Rendezvény időpontja: 2024. 05. 23. 10:00

Helyszín: REÖK-PALOTA, Szeged


A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet, az SZTE Bartók Béla Művészeti Karának Művészettudományi Intézete és a Reök-palota 2024. május 23-án A magyar vonósnégyesjáték hagyományai I. címmel konferenciát szervez a Reök-palotában, Szegeden.

A magyar vonósnégyesjáték hagyományai című első nemzetközi műhelytalálkozó célja a XIX–XX. század fordulóján kialakuló hivatásos együttesek vizsgálata. A vonósnégyesjátéknak hosszú múltja volt a Magyar Királyságban, ugyanis az ilyen jellegű kamaramuzsika már a XVIII. században megjelent. Feltételezhetjük, hogy Joseph Haydn magyarországi munkássága idején szilárdult mega mai fogalmaink szerinti kvartett összeállítása (két hegedű, mélyhegedű, cselló), de ahogy a XVIII., úgy a XIX. század kapcsán is sok a fehér folt. A napóleoni háborúk idejéből és a reformkorból is számos feljegyzés maradt fent a kvartettekről (többek között Pozsonyból, Kolozsvárról, Pécsről), ám azok konkrét értelmezése még kutatóra vár. Kérdés az is, hogy mennyiben befolyásolta a vonósnégyeseket a magyar hangszeres népzene, illetve a német polgári kultúra. Annyit mégis kijelenthetünk, hogy a kvartettek idővel kinőttek a házimuzsikálás kereteiből, és nyilvános esteken léptek fel.

Jelenlegi tudásunk szerint az első világszínvonalú magyar vonósnégyes a Hubay Jenő és Popper Dávid vezette Hubay–Popper-kvartett (1886) volt. A XX. századi zene tekintetében a legnagyobb jelentőségre azonban a Waldbauer–Kerpely-kvartett (1910) tett szert. Ám velük kapcsolatban is felmerül a gyanú: vajon melyik rögzült zenetörténet-írási epizód nem több csupán, mint okkal-ok nélkül terjesztett legenda? Visszaemlékezések hosszú sora méltatja Weiner Leó zeneszerző szerepét a modern magyar kamarazene megalapozásában, ám mit is adott át a szerzőként háttérbe szorult művész a tanítványainak? Vagy egy harmadik kérdés: milyen civilizatorikus szerepe volt az erdélyi vonósegyütteseknek?

A műhelytalálkozót három intézmény szervezi közösen: az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete, az SZTE Bartók Béla Művészeti Karának Művészettudományi Intézete és a Reök-palota. A szervezők hosszú tudománydiplomáciai tárgyalások során nyerték meg díszvendégüknek Laura Tunbridge professzor asszonyt, az Oxfordi Egyetem Zeneművészeti Karának vezető oktatóját. Az őt követő szekciókban a vonósnégyes tárgykör hazai kutatói adnak elő: Kiss Eszter (VT AMI) és Sófalvi Emese (BBU), valamint Gombos László (HUN-REN ZTI), Németh Zsombor (HUN-REN ZTI) és Szabó Balázs (SZE). Mellettük két eszmetörténeti előadás is elhangzik Nátyi Róberttől (az SZTE Bartók Béla Művészeti Kar dékánja) és Windhager Ákostól (MMA MMKI). A szervezők felkérését két zenész is elfogadta: Ludmány Dénes és G. Horváth László. Részvételükkel az elméleti és történeti áttekintést konkrét előadói tapasztalatok egészítik ki.

A műhelytalálkozó hosszú távú célja, hogy a nagyközönség is megismerhesse a magyar zenei hagyományok mind teljesebb körét, és a velünk élő örökség hazai és nemzetközi érvényességét.

amagyarvonosnegyesjatekhagyomanyai1_programfuzetA5(148x210mm)_v6

A Népi/vernakuláris építészet: a hagyományoktól a jövőig címmel augusztus 27. és 31. között zajló nemzetközi konferencia első napján a világ számos pontjának népi és vernakuláris építészeti örökségét, valamint az épített örökség védelme, továbbélése érdekében alkalmazott jó gyakorlatokat ismerhették meg a résztvevők Veszprémben.


A konferenciát Vukoszávlyev Zorán műemlékvédelemért felelős helyettes államtitkár előadása nyitotta meg, amelyben „emberöltőnkénti kötelességeinkről” beszélt. Kodály Zoltánt idézve hangsúlyozta, hogy elődeink kultúrájának megtartásáért, életben tartásáért minden egyes generációnak erőfeszítéseket kell tenni. Elmondása szerint a népi építészet védelme, kutatása, tanulmányozása és inspirációs forrásként való felhasználása azért is rendkívüli jelentőségű, mert a felhasznált anyagok, a formák és a funkciók a népi építészet egész története során egyfajta természetes logikát követtek, mélyen beágyazódtak a természeti, éghajlati és társadalmi kontextusba, ötletekkel, tanulságokkal szolgálva ezáltal a kortárs fenntartható építészet számára is.

Nagy Dénes, az MTA VEAB Népi Építészeti Munkabizottságának elnöke, a konferencia egyik szervezője szintén kiemelte a tanulás és a tudásmegosztás jelentőségét. Meglátása szerint a tradíciók és a jövő kapcsolatát az úgynevezett „glokalizmus”, azaz a globálisan ismert legújabb innovációk és a lokális hagyományok ötvözete teremtheti meg. Előadásában a „népi” és a „vernakuláris” szó jelentésrétegeit is elemezte a különböző nyelvekben. Emlékeztetett, hogy hazánkban már a 20. század első felében is fontosnak tartották, hogy a leendő építészek az egyetemi képzés során megismerkedhessenek a magyar népi építészeti tradíciókkal.

Az első szekcióülés az Around the world, azaz A világ körül címet viselte. Az első előadó a brit Vernacular Architecture Group (VAG) elnöke, Adrian Green volt, aki a vernakuláris építészet tanulmányozásának nagy-britanniai történetéről beszélt, illetve példákkal illusztrálta az egyes régiók jellemző építkezési stílusát. Kiemelte, hogy a vernakuláris építészet a brit megközelítésben minden, a társadalmi hierarchiában az arisztokrácia alatt elhelyezkedő réteg építkezési módját magában foglalja, azonban a legkorábbi épületek között jobbára a módosabbak által építtetettek maradtak fenn, hiszen ők engedhették meg maguknak az időtálló anyagok használatát. A szegényebb rétegek lakóházainak tanulmányozása komplexebb, régészeti megközelítésű feladat, ami szintén része a VAG feladatainak.

Elaine Jackson-Retondo, az egyesült államokbeli Vernacular Architecture Forum (VAF) elnöke a vernakuláris építészet védelme végett létrejött szervezet múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélt. Hangsúlyozta, hogy a fenntartható és előremutató működés szempontjából elengedhetetlen a fejlődési lehetőségek folyamatos keresése. Az amerikai szervezet ezt a fiatal kutatók és pályakezdők bevonásával, ösztöndíjakkal kívánja biztosítani, valamint több olyan irányt is azonosítottak (többek között a terepmunka kereteinek átgondolását, a történelem során marginalizált csoportok épített történelmének tanulmányozását és megőrzését), amelyek új kihívásokat jelentenek a vernakuláris és népi építészet védelme szempontjából.

Nobuo Mishima, a japán Saga Egyetem professzora a vasútvonalak és a vasúti épületek hatását elemezte az egyes településekre. Egy konkrét építészeti példán keresztül ismertette, hogy miként újítható fel egy régi, megőrzésre érdemes épület úgy, hogy megfeleljen a jelenkor kihívásainak, és akár egy egész település meghatározó jelentőségű létesítményévé lépjen elő. A Hizenhama vasútállomás közel egy évszázaddal ezelőtt épült. A bővítések és átépítések miatt a 21. századra elvesztette eredeti jellegzetességeit, a belső terek pedig nem tudták kielégíteni az épületet látogató közösség újabb igényeit. Az állomás felújítása a helyi közösség bevonásával és komoly médiakampánnyal zajlott, így az új funkciókkal (például egy szakébárral) kibővült épület már attraktív turistacélponttá válhatott.

A második szekció a Good/wood afternoon címet viselte, utalva arra, hogy az itt elhangzó előadások mindegyikében megjelent a faanyag használata valamilyen módon. A svéd Linda Lindblad és Karl-Magnus Melin a hagyományos és fenntartható anyaghasználat jegyében a rendkívül ellenálló nyárfa használati lehetőségeikről beszélt. Franziska Dalheimer finn doktoranduszhallgató a Finnországban élő, nomád életmódot folytató számik építkezési szokásait mutatta be, részletesen ismertetve a mobilis nyári, illetve a helyhez kötött téli szállások különbségeit, kiemelve, hogy mind a fenntartható anyaghasználatra, mind a funkcionális szemléletre jó példák ezek az építmények.

