elméletek iránti fokozott érdeklődés abból a belátásból táplálkozik, hogy az ember nem tekinthető többé a teremtés kitüntetett szereplőjének. A vizuális szemléltetéshez segítségül hívta mind Ruskin, mind preraffaelita kortársai műveit is.
Schneider Ákos, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Elméleti Intézetének egyetemi tanársegéde prezentációjában olyan designstratégiákat vizsgált meg, amelyek számot vetnek az emberi lépték időbeli korlátoltságával, és spekulatív módon nyitnak az emberközpontú forgatókönyvek felé. Elmondása szerint a fenséges olyan esztétikai alapkategória, amelynek a gyakorlatban megpróbálhatjuk ugyan elképzelni a tárgyát, de teljes egészében képtelenek vagyunk felfogni azt, egyszerre vált ki belőlünk rémületet és csodálkozást. Az előadás azt szerette volna bemutatni, hogy miként viszonyulhatnak a tervezők az így kirajzolódó távlatokhoz.
Orbán Jolán egyetemi tanár, a Pécsi Tudományegyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének intézetvezetője a természethez való jogról beszélt Jacques Derrida filozófiájában annak „méregzöld árnyalatán” keresztül. Kiemelte, hogy a természet és kultúra, az élet és a halál, valamint az ember és az állat viszonyának kérdése a legelső szövegeitől foglalkoztatta Derridát, ezért érthető módon a filozófia, az irodalom és a különböző művészetek mellett a kritikai kultúrakutatás, a médiakutatás, a technokutatások, az állatkutatások, valamint a kritikai ökológiai kutatások számára is hivatkozási alapot és kritikai célpontot jelentettek a szövegei.
Falusi Márton költő, esszéista, Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a Hitel folyóirat szépirodalmi szerkesztője, a Tamási Áron Alapítvány elnöke irodalmi megközelítésből, azon belül is Nagy László költészetének szemszögéből vizsgálta meg a természet problémáját. Az előadás arra szeretett volna rávilágítani, hogy a magyar lírának a folklór hatásából táplálkozó természetfogalma miként formálódott a költő esetében, illetve miként függ össze az archaikus minőség, valamint a természet és a civilizáció disszonáns viszonya a hosszúversek „felvirágzásával”. Mint azt hangsúlyozta, a költői beszédmód organikus építkezése, a kozmosz és az ember egységét fürkésző érdeklődése a természet és a táj új vízióját, retorikája a tájlíra korábbiaktól eltérő szemléletmódját teremtette meg.
Smid Róbert irodalom- és kultúratudós, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Általános Irodalomtudományi Kutatócsoportjának tagja a gondozás új formáiról és a felelősség hibriditásáról tartotta meg előadását. Ezen belül azokra a kortárs formákra kívánt koncentrálni, amelyek nem emberi tényezőkre irányulnak, de mégis társadalmi-etikai-politikai implikációkkal bírnak. A törődés és a megóvás ezen diszkurzív hálózatainak vizsgálatán keresztül feltárta azokat a feltételeket, amelyek mentén gondolkodunk például a közösségi kertekről, az organikus élelmiszerről és a fenntartható fejlődésről.
Utolsó előadóként Medgyasszay Péter, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építőanyagok és Magasépítési Tanszékének megbízott kutatója, a Belső Udvar Építész Kutató és Szakértő Iroda ügyvezetője szólalt fel. A prezentáció földtörténeti léptékben ismertetett néhány kiemelt időpontot, valamint bemutatta az emberiség szempontjából meghatározó négy tényező, az átlagos földi hőmérséklet, a légköri szén-dioxid-koncentráció, a föld alatt raktározott fosszilis energiák és a légköri oxigéntartalom változását. Konklúzióként egy újabb analógiával szemléltetett kérdésfelvetést fogalmazott meg az emberiségnek a Föld életében lehetséges szerepéről, a felelősségünkről.
Az Ybl Egyesület Építész-e a designer? címmel szervezett konferenciát az Ybl Budai Kreatív Házban október 2-án. Az Egyesület megújulásával az idei konferencia témája is a megújulást tükrözte, így alkalmat adott arra, hogy a résztvevők megosszák gondolataikat arról, hogy a jelenlévő „design gondolkodásmód” miképp hat az emberközpontú, „fenntartható” építészetre.
Kocsis Miklós, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatója a délelőtt folyamán tartott előadást, a délutáni kerekasztal-beszélgetésen pedig Wesselényi-Garay Andor építész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa is részt vett.
Kocsis Miklós a Kutatóintézetben már lefolytatott és folyamatban lévő, illetve a jövőben tervezett építészetelméleti, művészetelméleti kutatásokról számolt be részletesen. Előadásában kitért a kutatók állandó építészeti témájú konferenciamegjelenései mellett a kutatóintézet projektalapú együttműködéseire, valamint a többéves alapkutatásaira és az építészetpolitikával, tágabb építészeti kultúrával kapcsolatos vállalásokra is.
A kerekasztal-beszélgetés olyan kérdésekre próbált választ találni, mint „dizájner-e az építész?”, avagy tételezhető-e még határ a két diszciplína között. Az előadásokból és a záróprogramként szervezett beszélgetésből az építészet és a dizájn aszimmetrikus viszonya bontakozott ki. A beszélgetés idővel a némiképp kihívásos hazai helyzet taglalásába fordult. Wesselényi-Garay Andor elismerte, hogy ma az építészet ugyan nem tekinthető afféle kulturális evidenciának, mint a színház vagy az irodalom, azonban az általános építészeti minőség még annak ellenére is korábban nem látott magasságokat ért el Magyarországon, hogy hiányzanak a palettáról az igazán jelentős, vitára ingerlő kortárs házak.
