A Népi/vernakuláris építészet: a hagyományoktól a jövőig címmel augusztus 27. és 31. között zajló nemzetközi konferencia harmadik napján a hagyományos tudás megismerése és kortárs alkalmazása mellett a közép-európai régió jellemző problémái és jó gyakorlatai is megjelentek az előadások tematikájában.
Augusztus 29-én a Balaton-felvidék építészeti örökségével ismerkedtek meg négy kontinens szakemberei Taliándörögdtől Salföldön át egészen Köveskálig és Balatonakaliig. Az első fontos állomás Taliándörögd volt, ahol Józsa Tamás, a Hild József Építőipari Technikum igazgatójának vezetésével az Inkler-ház restaurálási munkálataiba pillanthattak be a konferencia vendégei. A felújításban és helyreállításban az építészet különböző területeivel foglalkozó tanulók is részt vesznek. A felújítás elkészülte után az épület a Népi Építészeti Munkabizottság székhelyeként funkcionál majd. A résztvevőket Salföldön Somogyi Győző Kossuth-díjas akadémikus látta vendégül, aki egy körséta keretében mesélte el a falu huszadik századbeli történetét, egyes porták és épületek személyes hátterét, változásait. A hetvenes években, amikor városi értelmiségiek és művészek körében népszerűvé vált a Káli-medence és környéke, Salföld egy szinte teljesen elnéptelenedett, romos házakkal teli település képét mutatta. A kommunista időszakban a falut egyáltalán nem fejlesztették, így a családok a munkahelyhiány miatt kénytelenek voltak elköltözni innen. Az épületek egy részét „kockaházakká” alakították, mások – a fejlesztés címén végzett beavatkozás híján – megtartották a környékre hagyományosan jellemző arculatukat, még ha sokuk már düledezett is. A betelepülő értelmiségiek, művészek felismerték a település archaikus arculatában rejlő értéket, ezért az eredeti stílusjegyek szerint újították fel vagy építették fel a ma látható épületeket. Somogyi Győző a konferencia résztvevőit otthonába is meginvitálta; ennek elülső, utcafronti része a XVIII. században épült, a hátulsó részt pedig később ő maga építette hozzá, jellegében mégis egységes maradt. A buszos utazás során Kerner Gábor műemlékvédelmi szakmérnök ismertette a környék egyedi építészeti jellemzőit az út mentén sorakozó házak példáin keresztül. Kékkúton és Köveskálon részletesen is bemutatott egy-egy jellegzetes és jelentős épületet: egy 1799-ben épített, műemlékvédelem alá tartozó tájházat, valamint a köveskáli kutat és mosóházat.
Az augusztus 30-i nap tizenöt előadást felvonultató programja két szekciót foglalt magában: From the traditions to the future (Hagyományoktól a jövőig), illetve Central Europe (Közép-Európa).
Az első szekciót Csáji László Koppány, az MMA MMKI igazgatójának előadása nyitotta meg, amely a vernakuláris építészet legelemibb formáit az emberek közötti relációkból vezette le. Számos példa segítségével ismertette, hogy az ember a környezetét e viszonyok mintájára alakítja. Az ember-központúság és emberléptékűség a népi és vernakuláris építészetben környezet- és tájalakító tényezővé válik. Nem mindegy, hogy mit kívánunk ennek során folytatni, és mit megváltoztatni, milyen emberi viszonyokat képezünk le, erősítünk fel vagy alkotunk újra.
Howard Davis, aki a megjelenés alatt álló, négykötetes, Critical and Primary Sources in Vernacular Architecture című enciklopédikus igényű mű szerkesztője, a vernakuláris építészet tágabb értelmezési és újabb megközelítési lehetőségeit vázolta fel, valamint ismertette a kiadvány felépítését is, mellyel újra kívánja definiálni a vernakuláris építészet tudományterületét.
Hugh Conway Morris hangsúlyozta, hogy a jelenlegi „fejlett világ” hozzáállása merőben eltér attól a felfogástól, amelyben elődeink éltek és építkeztek; a változás dinamikája magában hordozza a fenntarthatatlanság kockázatát. Emlékeztetett, hogy a vernakuláris épületek mindig egy adott fizikai, technológiai és spirituális kontextusban születtek, az egyszerűség és a funkcionalitás szem előtt tartásával, és hangsúlyozta annak a fontosságát is, hogy a tervezés és az építéstechnológia ne távolodjon el egymástól túlságosan.