Rodics Gergely a vidékfejlesztés egy komplex, szervezett példáját mutatta be a Pogány-havas régión keresztül. A cél a környék hagyományos képének megőrzése volt, ám ehhez elsőként a lakossággal volt fontos megértetni, hogy a hagyományos, a szegénység képével társított, egyszerű házak olyan értéket képviselnek, amelynek megőrzése kulcsfontosságú a tradíciók továbbélése szempontjából. Esztány Győző arra mutatott példákat, hogy a régi, funkciójukat vesztett csűrök hogyan kaphatnak új életet vendégházként, kávézóként vagy akár műteremként.

Khaled Saleh Pascha a chilei hagyományos faépítészet öt regionális példáját vonultatta fel. Mindegyik esetben szembetűnő volt, hogy az építmények konstrukciója alkalmazkodott a helyi klímához. Iquiquében például, ahol a napi hőingás rendkívül nagy, jellemző a beépítetlen felső szint, amely biztosítja az árnyékot és a légmozgást napközben, míg a falakba beépített hőmegtartó elemek elősegítik, hogy a lakóépület ne hűljön ki túlságosan a hideg éjszaka során.

In-Souk Cho a dél-koreai Yangleem Archívum példáján mutatta be, milyen kihívásokat rejt az építészek számára, ha egyszerre kell a modern előírásoknak megfelelni (például tűzvédelem, épületbiztonság tekintetében), és ezzel együtt továbbörökíteni és felhasználni az elődök által felhalmozott építészeti tudást, megjeleníteni a hagyományos formakincset. A hagyományos és a modern párbeszédében a folyamatosság igényét és jelentőségét hangsúlyozta, mint a lokális arculat fenntartásának kulcsát.

Szilágyi Mária és Kerner Gábor a szegedi nagytáj építészeti hagyományait és jelen állapotát vizsgáló kutatásuk tanulságait foglalták össze. A szerb–magyar együttműködés révén megvalósuló projekt eredményeképp a hazai építészet egy, a táj jellemző építészeti stílusának irányvonalait összegző útmutatóval is gazdagodott, amely segíthet abban, hogy az új épületek ne törjék meg a nagytáj jellegzetes látképét.

Wettstein Domonkos a BME Urbanisztika Tanszékének tanszékvezető-helyettese a Balaton-part építészeti képének alakulását mutatta be. Előadásából kiderült, hogy jelentős különbségek észlelhetők az északi és a déli part üdülőövezetei között, ugyanis északon a települések elrendezése és a domborzat okán jobban érvényesülhetett a népi építészet hatása, a természetes anyagok, archetipikus formák használata és a helyi kultúra befolyása.

Gráfik Imre Balatonalmádi építészetének történetét és néprajzi jellemzőit ismertette. Előadásában hangsúlyozta a műemlékvédelem fontosságát, meggyőződése szerint ez az egyetlen módja annak, hogy az építészettörténeti és etnográfiai szempontból jelentős épületek és az általuk képviselt értékek fennmaradhassanak a jövőben is.

A konferencia augusztus 29-én egy tanulmányi kirándulással folytatódott, amelynek során a résztvevők többek között a taliándörögdi Inkler-ház restaurálásának folyamatába pillanthatnak be Józsa Tamás, a győri Hild József Építőipari Technikum igazgatója jóvoltából; megismerkedhetnek Salföld történetével és újraépített örökségével is Somogyi Győző akadémikus révén, illetve Kerner Gábor műemlékvédelmi szakmérnök vezetésével Kékkút, Köveskál és Taliándörögd építészeti örökségét fedezhették fel.

 

Galéria


 

2023. augusztus 27-én mintegy félszáz vendég jelenlétében zajlott le a Népi/vernakuláris építészet: a hagyományoktól a jövőig című nemzetközi konferencia ünnepélyes megnyitója Budapesten, a Walter Rózsi-villában.


 

A 2023. augusztus 27–30. között rendezendő, a Veszprém–Balaton Európa Kulturális Fővárosa 2023 program keretében megvalósuló konferencia fókuszában a népi/vernakuláris építészet és a professzionális építészet párbeszéde áll. Az évszázadok alatt kikristályosodott hagyományos formakincs és technológiák mellett az újrahasznosítás, az energiatakarékosság igénye is természetszerűleg jellemzi a népi építészetet; azonban a kortárs építészetben is egyre fontosabb a fenntarthatóság ésxc a regionális arculat, a „hely szelleméhez” való kapcsolódás. A világszinten is egyedülálló, öt kontinens elismert szakembereit felvonultató rendezvény az MTA VEAB Népi Építészeti Munkabizottság, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet és a Szimmetria Alapítvány közös szervezésében valósul meg. Szimbolikus jelentőségű, hogy a tudományos és a művészeti akadémia közös ügyének tekinti e kérdést. A részt vevő vendégek az ünnepélyes megnyitó előtt vezetett épületbejárás keretében ismerhették meg a megnyitónak otthont adó budapesti Walter Rózsi-villát és egykori lakóinak történetét, az MMA Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ jóvoltából.

(tovább…)

Április 26-28. között nemzetközi konferenciát szervezett a hazai táncantropológia helyzetéről a Csokonai Színház és a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Néprajzi Tanszék közös rendezésében a Debreceni Tánctudományi Műhely. Az esemény megvalósításában együttműködő partnerként vett részt az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI).


A debreceni Néprajzi Tanszéken ma már hagyományosnak tekinthető a tánckultúrával való tudományos igényű foglalkozás, így az évek alatt a tanszékhez is kapcsolódó kutatókból tánctudományi kutatóműhely szerveződött. A konferenciákon a tanszék tánctudományi műhelyéhez kötődő kutatók és intézmények képviseltetik magukat a debreceni kutatók mellett, így például az ELKH-DE Néprajzi Kutatócsoport, az MMA MMKI, a Magyar Táncművészeti Egyetem, illetve a Magyar Etnokoreológiai Társaság szakemberei. A március és június között zajló szakmai program második eseménye az április 26-28.között megrendezett A hazai táncantropológia helyzetéről: A tánckultúra antropológiája és művészetelméleti kontextusai című találkozó.

Bólya Anna Mária, az MMA MMKI tudományos munkatársa előadásában a BalletWhere projektről beszélt. A másfél éves V4 támogatású projekt előzményét a MMKI támogatta. A projekt a magyar balett történet kezdeteihez kapcsolódó, az első Magyar Nemzeti Színház ma már nem létező épületét, annak belső színházi terét ábrázoló MaxWhere térbe helyezett okostáblákra készült kutatási alapú tananyag. Az okostáblákon elhelyezett tananyagot lengyel, magyar, szlovák és macedón egyetemeken tesztelték. Az előadás ennek pozitív eredményeiről részletezte.

Windhager Ákos, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa a Hegel, Scruton, Wagner – avagy Madách táncai című előadásában a frissen elkezdett kutatás kulcskérdéseit ismertette a konferenciaközönséggel. A Parsifal és Az ember tragédiája műveket vetette össze a Roger Scruton utolsó kötetében leírt az „Isten jelenlétének hiánya” alaphelyzet alapján. A magyar szakirodalom eddig A Niebelung gyűrűje tetralógia világkorszakokat átölelő zenés „eposza” felől közelítette meg Madách alkotását. A jelen előadás azonban rámutatott arra, hogy Wagner utolsó operája (is) hasonló kérdéseket és válaszokat ad, mint a Tragédia. A keresztény Nagyelbeszélés egyénre lebonthatósága és az emberiség közös sorsa együttesen jellemzi a két közel egyidős „drámát”. Az, pedig, ahogy mind Parsifal, mind Ádám végig az Isten jelenlétét keresi maga a rítus – vallásos, antropológiai és színházi értelemben. A konkrét táncantropológiai szempontokat pedig a Tragédia haláltánc jelenetének megzenésítései alapján illusztrálta.

Csáji László Koppány, az MMA MMKI igazgatója Térhasználat, mozgás és tánc a kulturális antropológia szempontjából című előadásában a művészetantropológia és a táncantropológia viszonyát tárta fel, e két diszciplína tudománytörtének rövid felvázolása után. A táncantropológia sem Magyarországon, sem a nemzetközi tudományos életben az utóbbi évekig nem volt része a művészetantropológiának, ami inkább a vizuális művészetekre koncentrált, a vizuális művészetek társadalmi, történeti, kulturális hátterét, a művészet mibenlétét, szerepét továbbá az ember, mint érték- és valóságalkotó lény kulturális hasonlóságait és különbségeit kutatta. Csak sporadikusan jutott szerephez benne a „társadalmi dráma” leképződése, a színházi, irodalmi és zenei élet, a népköltészet és a tánc. Az utóbbi években azonban a művészetantropológia integratív tudományos diszciplínává válását figyelhetjük meg. A különböző társtudományok (pl. anyelvészet, pszichológia, szociológia, történettudomány stb.) eredményeinek felhasználása mellett a művészetet is tágabban értelmezi, a művészeti ágakat egymásra hatásukban vizsgálja. Előadásában a táncantropológiát konkrét példák, esettanulmányok segítségével közelítette meg: a térhasználat, a mozgás, a mimika és a gesztusok, továbbá a játék/kreativitás/alkotás dimenziójában helyezte el, így teret adva a táncot az irodalommal, a zenével, a dramatikus és más performatív művészetekkel, sőt, az építészettel is összekapcsoló komplexebb látásmódnak.

A konferencián a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa, Ábrahám Nóra is előadott.

A konferencián bejelentették, hogy a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kara és az MMA MMKI partnerségi, együttműködési szerződést köt egymással.

 

Galéria


 

„Ez az egész ügy, amit a táncház szimbolizál, voltaképpen a normális emberi élet kifejezése. Az élet öröme… Ez az élet igenlése, az élet vállalása, az aktív élet. Ebben a világban, ebben a többszörösen áttételesen átmeneti világban, amiben ma kényszerülünk élni, még fontosabb az az átlátható kisemberi közösség, amit egy táncház jelent.”

(Halmos Béla)

 

2022. február 2-án a Pesti Vigadóban kerül megrendezésre az MMA MMKI idei első konferenciája, amelyet az 50. születésnapját ünneplő táncházmozgalom tiszteletére szerveznek. Az esemény élőben is követhető lesz a kutatóintézet YouTube-csatornáján.

A mozgalom létrejöttének hajnalán, 1972. május 6-án egy egészen új szórakozási forma indult el a Liszt Ferenc-téri Könyvklubban: négy vezető táncegyüttes fogott össze, hogy olyan mulatságot hozzon létre, amilyet azelőtt csak az erdélyi, mezőségi Széken láttak. A táncház, ahol a legtermészetesebben és leghivatalosabban találkozhattak a fiatalok, itt már néhány évszázada létezett. Általában kibéreltek egy szobát, zenészeket fogadtak és táncoltak. Ezt hozták át az akkor jól lezárt határon Novák Ferenc ma már Kossuth-díjas koreográfus, a Nemzet Művésze vezetésével együttesének, a Biharinak a tagjai. A zenészek Sebő Ferenc, Halmos Béla és Éri Péter voltak. A dolog olyan jól sikerült, hogy hamarosan kinyitották a kapukat, azonban a külsős embereknek meg kellett tanítani a lépéseket – ezt Timár Sándor ma szintén Kossuth-díjas koreográfus álmodta és valósította meg. A zenei anyagot Lajtha László gyűjtése nyomán Martin György bocsátotta a rendelkezésükre.

Mára ez a „szórakozási forma” mozgalommá alakult. Jelentőségéből és szépségéből, izgalmasságából semmit sem veszített. A táncházmódszer nemcsak hungarikum, de a szellemi kulturális örökség átörökítésének magyar modellje is. Az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottsága 2011. november 25-én felvette a „Legjobb megőrzési gyakorlatok” regiszterébe. A konferencián fény derül arra is, hogy a mozgalom él-e napjainkban, erősödött vagy gyengült, hajtott-e újabb ágakat. Szó esik majd a falusi vonószenekari hagyomány tovább éléséről, a Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos vetélkedő szerepéről, a táncházmozgalom előzményeiről a televízióban, az autentikus népzene alkalmazásáról az alapfokú zeneiskolai szolfézsoktatásban, valamint az első táncházról és a táncházmozgalom kezdeteiről is.

A rendezvényen való részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött. A regisztráció hamarosan elérhető a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet  honlapján.

 

„Mozgó dó…” IV. – Zene a katedrán címmel szervezett konferenciát Kodály Zoltán zenepedagógiai műveinek vizsgálatára november 17-én az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) a Pesti Vigadóban a zeneszerző közelgő, december 16-i születésnapjához kötődően. 

Kodály a múlt század harmincas éveitől fogva készített a zenepedagógiát segítő, ének-zene órákon használható gyakorlatokat, amelyek azért is jelentősek, mert végigkísérik a zenét tanulók életét, segítségükkel a zenei írás-olvasás a legmagasabb szintig elsajátítható úgy, hogy közben a tanuló a különféle zeneszerzői fogásokkal, zenei formák miniatűr változataival, izgalmas hangsorokkal és a magyar népzenével is ismerkedik. A konferencia elsősorban ezek elemzésével, értékelésével foglalkozott, kitérve a művek művészetelméleti vonatkozásaira és kulturális környezetükre is.

 

Kocsis Miklós, az MMA MMKI igazgatója köszöntőjében elárulta, hogy a konferencia egyfajta felkészülésként szolgál Kodály születésének közelgő 140. évfordulójára, akinek munkássága előtt a konferencia szervezői és az előadók is tisztelegnek. Hozzátette, a teremben körbenézve és az előadók listáján végigtekintve megállapítható, hogy rutinos, visszatérő professzorok, karnagyok is meghívást kaptak az ülésszakra, amely garanciaként szolgál az érdemi, tartalmas és előremutató tanácskozáshoz.

 

 

Nemes László Norbert, a Liszt Ferenc Zeneakadémia professzora, a Zeneakadémia Kodály Intézetének igazgatója, az Új Liszt Ferenc Kamarakórus művészeti vezetője, a Nemzetközi Kodály Társaság alelnöke, a skót Nemzeti Ifjúsági Kórus zenepedagógiai programjának védnöke, a Brit Kodály Akadémia tiszteletbeli tagja a Kodály Zoltán zenepedagógiai műveinek használatával kapcsolatos módszertani kérdéseket járta körbe. Elsősorban a Kodály-gyakorlatok tükrében igyekezett a többszólamú éneklési készség fejlesztésének néhány fontos állomását körvonalazni, amelynek kapcsán egyrészt bemutatta, hogy Kodály milyen lépésekben vezeti el a zenét tanuló fiatalokat a népzene világából a vokális műzene gazdag kincsesházának küszöbe elé, másrészt arra mutatott példát, hogy milyen módon érdemes az énekgyakorlatok feldolgozását megtervezni, segítve a zenei készségek és zenei tudás folyamatos és sokoldalú fejlődését, gyarapodását.

Horváth Andrea karnagy, énektanár, a Magyar Kodály Társaság társelnöke, az Andor Ilona Baráti Társaság alapítója és elnöke, a Kodály Zoltán Női Kar újraalapítója előadásában a Kodály írásaiban megtalálható, azokból kiolvasható üzeneteket járja körbe, amelyek álláspontja szerint a mai napig fontos és követendő utat mutatnak azok számára, akik gyerekekkel foglalkoznak, azaz a katedrán állnak.

 

Néhány példán keresztül bemutatta a tanári munka ezer lehetőségét, amelyek nemcsak az énekre, de más tárgyakra is vonatkozhatnak.Emellett elárulta, Kodály mindig biztatta tanítványait, amellyel nagy örömet okozott. Az előadó szerencsésnek vallotta magát, hiszen a pályafutása alatt semmilyen korosztálynál nem találkozott a Kodály-módszer iránti ellenvetéssel, ez pedig jogosan támasztja alá annak sikerességét.

Hartyányi Judit, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nyugalmazott művésztanára az első Kodály gyermekkari esten szereplő népdalfeldolgozásokat és azok utóéletét mutatta be az iskolai nevelésben. Központi szerepet játszottak előadásában az 1929. április 14-én bemutatott szerzői est körülményei, amelyen először szólaltatták meg gyermekkarok az 1925 és 1929 között komponált kórusműveket.

 

 

Ahogy azt a sajtó is elismerte, „aki ezeket a gyerekeket hallgatta, megleshette, hogyan keletkezik a nemzeti zenekultúra”. A 13 gyermekkari mű elhangzása revelációként hatott, ezek közül öt mű bemutató előadásában gyönyörködhetett a közönség. A nyolc csokorba szedett, korabeli híres ifjúsági énekkarok előadása – mint a székesfővárosi Wesselényi utcai polgári fiúiskola és a Szilágyi Erzsébet Leánylíceum diákjainak éneke – valósággal elvarázsolta a hallgatóságot.