Borut Juvanec a Ljubljanai Egyetem professor emeritusa a vernakuláris építészet energiahasználatát mutatta be. Számos példával illusztrálta, hogy a vernakuláris építészetben milyen – sokszor ma is megszívlelendő – módokon állította az ember a szolgálatába a környezeti adottságokból fakadó megújuló erőforrásokat. Előadásának végén felvetette a kérdést, hogy vajon a jelen szakemberei képesek-e olyan hasonló innovációkkal előállni, amelyek hasonlóképpen kiállják az idő próbáját.
Jan Hülsemann szintén a régebben használatos technikák kortárs használatával foglalkozott, és hangsúlyozta, hogy véleménye szerint a jövő nem a régi épületek látványának modern technológiák révén való visszaállításában, hanem az új, innovatív dizájn hagyományos technikákkal történő megvalósításában rejlik. Filozófiáját több általa vezetett projekten keresztül mutatta be.
Mike Shanahan írországi példákkal illusztrálta, hogyan veszítheti el egy régió a rá jellemző, egyedi arculatát, ha nem kellően törekszenek a hagyományos látkép és formakincs megőrzésére. Egy adott régió (Cork) arculatának védelme érdekében ismeretterjesztési céllal a jó és a rossz példákat egyaránt felvonultató kiadványt készített, a Cork Rural Design Guide-ot, amely megjelenését követően több magyar szakembert is inspirált hasonló útmutató elkészítésére.
Jenni Reuter, a finn Aalto Egyetem docense öt saját projektjét mutatta be, amelyek vernakuláris megközelítésben készültek Finnországban, Tanzániában és Szenegálban. Az építész hangsúlyozta, hogy rendkívül fontos a helyi viszonyok megismerése nemcsak az építészeti szokások, hanem a kultúra, a társadalmi viszonyok tekintetében is, hiszen csak így készülhet olyan épület, amely az ott élők igényeit képes kielégíteni. Az építészeti projektek helyi anyagokat, sőt, több esetben újrahasznosított hulladékot használtak fel.
A Közép-Európát fókuszba állító szekcióban nyolc előadást hallhattak a résztvevők.
Hubert Feiglstorfer Kelet-Ausztria különböző régióinak népi építészeti jellemzőit ismertette. Kiemelte, hogy mind az anyaghasználat, mind a konstrukció, mind pedig a településszerveződés erősen régiófüggő, hiszen más-más domborzati és természeti viszonyok érvényesültek a különböző területeken. A jövő tekintetében hangsúlyozta a műemlékvédelem során a hagyományos építészeti technológiák átörökítésének fontosságát a fiatalabb szakember-generációkra.
Martin Cernansky a cseh vernakuláris építészet számos fenntartható megoldását vonultatta fel a különböző természeti és éghajlati problémákra. A vernakuláris építészet legfőbb, ma is érvényes tanulságait többek között a kulturális sokszínűségben, az anyagok újrahasznosíthatóságában, illetve az energiatakarékosságban látja.
Istenes József is az általa vizsgált régióban, a mai Szlovákia területén megtalálható népi építészet sajátos jellemzőinek ismertetésével kezdte előadását. Ezután többféle példát is mutatott arra, hogyan épültek be egyes innen átvett elemek a kortárs épületekbe akár a szó szoros értelmében is: az egyik általa ismertetett épületben az eredeti épület egyes falait eredeti állapotukban hagyták meg, és rájuk, illetve köréjük húzták fel az újabb falakat.
Andreja Benko Szlovénia Prekmurje régiójának népiépítészet-védelmi kihívásairól számolt be. Noha ezen épületek tanulmányozása és állagmegóvása – ahogy azt az előzőekben már láthattuk – a fenntartható jövő szempontjából is kulcsfontosságú lenne, sajnos sok esetben már az anyagi erőforrások hiánya is megnehezíti ezt. Gyakran előfordul az is, hogy helyben azok a szakemberek sem állnak rendelkezésre, akik birtokában vannak a megfelelő tudásnak és gyakorlatnak, erre a határokon is túlívelő tudásmegosztás lehet az egyik megoldás.