 

Fehér Anikó karnagy, népzenekutató, az MMA MMKI megbízott kutatója, a Nemzetközi Kodály Társaság elnökségi tagja előadása az „Örvendjen az egész világ!” címet viselte, amely Kodály Bicinia Hungarica című négykötetes, mintegy 180 kétszólamú énekgyakorlatot tartalmazó műve bevezetőjének utolsó mondata. Mint azt elárulta, Kodály ezt a négy kötetet bevezetőnek szánta a tiszta és a kétszólamú éneklésbe.

 

Míg az első kötetben a régi stílusú népdalfeldolgozások, a másodikban az új stílusú népdalok vannak többségben. Az előadó kitért arra a politikai tartalmú támadássorozatra is, amely Bartókot és Kodályt érte: ennek folytán a két zeneszerzőt többen „destruktív lélekként” emlegették, „akik ezt éreztetik és viszik diadalra”. A népdalok utóéletével kapcsolatban megtudhattuk: Kodály nem igazán szerette a népdalfeldolgozás szót, meglátása szerint a népdal a legzavartalanabb élvezetet eredeti varázsában nyújtja, kíséret nélkül.

Windhager Ákos művelődéstörténész, az MMA MMKI tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója a Kodály-koncepciót járta körbe a magyar hangszeres iskolák viszonylatában. Elsősorban olyan emberekről kívánt szót ejteni az 1940–1950-es évekből, akik német hangszermetodikákon nőttek fel, ezáltal egy egészen más zenei gondolkodásból jönnek (pl. Molnár Antal, Ádám Jenő, Romagnoli Ferenc és Szervánszky Endre). Kitért arra is, hogy miben áll a Kodály-koncepció: fontos, hogy a zenének központi szerepe legyen a nevelésben, csak a legjobb zenei anyagokat szabad a gyerekeknek adni, zenei nevelésük anyanyelve a népdal legyen; illetve mi a népdal funkciója a nemzet életében: minden társadalmi réteget össze kell kapcsolnia és közös nevezőre hoznia. Az előadás során több más zenemű mellett megszólalt Szervánszky Endre egy darabja is, a Kis szvit magyar népdalokból Várda Zsófia (kürt) és Rostetter Szilveszter (zongora) előadásában.

Olsvay Endre zeneszerző, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja Kodály Epigrammák című darabfüzérét járta körbe, amely 64 évvel ezelőtt íródott, az egy- és két ének/hangszeres szólamot pedig zongorakísérettel is bemutatta. Elmondása szerint egy olyan nagy formátumú részletes analízishez szeretett volna adalékokkal hozzájárulni, amely egyelőre még várat magára. Rávilágított arra, hogy a darabok esetében határeset-műfajjal, illetve kétarcú-műfajiságú sorozattal állunk szemben, emellett maga a cím is jelentésváltozáson ment keresztül: az epigramma szó eredetileg nem csupán bölcseleti tartalmú kis költeményt, hanem olyan művet jelölt, amelynek ellentétből fakadó csattanó van a végén. Kérdés, hogy a zenében mindez hogyan nyilvánulhat meg és hol találkozhatunk epigrammákkal, ugyanis előfordulása számos más irodalmi műfajjal szemben (ballada, románc, rapszódia) nem jellemző a zenében.

Szabó Márta, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának egyetemi docense, a Nemzetközi Kodály Társaság tagja a Kodály énekgyakorlataiban fellelhető romantikus stíluselemeket vizsgálta meg közelebbről. Meglátása szerint valamennyi énektarának ismernie kellene Ittzés Mihály gondolatait az énekgyakorlatokról, amelyek Kodály közel 70 évnyi alkotóművészetének második felében jelentős szerepet töltöttek be.

 

A mintegy 1400 mű a legkisebbeknek szánt kéthangos gyakorlatoktól (333 olvasógyakorlat) a koncertpódiumokon is megszólaltatható háromszólamú kórusművekig (Tricinia), vagy zongorakíséretes dalokig (Epigrammák) méltó módon tükrözi szerzőjük pedagógiai ars poeticáját: értékes zenei anyagot adni a zeneoktatás valamennyi szintjére.

Ez utóbbiak közül Ordasi Péter nyugalmazott főiskolai tanár a Tricinia című kötetről számolt be, amely elmondása szerint nem más, mint a kromatika intonálásának iskolája. Úgy véli, ezekre a művekre tekinthetünk a társas ének örömet okozó anyagaiként, de akár szívós munkát igénylő feladatként is, hiszen intonációs szempontból nem könnyűek. A kötet tobzódik a kromatikus menetekben, túlnyomó részében kromatikus meneteket tartalmaz, 29-ből mindössze 6-ban nem találunk ilyet.

Ezzel kapcsolatban kifejtette azt is, hogy mi a probléma a kromatikus menet intonálásával. A kromatikus menetet könnyebb intonálni, ha kis szekund lépéssel kezdődik, szünettel vagy páros kötésekkel választjuk el a prím lépéseket egymástól, illetve ha a kezdőhangot nyugvópontként megtartja egy szólam vagy egy hangszer.

Gráf Zsuzsanna, az Angelica Leánykar karnagya, a Városmajori Gimnázium és a Liszt Ferenc Zeneakadémia tanára Kodály mindennapokban alkalmazott gyakorlatait ismertette. Ennek kapcsán beszámolt tanári munkásságáról, pedagógiai tapasztalatairól, illetve bemutatta azt az utat, amelynek során a zenei tagozatos gimnázium 11. és 12. osztályos növendékei eljutnak oda, hogy a műveket folyékonyan olvassák, ezáltal a klasszikus, a romantikus és a kortárs zenét is könnyedén megérthetik.

A korábbi előadókhoz csatlakozva kitért Kodály Zoltán triciniumaira és epigrammáira is. Az előadás központi részeként a Városmajori Gimnázium ének-zene fakultációs csoportja élőben mutatta be, hogyan szólalnak meg ezek a művek.

 

 

A konferencia a személyes részvétel mellett élőben is követhető volt, illetve bármikor visszanézhető az MMA MMKI YouTube-csatornáján.

 

 

 

 

Galéria

A művészeti könyvtárak digitális korban betöltött szerepéről tartott konferenciát az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) október 6-án a Pesti Vigadóban, az MMA székházában.


A konferencián előadóként részt vett többek között Rózsa Dávid, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója, Szóllás Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Könyvtári és Levéltári Főosztályának főosztályvezetője, valamint Andaházi Szeghy Viktor, az MMA MMKI Szakkönyvtári Projekt vezetője. A tanácskozás arra tett kísérletet, hogy a meghívott előadókkal felvázolja a magyar művészeti szakkönyvtárak korszerű eredményeit.

A konferencia szakmai szervezői felkérték az egyes művészeti szakkönyvtárak vezetőit, mutassák be fejlesztéseiket, innovatív ötleteiket, kapcsolódó szolgáltatásaikat, eredményeiket, illetve mondják el a véleményüket, osszák meg a tapasztalataikat a meghívott vendégekkel. Céljuk, hogy a művészeti területen elszórtan működő könyvtárak szakembereit közel hozzák egymáshoz az országon belül, valamint a későbbiekben a határon túli művészeti szakkönyvtárak könyvtárosait is bevonják a beszélgetéseikbe.

Az egybegyűlteket Kocsis Miklós, az MMA MMKI igazgatója köszöntötte. Mint azt hangsúlyozta, nagy örömére szolgál, hogy ilyen elsőrangú és sokszínű szakmai közönség előtt nyithatja meg a konferenciát. Az esemény címében is szereplő „művészet”, „innováció” és „könyvtár” szavak egymás mellé rakása azt mutatja, hogy valami újat szeretnének kiprovokálni az előadókból. Úgy véli, hogy a művészeti könyvtárak szerepe az elmúlt időszakban jelentősen megváltozott, és ez izgalmas diszkusszióra adhat alkalmat.

Első előadóként Szóllás Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Könyvtári és Levéltári Főosztályának főosztályvezetője azt mutatta be, hogy a szakkönyvtárak között lévő művészeti gyűjtemények milyen módon vesznek részt a magyar szakkönyvtári rendszerekben, hogyan látják el feladataikat, mi a különlegességük, illetve hogyan tudnak reagálni a jelenlegi kihívásokra.

 

Elmondása szerint a szakkönyvtár egy különleges könyvtártípus, hiszen egy jól körülhatárolt tudományterületen működik, amelynek szakirodalmára támaszkodik, gyűjti, feltárja és szolgáltatja azt, emellett pedig a kutatás és az innováció is fontos feladata lehet.