Hubert Mełges ismertette a lengyel Podhale régió gazdag kulturális és építészeti örökségét, azonban példáin keresztül arra is figyelmeztetett, hogy a külföldről érkező építészeti hatások jelentősen képesek megbontani egy terület látványbeli egységét. Małgorzata Mełges szintén a Podhale régióba kalauzolta a résztvevőket. Kutatása során azt vizsgálta egy több száz elemből álló mintán, hogy hogyan változtak az épületek a lengyel területek politikai-gazdasági változásainak függvényében.
Bögös András és Zilahi Péter, a P8 Műhely építészei saját munkáikon keresztül mutatták be a vernakuláris építészet kortárs értelmezéseinek lehetőségeit. Kiemelkedő inspirációs forrásként szolgált számukra a Balaton-felvidéken található Ify-kápolna, amely tökéletes példája az önerőből, építészeti tervek nélkül, saját kézzel készített épületeknek. Bögös András a kápolna tanulmányozása alatt szerzett tapasztalatairól és tudásáról könyvet is írt.
A programot a Belgrádi Egyetemen oktató Biljana Jovic előadása zárta. A résztvevők megismerhették a Geometry Workshop elnevezésű képzés felépítését, eddigi eredményeit és a mögötte húzódó filozófiát. A kurzus során a hallgatók a legegyszerűbb geometriai formáktól indulva, a természetes geometria tanulmányozásán keresztül, művészek bevonásával jutnak el saját projektjeik megvalósításához, miközben olyan gyakorlati tudást szereznek a művészet és a tudomány kölcsönhatásainak köszönhetően, amelyet később szakmai életükben is kamatoztathatnak.
A konferencia utolsó napján, augusztus 31-én a résztvevők a szentendrei Skanzent tekinthették meg szakemberek vezetésével.
Galéria
A Népi/vernakuláris építészet: a hagyományoktól a jövőig címmel augusztus 27. és 31. között zajló nemzetközi konferencia első napján a világ számos pontjának népi és vernakuláris építészeti örökségét, valamint az épített örökség védelme, továbbélése érdekében alkalmazott jó gyakorlatokat ismerhették meg a résztvevők Veszprémben.
A konferenciát Vukoszávlyev Zorán műemlékvédelemért felelős helyettes államtitkár előadása nyitotta meg, amelyben „emberöltőnkénti kötelességeinkről” beszélt. Kodály Zoltánt idézve hangsúlyozta, hogy elődeink kultúrájának megtartásáért, életben tartásáért minden egyes generációnak erőfeszítéseket kell tenni. Elmondása szerint a népi építészet védelme, kutatása, tanulmányozása és inspirációs forrásként való felhasználása azért is rendkívüli jelentőségű, mert a felhasznált anyagok, a formák és a funkciók a népi építészet egész története során egyfajta természetes logikát követtek, mélyen beágyazódtak a természeti, éghajlati és társadalmi kontextusba, ötletekkel, tanulságokkal szolgálva ezáltal a kortárs fenntartható építészet számára is.
Nagy Dénes, az MTA VEAB Népi Építészeti Munkabizottságának elnöke, a konferencia egyik szervezője szintén kiemelte a tanulás és a tudásmegosztás jelentőségét. Meglátása szerint a tradíciók és a jövő kapcsolatát az úgynevezett „glokalizmus”, azaz a globálisan ismert legújabb innovációk és a lokális hagyományok ötvözete teremtheti meg. Előadásában a „népi” és a „vernakuláris” szó jelentésrétegeit is elemezte a különböző nyelvekben. Emlékeztetett, hogy hazánkban már a 20. század első felében is fontosnak tartották, hogy a leendő építészek az egyetemi képzés során megismerkedhessenek a magyar népi építészeti tradíciókkal.