 

Rózsa Dávid, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója a nemzeti könyvtár 2022 és 2026 közötti szakterületi stratégiáját járta körbe. Felhívta a figyelmet arra, hogy az Országos Széchényi Könyvtár a hazai könyvtárak közül egyedüliként tagja a nemzeti kulturális tanácsnak, amelyben 17 hazai kulturális intézmény vesz részt, és ennek a tanácsnak a tagjai gondolják végig, hogy az intézményük milyen módon tud a következő években kapcsolódni az elkészítendő szakterületi stratégiákhoz.

Amikor stratégiát készítenek, azt mindenekelőtt a felhasználókért, kutatókért, olvasókért teszik, éppen ezért fontos, hogy az ne elsősorban intézményközpontú, hanem olvasóközpontú is legyen.

 

Bánki Zsolt István, a Petőfi Irodalmi Múzeum Digitális Bölcsészeti Központ igazgatója előadásában az irodalmi muzeológia digitális transzformációjáról beszélt. Hangsúlyozta, az irodalmi gyűjtemény is művészeti gyűjtemény, ennek anyaga pedig maga a szöveg, amely nem egy materializálható dolog, hordozói azonban lehetnek: ennek kapcsán a kézirat az elsődleges hordozó.

Amikor irodalmi muzeológiáról beszélünk, a gyűjtemények középpontjában az írói hagyatékok állnak, amelyek analóg módon is léteznek, ezek gyűjtése, feltárása és szolgáltatása az elsődleges feladatuk.Szó esett arról is, hogy a digitális világban mihez kezdünk az írói kéziratokkal: itt kerülnek igazán fókuszba a levelezések. Az előadó rávilágított arra, hogy mi változott meg a digitalizáció által, és hogyan tudták felvenni a lépést ezekkel a fordulatokkal.

 

Andaházi Szeghy Viktor könyvtári szakértő, hadtörténész, az MMA MMKI Szakkönyvtári Projekt vezetője a kutatóintézet könyvárának változásait és céljait ismertette beszédében. Elsősorban arra tért ki, hogy melyek azok a faktorok, amelyek a változás szükségét eredményezték az MMKI könyvtára tekintetében. Rámutatott, hogy a könyvtár elsősorban az MMA tagjainak életművét gyűjti, és ezeken belül végez bibliográfiai feltárásokat, emellett kutatástámogató szakkönyvtárként is működik.

Az átszervezésnél fontos céljuk volt, hogy viszonylag elszigetelt, alacsony ismertségű szakkönyvtárból belátható időn belül széles közönség és nagyobb nyilvánosság elé tárják szolgáltatásaikat, valamint értékes, minőségi szolgáltatásokat nyújtó könyvtárat hozzanak létre.

 

Szőllősy Gabriella, a Magyar Néprajzi Múzeum Szakkönyvtárának főosztályvezetője elárulta, hogy a múzeum könyvtárának állománya több mint 195 ezer egység, amelyben megtalálható az etnográfia valamennyi szakterületén túl az etnológiai, az antropológiai, és a határtudományok szakirodalma. Előadásában bemutatta a 150 éves könyvtár megalakulásának történetét, valamit kitért arra is, milyen felhasználói kört tudhat magáénak a könyvtár.

Az igen csak értékes állománynak a lehető a legszélesebb kört kell szolgálnia, éppen ezért a fő szakmai célcsoporton kívül kézműves- és iparművész-hallgatók is megtalálhatók a rendszeres látogatók között, akik számára kiemelkedő jelentőségűek a népművészeti források. Munkájukat a könyvtár digitalizált anyagával és a teljes múzeum online műtárgy-adatbázisaiban való kutatási segítséggel, aktív közreműködéssel támogatja.

 

 

Takács Gabriella, a Színház- és Filmművészeti Egyetem Könyvtárának könyvtárvezetője a könyvtár immár 156 éves történelmébe ágyazva bemutatta annak történetét, érzékeltetve azt a folyamatot, ahogyan a gyűjteményei és gyűjtőköre változott ezalatt a másfél évszázad alatt, a kezdeti Színészeti Tanodától az egyetemmé válásig.

Az előadó körbejárta mindazoknak a könyvtári és virtuális közösségi teret építő elemeket, amelyek nem csupán az egyetem hallgatói, oktatói és a külsős olvasók felhasználói élményét emelik, de a könyvtárban dolgozó munkatársak szakmai motiváltságát is erősítik, nem feledve a tapasztalatcsere és a folyamatos továbbképzések jelentőségét e téren.

 

Gulyásné Somogyi Klára, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Könyvtárának igazgatója azt vizsgálta, hogyan használhatják ma a könyvtárat a zenével hivatásszerűen foglalkozók. Mint azt elárulta, a könyvtár 1907-ben költözött a Liszt Ferenc téri székhelyére, egy olyan épületbe, amelynek miliője belépéskor mindenkit magával ragad.

 

Itt kapott helyet a tervezés első pillanataitól kezdve a intézmény könyvtára is, ami egy olyan olvasóteremmel gazdagodott, amely mindaddig nem állt a hallgatók rendelkezésre. Hozzátette, az akkori egyetemistáknak nagy igénye volt egy hasonlóan nyugodt tanulókörnyezetre és a benne található színvonalas olvasmányokra.

 

Péterfi Rita olvasásszociológus, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum főigazgatója arról beszélt, miként legyünk jobbak a szakmánkban, ennek kapcsán művésztanárok és művészeti tárgyakat oktatók tájékozódási lehetőségeit járta körbe a digitális korban. Felhívta a figyelmet a szakkönyvtári vonatkozásokra, hiszen a művészetelmélettel és a módszertannal foglalkoznak, ezt közvetítik a felhasználók felé.

Évente közel 10 ezer bibliográfiai tétel kerül be a bázisukba, amely egy szisztematikusan feltárt gyűjteményt eredményezett. Az előadó konkrét példákon keresztül bemutatta, hogy milyen információhoz juthatnak például a zene, a tánc, a vizuális vagy az esztétikai nevelés iránt érdeklődők, valamint hogy az egyéb tárgyakba miként építhető be a művészeti szemlélet, és miként erősödhetnek a tantárgyközi kapcsolatok.

 

Végezetül Gál Vivien Tünde, a Műcsarnok Könyvtár és Archívum könyvtárosa a könyvtár feladataiba, lehetőségeibe és jövőbeli céljaiba engedett betekintést a közönségnek. Elmondása szerint a kortárs képzőművészet és művészetelmélet témakörében, illetve a Műcsarnok működéséhez kapcsolódóan találhatók meg náluk dokumentumok. Jelenleg nyilvános szakkönyvtárként működnek, így nem csak a szakmai közönséget várják szeretettel helyben használatra.

Milyen új lehetőségekkel tudják fejleszteni könyvtáruk kihasználtságát? Hogyan kapcsolódhatnak, és válhatnak partnerintézményekké a hazai és a határon túli képzőművészeti és kortárs művészettel foglalkozó középiskolák, felsőoktatási intézmények számára? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre igyekezett választ adni az előadás.

 

A művészeti könyvtárak digitális korban betöltött szerepéről tartott konferencia visszanézhető az MMA MMKI Youtube csatornáján

 

 

 

Galéria

 

 

A Magyar Csupajáték című összművészeti produkcióról tartott tudományos ülésszakot a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) szeptember 23-án a Pesti Vigadóban, a Magyar Művészeti Akadémia székházában.


A konferencia aktualitásául a 2021-ben Budapesten megrendezésre kerülő, az Eucharisztia megismerésének és tiszteletének elmélyítésére létrehozott világméretű ünnepségsorozat szolgált, tudniillik az 1938-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus budapesti programjának annak idején a Magyar Csupajáték is része volt. A produkció idehaza a Szent István-év programsorozatában került színre az akkori Művész Színházban. Az esemény másik aktualitása a produkció létrejöttében jelentős szerepet játszó Paulini Béla halálának 75. évfordulója, valamint a Magyar Állami Népi Együttes 70. születésnapja kapcsán a magyar néptánc színpadi feldolgozásának sokszínű és igencsak időszerű kérdésének vizsgálata. A konferencia célja a Magyar Csupajáték értékeinek elemző feltárása, valamint a népművészet és összművészet koncepciójának vizsgálata volt a néhai előadás nyomán.


Az egybegyűlteket Kocsis Miklós, az MMA MMKI igazgatója köszöntötte, aki elsősorban a konferencia és az ezzel kapcsolatos kutatás kezdeményezőinek példanélküli vállalkozását méltatta, akik megkísérelték összefogni a Csupajátékkal kapcsolatos már meglévő és új ismereteket. Külön kiemelte a programból Váradi Judit zongoraművész, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának egyetemi docensének zongorajátékát, hiszen a Csodafurulya című darab, amelyet a konferencia keretében megszólaltatott, 1986 óta nem hangzott el élő előadásban.