Az első szekcióülés az Around the world, azaz A világ körül címet viselte. Az első előadó a brit Vernacular Architecture Group (VAG) elnöke, Adrian Green volt, aki a vernakuláris építészet tanulmányozásának nagy-britanniai történetéről beszélt, illetve példákkal illusztrálta az egyes régiók jellemző építkezési stílusát. Kiemelte, hogy a vernakuláris építészet a brit megközelítésben minden, a társadalmi hierarchiában az arisztokrácia alatt elhelyezkedő réteg építkezési módját magában foglalja, azonban a legkorábbi épületek között jobbára a módosabbak által építtetettek maradtak fenn, hiszen ők engedhették meg maguknak az időtálló anyagok használatát. A szegényebb rétegek lakóházainak tanulmányozása komplexebb, régészeti megközelítésű feladat, ami szintén része a VAG feladatainak.
Elaine Jackson-Retondo, az egyesült államokbeli Vernacular Architecture Forum (VAF) elnöke a vernakuláris építészet védelme végett létrejött szervezet múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélt. Hangsúlyozta, hogy a fenntartható és előremutató működés szempontjából elengedhetetlen a fejlődési lehetőségek folyamatos keresése. Az amerikai szervezet ezt a fiatal kutatók és pályakezdők bevonásával, ösztöndíjakkal kívánja biztosítani, valamint több olyan irányt is azonosítottak (többek között a terepmunka kereteinek átgondolását, a történelem során marginalizált csoportok épített történelmének tanulmányozását és megőrzését), amelyek új kihívásokat jelentenek a vernakuláris és népi építészet védelme szempontjából.
Nobuo Mishima, a japán Saga Egyetem professzora a vasútvonalak és a vasúti épületek hatását elemezte az egyes településekre. Egy konkrét építészeti példán keresztül ismertette, hogy miként újítható fel egy régi, megőrzésre érdemes épület úgy, hogy megfeleljen a jelenkor kihívásainak, és akár egy egész település meghatározó jelentőségű létesítményévé lépjen elő. A Hizenhama vasútállomás közel egy évszázaddal ezelőtt épült. A bővítések és átépítések miatt a 21. századra elvesztette eredeti jellegzetességeit, a belső terek pedig nem tudták kielégíteni az épületet látogató közösség újabb igényeit. Az állomás felújítása a helyi közösség bevonásával és komoly médiakampánnyal zajlott, így az új funkciókkal (például egy szakébárral) kibővült épület már attraktív turistacélponttá válhatott.
A második szekció a Good/wood afternoon címet viselte, utalva arra, hogy az itt elhangzó előadások mindegyikében megjelent a faanyag használata valamilyen módon. A svéd Linda Lindblad és Karl-Magnus Melin a hagyományos és fenntartható anyaghasználat jegyében a rendkívül ellenálló nyárfa használati lehetőségeikről beszélt. Franziska Dalheimer finn doktoranduszhallgató a Finnországban élő, nomád életmódot folytató számik építkezési szokásait mutatta be, részletesen ismertetve a mobilis nyári, illetve a helyhez kötött téli szállások különbségeit, kiemelve, hogy mind a fenntartható anyaghasználatra, mind a funkcionális szemléletre jó példák ezek az építmények.
Rodics Gergely a vidékfejlesztés egy komplex, szervezett példáját mutatta be a Pogány-havas régión keresztül. A cél a környék hagyományos képének megőrzése volt, ám ehhez elsőként a lakossággal volt fontos megértetni, hogy a hagyományos, a szegénység képével társított, egyszerű házak olyan értéket képviselnek, amelynek megőrzése kulcsfontosságú a tradíciók továbbélése szempontjából. Esztány Győző arra mutatott példákat, hogy a régi, funkciójukat vesztett csűrök hogyan kaphatnak új életet vendégházként, kávézóként vagy akár műteremként.
Khaled Saleh Pascha a chilei hagyományos faépítészet öt regionális példáját vonultatta fel. Mindegyik esetben szembetűnő volt, hogy az építmények konstrukciója alkalmazkodott a helyi klímához. Iquiquében például, ahol a napi hőingás rendkívül nagy, jellemző a beépítetlen felső szint, amely biztosítja az árnyékot és a légmozgást napközben, míg a falakba beépített hőmegtartó elemek elősegítik, hogy a lakóépület ne hűljön ki túlságosan a hideg éjszaka során.