 

Első előadóként Windhager Ákos művelődéstörténész, az MMA MMKI tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója Kodály Zoltán baletthez való viszonyát elemezte. Kodály pedagógiai koncepcióját leginkább az a gondolat jellemzi a köztudatban, hogy meg kell tanítani a magyarságot zeneileg írni-olvasni, az előadó viszont konkrétan a balettkoncepciót vizsgálta meg közelebbről.

 

Elmondása szerint Kodály jellemzően gyűjtötte a népzenei mintázatokat, amelyeket aztán meg is formázott; beemelte a parasztzenét, de ugyanakkor megőrizte a művek eredeti auráját. Kiderült az is, vajon tényleg a Csupajáték-e az egyetlen olyan balett, amely a kodályi koncepcióra épül.

 

Bólya Anna Mária zeneelmélet- és tánctörténet-tanár, az MMA MMKI tudományos munkatársa, a Magyar Táncművészeti Egyetem egyetemi docense arra világított rá, hogy a Magyar Csupajáték milyen módon befolyásolta a modern magyar táncművészeti hagyományt. Körbejárta, hogy a különféle táncnyelvezetek hogyan alakulhattak a produkcióban, annak ellenére, hogy nem tudjuk konkrétan, milyen formai elemekkel rendelkezett a tánc, hiszen az erről készült felvétel még nem került elő.

Mint azt elárulta, a tánc tartja össze a produkciót, így két táncnyelvezetet lehet megvizsgálni közelebbről: a tradicionális anyagot és a mozdulatművészetet. Az élő folklór értelmező átalakítása a színpadon és az improvizativitás jelentette a produkció sajátosságát.

 

Gombos László zenetörténész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének tudományos munkatársa a modern magyar balett kezdeteit vizsgálta Harangozó Gyula Csárdajelenete kapcsán, amelynek első bemutatójára egy különleges esemény adott alkalmat, mégpedig Horthy Miklós kormányzó névnapja 1936-ban. Az operaházban 1927-től rendeztek Miklós-napi előadást, amelyen megjelentek az ország képviselői is.

Az alkalomhoz látványos és szórakoztató műsor illett, lehetőleg két rövidebb magyar vagy magyar témájú darabbal. Elmondása szerint ezeken az eseményeken fontos szerepet kapott a leglátványosabb műfaj, a balett is.

 

Orbán Jolán professor professzor, egyetemi tanár, a Pécsi Tudományegyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének intézetvezetője a pantomim groteszk táncjátékokat mutatta be előadásában. Megvizsgálta, mit jelentett a pantomim Franciaországban: állítása szerint a pantomimra nem egy meglévő szöveg eljátszásaként kell tekintenünk, inkább létrehoz a tánc nyelvén egy olyan történetet, amelyet aztán megjelenít.

 

Az egész francia irodalmat foglalkoztatta ez a műfaj, ugyanakkor fontos szerephez jut a rájátszás, hiszen itt lelhető fel az az improvizatív mozdulat, ahol a táncos felszabadulhat. Az előadó sort kerített a filozófus összevetésére a táncossal, fontos mozzanatként emelte ki a filozófiai szempontok hozzáadását.

 

Váradi Judit zongorajátékát követően Kővágó Zsuzsa tánctörténész, címzetes egyetemi docens arról számolt be, hogyan kerültek elő fokozatosan – különböző hagyatékokból – fontos sajtó- és kéziratos emlékek. Az előadónak 1986-ban készült dokumentum-közreadása és oktatómunkája során mégis sikerült felkeltenie az érdeklődést, így kollégák és tanítványok leltek és lelnek fel újabb anyagokat, élesztik fel a Magyar Csupajáték történetét. A produkcióban a korszak jeles képzőművészei, fiatal zeneszerzői, tánc-, és színművészei egyenrangú alkotótársként vettek részt, utat mutattak a népművészetnek egy lehetséges nagyszínházi megmutatására.

 

Lengyel Zsanett okleves design- és művészetteoretikus, a Pécsi Tudományegyetem Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskola hallgatója Bordy Bella balett-táncosnő karrierjének és életének fontos fordulópontjait ismertette. Bordy lenyűgöző, korának kiváló művésze volt, aki elmondása szerint mindig jó táncosnő szeretett volna lenni. A korabeli interjúkon keresztül érezhető odaadó szeretete a művészet, de kifejezetten a táncművészet iránt, miközben igazi szakmai alázatról is tanúbizonyságot tesz.

Egészen fiatal korában, mindössze 15 évesen vált az Operaház ösztöndíjasává, és karrierje során számos film és prózai szerepet is magáénak tudhatott.

 

 

Kovács Őrs Levente szociológus, történész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos segédmunkatársa előadásában felhívta a figyelmet arra, hogy magyar művelődéstörténet mind a mai napig adós egy Paulini Béla-életművet feldolgozó monográfiával.

 

 

Neve és tevékenysége csak közvetve jelent meg eddig a néptáncmozgalomra fókuszáló publikációkban, miközben majd negyed évszázados munkásságával alapvető hatást gyakorolt a magyar néptáncmozgalom kialakulására és elterjedésére, s úttörő munkával, az eredeti néptánc-motívumok alapján, az elsők között alkalmazta magas művészeti színvonalon színpadra a népmesei motívumokat, témákat. Az előadó néhány olyan szempontot vetett fel a szűkebb téma kapcsán, amelyek megkerülhetetleneknek látszanak az életmű egészét tekintve.

 

Az MMA MMKI kutatási projektének eredményeit a konferencia keretében bemutatásra kerülő tanulmánykötet fogja össze, amely részleteit tekintve sok új eredményt tár elénk, ezáltal régi hiányt pótol a produkció többrétű bemutatásával. A könyvről az előadásokat követően Kocsis Miklós, Windhager Ákos és Bólya Anna Mária beszélgetett.

Kocsis Miklós elismeréssel méltatta a kötetet és a mögötte rejlő kutatómunkát, hiszen elmondása szerint teljes mértékben tükrözi az MMA MMKI legfőbb célját és tevékenységét, valamint azt a logikát, amely az kutatóintézet alapvető vállalása volt a kezdetekkor. Ez nem más, mint az arra való törekvés, hogy összművészeti szemléletben próbálnak meg konferenciákat, kiadványokat, egyéb eseményeket megvalósítani. Fantasztikusnak tartja, hogy ez a kiadvány létrejöhetett, és éppen a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alatt láthatott napvilágot.

Bólya Anna Mária ismertette a kötet különlegességeit, többek közt a Rakovszky Gyöngyvér által készített illusztrációkat a darabhoz, amelyeket az egyedülálló jelmeztervek mellett szintén közreadtak a kiadvány képmellékletében. Elárulta, hogy a kutatáshoz Kővágó Zsuzsa már régebben elindult kutatása adta az alapot, és körülötte alakult ki az a kutatói csoport, amelyből végül kibontakozott a teljes projekt. Érdekességként emelte még ki a képzőművészeti vonalat, hiszen a Csupajáték véleménye szerint a képzőművészetben szintén nem egy kutatott terület. Bár a BBC annak idején közvetítette az angliai előadást, az erről készült felvétel egyelőre nem került elő, így az online adatbázisokban is vizsgálták ennek fellelhetőségét.

Windhager Ákos rávilágított, hogy bár meglátása szerint első ránézésre jelentéktelennek tűnik a téma, céljuk a produkció teljes szövegkönyvének kiadása, a zongorakivonatok felkutatása, illetve minden olyan tevékenység, amely egy esetleges újbóli előadás alapjait előkészíti. Maga a kutatási terület véleménye szerint a „megszakított hagyományok” világához kötődik, ugyanis egyszerűen el lett vágva az a hagyomány, amelyhez a mű csatlakozott, ezért is fontos, hogy újra foglalkozzanak vele, és kiérdemelje a neki járó figyelmet és megbecsülést.

Most megjelent magazinunkban az MMA MMKI tavaszi programjai mellett olvashat többek közt Barabási Albert-László képzőművészeket érintő új hálózatkutatási modelljéről, a Debreceni Egyetem új kutatási programjáról, amely a művészeti nevelés lélekformáló hatását vizsgálja. Kiss János Kossuth-díjas balettművésszel, a MMA alelnökével a Magyar Művészeti Akadémia különleges szabadságprogramjáról, a Művészeti Ösztöndíjprogramról beszélgetettünk, míg intézetünk igazgatóját, Kocsis Miklóst kitüntetése apropójából tudományos munkásságáról és jövővel kapcsolatos terveiről kérdeztük. Természetesen most sem maradhatnak ki kutatóink és ösztöndíjasaink tanulmányai és szépirodalmi alkotásai, emellett folytatódik a Hild-villa születésének történetét bemutató cikksorozatunk is. Újonnan megjelent köteteink közül Könyvespolc rovatunk olvasmányajánlójából válogathat. Kövesse Ön is intézetünk kutatói életét magazinunk hasábjain keresztül.