In-Souk Cho a dél-koreai Yangleem Archívum példáján mutatta be, milyen kihívásokat rejt az építészek számára, ha egyszerre kell a modern előírásoknak megfelelni (például tűzvédelem, épületbiztonság tekintetében), és ezzel együtt továbbörökíteni és felhasználni az elődök által felhalmozott építészeti tudást, megjeleníteni a hagyományos formakincset. A hagyományos és a modern párbeszédében a folyamatosság igényét és jelentőségét hangsúlyozta, mint a lokális arculat fenntartásának kulcsát.
Szilágyi Mária és Kerner Gábor a szegedi nagytáj építészeti hagyományait és jelen állapotát vizsgáló kutatásuk tanulságait foglalták össze. A szerb–magyar együttműködés révén megvalósuló projekt eredményeképp a hazai építészet egy, a táj jellemző építészeti stílusának irányvonalait összegző útmutatóval is gazdagodott, amely segíthet abban, hogy az új épületek ne törjék meg a nagytáj jellegzetes látképét.
Wettstein Domonkos a BME Urbanisztika Tanszékének tanszékvezető-helyettese a Balaton-part építészeti képének alakulását mutatta be. Előadásából kiderült, hogy jelentős különbségek észlelhetők az északi és a déli part üdülőövezetei között, ugyanis északon a települések elrendezése és a domborzat okán jobban érvényesülhetett a népi építészet hatása, a természetes anyagok, archetipikus formák használata és a helyi kultúra befolyása.
Gráfik Imre Balatonalmádi építészetének történetét és néprajzi jellemzőit ismertette. Előadásában hangsúlyozta a műemlékvédelem fontosságát, meggyőződése szerint ez az egyetlen módja annak, hogy az építészettörténeti és etnográfiai szempontból jelentős épületek és az általuk képviselt értékek fennmaradhassanak a jövőben is.
A konferencia augusztus 29-én egy tanulmányi kirándulással folytatódott, amelynek során a résztvevők többek között a taliándörögdi Inkler-ház restaurálásának folyamatába pillanthatnak be Józsa Tamás, a győri Hild József Építőipari Technikum igazgatója jóvoltából; megismerkedhetnek Salföld történetével és újraépített örökségével is Somogyi Győző akadémikus révén, illetve Kerner Gábor műemlékvédelmi szakmérnök vezetésével Kékkút, Köveskál és Taliándörögd építészeti örökségét fedezhették fel.
Galéria
2023. augusztus 27-én mintegy félszáz vendég jelenlétében zajlott le a Népi/vernakuláris építészet: a hagyományoktól a jövőig című nemzetközi konferencia ünnepélyes megnyitója Budapesten, a Walter Rózsi-villában.
A 2023. augusztus 27–30. között rendezendő, a Veszprém–Balaton Európa Kulturális Fővárosa 2023 program keretében megvalósuló konferencia fókuszában a népi/vernakuláris építészet és a professzionális építészet párbeszéde áll. Az évszázadok alatt kikristályosodott hagyományos formakincs és technológiák mellett az újrahasznosítás, az energiatakarékosság igénye is természetszerűleg jellemzi a népi építészetet; azonban a kortárs építészetben is egyre fontosabb a fenntarthatóság ésxc a regionális arculat, a „hely szelleméhez” való kapcsolódás. A világszinten is egyedülálló, öt kontinens elismert szakembereit felvonultató rendezvény az MTA VEAB Népi Építészeti Munkabizottság, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet és a Szimmetria Alapítvány közös szervezésében valósul meg. Szimbolikus jelentőségű, hogy a tudományos és a művészeti akadémia közös ügyének tekinti e kérdést. A részt vevő vendégek az ünnepélyes megnyitó előtt vezetett épületbejárás keretében ismerhették meg a megnyitónak otthont adó budapesti Walter Rózsi-villát és egykori lakóinak történetét, az MMA Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ jóvoltából.
A népi építészet és a modern építészet kapcsolatáról közösen rendez konferenciát Népi/vernakuláris építészet: a hagyományoktól a jövőig címmel az MTA VEAB Népi Építészeti Munkabizottság, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) valamint a Szimmetria Alapítvány.
A 2023. augusztus 27-30. között rendezendő konferencia fókuszában az újrahasznosítás, a népi építészet értékei, az évszázadok alatt kikristályosodott és alaposan tesztelt hagyományos módszerek és az energiatakarékosság kérdésköre áll. A szakemberek többek közt olyan kérdésekre keresnek válaszokat, hogy hogyan hat a népi építészet a kortárs építészetre, vagy mi lehet a népi építészet emlékeinek kortárs funkciója. A veszprémi rendezvényre 4 kontinensről 35 előadó érkezik, köztük Adrian Green professzor, az 1952-ben Oxfordban alapított Vernacular Architecture Group elnöke, aki előadásában a népi építészet fogalmának értelmezési kérdéseiről beszél és kitér arra is, hogy miben tér el a britek felfogása az építészet e területével kapcsolatban más európai nemzetekétől. A kaliforniai Elaine Jackson-Retondo az 1980-ben alapított Vernacular Aarchitecture Forum elnöknője az épített örökség védelmével is foglalkozó szervezet elmúlt negyven évének tapasztalatait foglalja össze. Az amerikai Oregon államot Howard Davis professzor képviseli, de távol-keleti szakemberek is jönnek a rendezvényre, így Koreából In-Souk Cho építész, Japánból pedig Nobuo Mishima építész-professzor, aki egy megvalósult projekt részleteit ismerteti: egy régi vasútállomás-épület felújítását és funkciójának újragondolását mutatja be. Az MMA MMKI részéről Csáji László Koppány igazgató előadásában a népi építészet legalapvetőbb példáiból sorakoztat fel néhányat, mint a természeti környezet humanizálásának elemi törekvését, Wesselényi-Garay Andor az MMA MMKI tudományos főmunkatársa pedig az erdélyi ökoregionális és organikus építészetről szól.
A konferenciához 2023. augusztus 29-én szakmai kirándulás is kapcsolódik a Balaton-felvidéken, hosszabb megállókkal Taliándörögdön, a Káli-medencében majd pedig a Balaton-parton. Ennek során a résztvevők megismerhetnek több olyan épületet, amelyet a Teleki László Alapítvány a Népi Építészeti Program keretében újított fel.
Az MTA VEAB Népi Építészeti Munkabizottság immár másodszor rendez e témában nemzetközi konferenciáját, ezúttal az MMA MMKI-val és a Szimmetria Alapítvánnyal együttműködve, a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa eseményeként.
HÁTTÉR
Magyarországon született valószínűleg a világ első olyan törvénye 1949-ben, amely lehetővé tette, hogy nemcsak egy vár vagy palota lehet műemlék, hanem egy parasztház vagy istálló is. Ennek eredményeként hazánk jelentős számú népi műemlékekkel bír. A népi építészetből ma is sokat lehet tanulni, ugyanakkor a kortárs építészetnek is fontos forrásául szolgálhat.
Wesselényi-Garay Andor építész kutatási területe a kortárs magyar építészet 1983 utáni jelenségeinek vizsgálata hazai, illetve székelyföldi kontextusban. Jelenleg az új népi építészet lehetséges megjelenési formáit tanulmányozza kert történetén keresztül, amely jól példázza a hétköznapi folklórizmus jelenségét és érvel egyben amellett, hogy a mai napig létezik népi építészet, ám ennek ikonográfiája és keletkezésmódja drámaian eltér azoktól a példáktól, amelyek kapcsán a XX. század elején megszületett a „népi” mint olyan képzete.
A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete 2018. május 31-e és június 1-e között rendezte még kétnapos konferenciáját Vallás-nép-művészet címmel a Műcsarnokban. A tanácskozás célja az volt, hogy felderítse és bemutassa, mennyiben értelmezhető napjainkban a vallásos népművészet, tárgyalható-e a művészetelmélet fogalomrendszerével és módszertanával az a napjainkban született tárgyegyüttes, amely evidens kutatási területet definiál az etnográfia és a kulturális antropológia számára.