Tavaszi rendezvényeinkre egyelőre online módon várunk minden érdeklődőt Facebook-oldalunkon és YouTube-csatornánkon, ahol élőben közvetítve lehet részese előadásainknak.

A teljes kiadvány ITT érhető el.

Facebook: mmammki

YouTube: MMA MMKI

A tudományos ülés elsősorban a művészetet körülvevő világot, atmoszférát és társadalmat helyezte középpontba, valamint azt hivatott vizsgálni, hogy milyen nyomot hagy, avagy milyen hatást vált ki a művészet abban a közegben amely körülveszi, amelyben helyet foglal, és miképpen képezi más művészetek vagy műalkotások közegét, illetve közeg-elemét. A konferencia a lehető legkülönfélébb művészeti- és tudományágak aspektusából tanulmányozta a művészet hatásait és megnyilvánulási formáit, így nem emelhető ki egyetlen határozott irány vagy tematika, amely mentén haladt előre, hiszen minden egyes előadás más-más területen keresztül szemlélte a művészet fogalmát.


Az ülést Kocsis Miklós, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatója nyitotta meg, aki külön köszöntötte Fekete Györgyöt, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnökét, valamint a széksorokban helyet foglaló akadémikusokat és szakmabeli érdeklődőket. Beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy a kutatóintézet nagy hangsúlyt fektet a művészetek társtudományok irányából való vizsgálatára, legyen az pszichológia, filozófia, közgazdaságtudomány, vagy akár jogtudomány – jelen konferencia is ennek fényében került megrendezésre. Legfőbb céljuk az volt, hogy tanulmányozzák azt a közeget, amelyben napjainkban alkotó alkot, alkotás születik.
Első előadóként Kucsera Tamás Gergely, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára a művészetpártolás, a művész-, illetve művészeti oktatás, a művészetközvetítés és a közönségnevelés kérdésköreit tárgyalta, amelyek véleménye szerint a társadalomtudományok felől nézve lényegiek és megválaszolandók. Mint hangsúlyozta, a művészeti tevékenység során létrehozott alkotások, produkciók eljuttatása a közönséghez a kulturális szférában szerepet vállaló állami és nem állami szereplőknek egyaránt kiemelt feladatot ad. Azonban az „örök értékek nélküli rendszerben a viszonyítás elnehezül”, így könnyen megeshet, hogy a művészet felszámolja önálló létezési formáját, mialatt feloldódik a populáris kultúrában, ezáltal „értéktelenítve értékel, értékelve értéktelenít”.
Farkas Attila filozófus, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a Szent István Egyetem adjunktusa A totális közeg címmel tartotta meg előadását, amelyben az ipari civilizációban helyet foglaló művészet szerepekörére hívta fel a figyelmet: összefoglalta annak a XX. századi elméletnek a jellemzőit, amely szerint a modern ipari termelés civilizációja a társadalmat, a kultúrát és az ember egész lényét a saját képére formálja, különböző csatornákon történő manipuláció segítségével. Elmondása szerint ebben az elméletben kiemelkedő szerephez jut a művészet és a tágabb értelemben vett modern tömegkultúra, de gyakran hivatkoznak politikai vonatkozásokra is – a modern tömegdemokráciában tehát a megszemélyesített, de lényegében személytelen hatalom a társadalom egészét, illetve az emberek késztetéseinek teljességét uralja. A továbbiakban rávilágított azokra a lehetőségekre, amelyek képesek feloldani az elmélet szorítását, és esélyt adnak az autonóm művészetnek.
Orbán Jolán, a Pécsi Tudományegyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének intézetvezető egyetemi tanára Hantai Simon művészetének közegeit vizsgálta meg prezentációjában, amelynek során a művészet, az irodalom és a filozófia közötti viszony újraértelmezésére tett kísérletet. Ezt a viszonyt három felállított szempont alapján elemezte: az első az írás mint módszer, a második a „hajtogatás (pliage) mint módszer”, a harmadik pedig a „másolás-hajtogatás” (copliage) mint módszer.
Cseporán Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa a művészetigazgatás és a művészetmenedzsment fogalmát helyezte előadása középpontjába, amelyben rámutatott arra, hogy a művészeti élet koordinációja alapvetően két dimenzióban értelmezhető, nevezetesen közhatalmi és intézményi szinten. Míg az előbbi alanyai az állam és a helyi önkormányzatok, akik tevékenységeként az irányítás jelölhető meg, vele ellentétben az utóbbi alatt konkrét művészeti intézmény vezetését értjük. Meglátása szerint nem csupán jogi és gazdasági, hanem szakmai szempontból is lényeges különbségek mutathatók ki a művészetigazgatás és a művészetmenedzsment területe között, emellett szoros összefonódásuk is kimutatható többek közt a rész-egész viszonyból adódóan és a top-down vagy bottom-up folyamatok párhuzamosságának köszönhetően.
Pécsi Györgyi irodalomtörténész, kritikus, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja a művészeti könyvkiadás jelenkori problémás kérdéseit tekintette át előadásában. Véleménye szerint a rendszerváltás óta eltelt közel három évtized alatt nem szerveződött meg egy olyan új struktúra, amely piaci körülmények között biztosítani tudná a rendszeres, a művészeti területeket kellően reprezentáló művészeti könyvek megjelenését és a célközönséghez való eljuttatását. Ennek következtében megállapítható, hogy a mai könyvkiadási folyamatokat leginkább az esetlegesség és a tervezhetőség hiánya jellemzi, legyen szó szerzőkről, kéziratokról, könyvkiadókról, a gyártás finanszírozásáról, vagy akár marketing és kereskedelmi szempontokról.
Demeter Tamás, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára a közeg és tartalom viszonylatait tárgyalta, amelyhez kapcsolódóan kitért a szociológiai művészetértelmezés korlátaira és kilátásaira. Mint hangsúlyozta, a szociológiai fogalomalkotásra támaszkodó művészetértelmezés lehetőségei a XX. századi magyar művészetfilozófiai gondolkodás egyik centrális problémája. Előadásában a klasszikusok örökségétől indulva érvelt amellett, hogy bár a szociológiai eszköztár nem alkalmas arra, hogy a művészetről kimerítő diskurzust folytassunk, ám általa olyasmiről tudunk beszélni, amiről más eszközökkel nem, és ennek az az oka, hogy nem létezik a művészetre vonatkozó kimerítő diskurzus.
Kuráth Gabriella, a Pécsi Tudományegyetem Rektori Kabinetének marketing osztályvezetője a Pécsi Tudományegyetem európai mértékkel is jelentős 650. jubileumi projektjéről tartotta meg előadását, amelyet Jarjabka Ákossal, a Pécsi Tudonmányegyetem Közgazdaságtudományi Karának egyetemi docensével együtt jegyeztek. A prezentációban művészeti alkotások szerepét vizsgálta, valamint arra a kérdésre is kereste a választ, hogy vajon egy jubileumi projektnek lehet-e hosszú távú hatása a felsőoktatásban. Az eddig megvalósult művészeti alkotások bemutatásán túl elárulta, hogy céljuk a hazai felsőoktatás megünneplése volt, míg ezzel párhuzamosan a Pécsi Tudományegyetem erősíteni kívánta hazai és nemzetközi elismertségét. A 650. alapítási évforduló méltó megünneplése így nemcsak Pécs, de a magyar kultúra és oktatásügy kiemelkedő eseménysorozataként is jelentős volt.
A nap utolsó előadójaként Szabó Andrea, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának megbízott intézetigazgató-helyettese, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa szólalt fel. Előadásában a Magyar Ifjúság 2016 nagymintás ifjúságkutatás eredményeit mutatta be és értelmezte, ezáltal párhuzamba állította a magyar fiatalokat és a kultúra fogalmát. Elmondása szerint a 2000-es évek elején kialakuló, „új ifjúságnak” nevezett réteget a szabadidő szinte korlátlan felhasználási lehetősége jellemzi. Többek közt arra is kereste a választ, hogy ez a fiatalság hogyan is tölti el a szabadidejét, milyen jellegzetességei vannak a magyar kultúra talán legnagyobb felhasználói csoportjának, illetve értelmezhető-e egyáltalán olyan hagyományos kultúrafelfogás a körükben, mint magas kultúra vagy populáris kultúra.
A konferencia második napját Boros János, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára nyitotta meg, aki megköszönte az előadók részvételét és néhány szóban összefoglalta az eddig elhangzott témákat.
A tudományos ülést Fehér Anikó népzenekutató, karnagy, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa folytatta prezentációjával, amelyben a világzene fogalmát vizsgálta. Ez a téma véleménye szerint a mai napig megosztja a kutatókat, ugyanakkor kikerülhetetlen terület a művészetkutatásban. Meghatározta a fogalom definícióját, eszerint a világzene az az alapvetően szórakoztató céllal létrehozott és előadott zenei alkotás, amely a népzenére, illetve a hagyományos zenére alapoz, valamint feldolgozza azt különböző szórakoztatózenei elemek felhasználásával. A világzene-jelenség napjainkban virágzását éli Magyarországon, az előadásban az idáig vezető folyamat lépései kerültek bemutatásra Woodstocktól kezdve egészen Sebestyén Mártáig.
Windhager Ákos művelődéstörténész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója a magyar balett-történet megszakítottságáról tartotta meg előadását, amelyben a balett műfajának recepcióját igyekezett bemutatni. A magyar balett-történeti kutatás hermeneutikájának ismertetése mellett a korai korszakban értelmezte a megszakítottság általános olvasatát. Mint azt hangsúlyozta, a balett legalább három művészeti ágat (zene, tánc, irodalom) összekötő műfaj, így folyamatosan követeli magának a legmegfoghatatlanabb közeget, a teret, a térben való megvalósulás pedig a hangzó anyag elrebbenésével, az irodalmi szüzsé örökkén válásával történik meg úgy, hogy „csak a mozdulat vezet át az egyik pontból a másikba”. Végül arról is szót ejtett, hogy miért nem hallhatjuk, láthatjuk, táncolhatjuk napjainkban az egykor kifejezetten népszerű darabokat.
Wesselényi-Garay Andor építész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa előadásában az építészet közegét, az építészeti kiállítást és a borderline építészetet helyezte középpontba. Kiemelte, hogy amennyiben az építészetet a tudás egy speciális formájának tekintjük és engedjük kilépni abból a monomedialitásból, amelyben ennek a tudásnak az egyetlen és kizárólagos hordozója a ház, akkor a közegek és a közvetítők egymásba fonódó, egymást alakzatilag is erősítő rendszerére bukkanunk: ez a mező értelmezi és konstituálja, magyarázza és termeli az építészetet. Az előadás példákat sorakoztatott fel arra a problémára való reagálásként, hogy a múzeumba helyezett építészet szükségképp veszti el auráját, és ez egyben el is bizonytalanítja a művészeteken belül elfoglalt pozícióját.
Sík Attila, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának egyetemi tanára egy nem kifejezetten humán területről származó témával érkezett a konferenciára, előadása azonban mégis szorosan összefonódott azzal, ugyanis a neuroesztétika kérdésköreit tárgyalta. „Miért szép a szép?” – teszi fel a kérdést rögtön az elején. Állítása szerint ugyanis a művészet nem egy önmagában létező jelenség, hanem az érzékszervek által közvetített, érzelmekkel színezett manifesztáció, amely az emberi agyban képződik. A művészet eszerint egy humánspecifikus jelenség, amely az állatvilágban egyáltalán nem fordul elő, méghozzá az emberi agy felépítésének sajátosságai miatt. A vázolt hipotézisnek megfelelően az evolúció során kialakult és fajfenntartáshoz kötődő esztétikai jellegeket, mint például a szimmetriát kereső agyat felváltja az újdonságot keresés vágya, amely eljuttat az aszimmetria, az absztrakció, illetve a meghökkentő vizuális elemek esztétikai felértékeléséhez.
Kassai Endre társadalomkutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem óraadó oktatója a művészet- és kultúrafinanszírozás vizsgálatának fedezeteit ismertette. Elsősorban azokra a keretekre kívánt rámutatni, amelyek egyrészt megkerülhetetlenek, másrészt több-kevesebb szakmai egyetértés övezi őket. Elmondása szerint ehhez elengedhetetlen a vizsgálni kívánt kulturális univerzum meghatározása és a művészeti ágazatok számbavétele, lehatárolása, amely többek közt fogalmi tisztázást, leírást, egyfajta szakmai bemutatást is jelent. A különféle finanszírozási modellek számbavétele és bemutatása után a kultúrafinanszírozás állami gyakorlata került fókuszba, amelynek köszönhetően Kassai Endre szerint értelmezhetővé válnak a „nem állami” finanszírozás lehetőségei, keretei, jelentősége és valós szerepe az egyes ágazatok életében.
Keresnyei János, a Kreatív Ipari Klaszter elnöke azt a kérdést vizsgálta előadásában, hogy hogyan tudjuk feltárni és modellezni a kulturális műhelyek működésének társadalmi-gazdasági viszonyrendszerét, ehhez pedig a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének Műhely Modell című kutatását vette alapul. Mint azt részletezte, a kutatás arra a feladatra vállalkozik, hogy feltárja, milyen bemeneti és kimeneti változókkal lehet jellemezni az egyes kulturális műhelyek működését, avagy melyek az ok-okozati viszonyrendszerek. Saját bevallása szerint a kutatás legnagyobb kihívása, hogy a sokféle adat közül megtalálja, minősítse és kiemelje a releváns és szignifikáns hatásokat, majd modellé formálja azokat, végül leírhatóvá tegye a kulturális műhelyek sikeres működésének feltételrendszerét.
Fehér Euridiké, a Csiky Gergely Színház igazgatóhelyettese és marketingigazgatója előadásának témája a színházmarketingben jelentkező „újmédiás” kihívások voltak, amelyeket vidéki kőszínházi példák alapján mutatott be. Elmondása szerint a színházmarketingben egyre nagyobb szerephez jut a közösségi média, amely a közönséggel való kapcsolattartás legkiválóbb eszköze lehet. Külön kitért a mobiltelefonra, mint legfontosabb marketingkommunikációs eszközre és a „mikro idők”, avagy az egyéb fogyasztás alkalmával történő mobiltelefonozásra, valamint a közösségi térben történő élménymegosztásokra. Véleménye szerint fontos és jó dolog az „újmédia” kihasználása, hiszen a digitális világban van a jövő, azonban számos veszélyforrása is lehet – mindennel összevetve hozzátette, hogy a művészetek, színházak korrekt kommunikációs eszközéről beszélhetünk.
Utolsó előadóként Kollarik Tamás, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának tagja tartotta meg beszédét, amelyben a filmet mint stratégiai ágazatot vizsgálta, beleértve a magyar film támogatásának gazdasági relevanciáit és jogfejlesztő hatásait. Elmondása szerint a film a kultúra vagy művészetek felől stratégiai ágazat, hiszen különös szerepet játszik a kultúra és akár a nemzeti identitás formálásában, de gazdaság szempontjából is fontos, mert jelentős szerepet tölt be a nemzetgazdaságokban, nem utolsó sorban munkahelyeket teremt. Hozzátette, hogy a filmszektor a fénykorát éli ma Magyarországon, hiszen hazánk stratégiai ágazatává nőtte ki magát. Az előadás célja volt a szektorban végzett friss kutatási adatok felhasználásával a film hazai intézményrendszerén keresztül annak bemutatása, hogy a filmek támogatásának milyen közgazdasági, jogfejlesztő vonatkozásai vannak hazánkban a kultúrateremtés mellett.
A kétnapos konferenciát Boros János szavai zárták, aki megköszönte a jelenlévőknek a nagyfokú érdeklődést, majd hozzátette, jelen konferencia volt az egyik legmeghatározóbb számára azok közül, amelyeken valaha is részt vett.
Az esemény végén Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke is felszólalt, aki felhívta a figyelmet arra a kérdésre, hogy vajon a kultúra milyen helyet foglal el a világban. Ehhez kapcsolódóan a kultúra fogalmát az oktatás-nevelés, a tudomány és a művészetek szétválaszthatatlan szimbiózisaként, egységeként határozta meg, ez a hármas egység pedig elmondása szerint azon alapszik, hogy a kultúra nem örökölhető, így kizárólag az oktatás révén sajátítható el. Ezt az egységet kell a mindennapjainkban szem előtt tartanunk, ehhez viszonyulva szükséges minden körülmények között a kultúrához való hozzáállásunkat formálni és alakítani.

Iratkozzon fel legújabb híreinkért!
magnifiermenuchevron-down-circle