Amennyiben a kérdést a vallásos népi építészetre szűkítjük, vagyis arra próbálunk választ találni, létezik-e ma a magyarországi építészeten belül efféle jelenség, akkor a válasz kiábrándító, és ezt a csalódottságot rögtön két tekintélyérvvel is alá lehet támasztani. Marosi Ernő a Magyar falusi templomok című munkájának végén némi lemondással állapítja meg, hogy a XV. századdal kezdve megszűnik az a felhajtó erő, amelynek segítségével a falu szinte a saját testéből, a közösség erejével szüli meg templomát. A műépítészet és a műépítészek megjelenésével a falu ezután kapja a templomát – nem megépül, hanem ráépül – amellyel fel is bomlik a vallás, a nép és az építőművészet korábbi egysége [i]. Noha a XX. század végén a kortárs magyar építészet egyik legörömtelibb fejezete a templomépítészet kapcsán íródott, ezek az alkotások még távolabb esnek attól az ideától, amelyről Marosi Ernő ír monográfiájában. A másik tekintélyérvet Bertrand H. Bronson fogalmazza meg a The Morphology of the Ballad-Tunes (Variation, Selection, and Continuity) [ii] című tanulmányban. Bronson a népdalok legfőbb jellegzetességeit – kritériumait - kutatva jut arra a megállapításra, hogy az a (i) variáció, vagyis ugyanaz a dallam jelenik meg akár topográfiai, akár időbeli eltérésekkel; (ii) a kiválasztódás, vagyis ezen variációk idővel egy domináns „állandóvá” tömörödnek, végül pedig mindezt a (iii) folyamatosság teszi lehetővé, amely a dallam- és formaszekvenciák használati és időbeli egymásba-kapcsoltsága révén teremti meg az adott népdal kontinuitását, jelenlétét. Noha Bronson szövege kifejezetten a zenére vonatkozik, az általa kritériumként használt fogalomhármas meglehet szigorú, de jól használható keretekkel igazolhatja a fentebb lemondón megfogalmazott sejtést: felette kihívásos ma Magyarországon – nem csak vallásos - kortárs népi építészetről nyilatkozni, különösen akkor, ha a „népit” mint olyat avval az ikonográfiával azonosítjuk, amely a tizenkilencedik század végével vált azonossá bizonyos jól attribuálható építészeti jelekkel és vált ekként voltaképp stílussá.
Wesselényi-Garay Andor tanulmányban – amely egyrészt mint látható, egy kétéves adósságot törleszt, másfelől még messze nincs kész – amellett kíván érvelni, hogy miközben kétségtelen tény, hogy az építészet specializálódásával, a szakember megjelenésével a Marosi Ernő által is rögzített folyamathoz hasonlóképp távolodott el a XX. század végére egymástól a ház lakója, tervezője és építője, aközben több, igaz nem túl számos projekt sejteti – Janáky István gyűjtése az építészeti szépség rejtekeiről vagy Kunkovács László összeállítása az ősépítményekről, Katharina Roters vizuális tipológiája a kádárkockáról –, hogy eltérő intenzitással ugyan, de a mai napig él valamiféle hagyomány, amelyet népi építészetnek nevezhetünk, mely népi építészet azonban a legcsekélyebb mértékben sem emlékeztet arra a motívumkomplexumra, amelyről a dolgot hagyományosan felismerjük. A kortárs magyar népi építészet egyik értelmezési végpontján lelhető az a népi historicizmus, amely a parasztházak alakhű újjáépítését és mimetikus reprezentációját tűzi célul, másikon pedig Szalai András építészettörténész előadásain bevezetett ciki, neociki stilisztikai fogalmai, továbbá a buhera gyakorlata áll.
A tanulmány erős állítása az, hogy a mai napig létezik népi építészet, ám ennek ikonográfiája drámaian eltér a kanonizálttól, létrejötte pedig a háza léptékét maghalad térbeli asszemblázs, nem pedig feltétlen építés eredménye. A snassz és az újnépművészet képzetes határai között megjelenő tárgyalakulatok hajtóereje és vitathatatlan vizuális nyomatéka pedig éppúgy származik valamiféle esztétikai igényből, mint a jó gazda szemléletből.
