Kocsis Miklós jogász, közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem docense, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatója. Másfélszáz publikáció – köztük több általa írt vagy szerkesztett kötet – szerzője, százas nagyságrendű hazai és nemzetközi konferencia előadója. Jelentős szakmai és közéleti – így különösen országos érdekképviseleti szerv vezetésében, intézményátszervezésben, szervezetfejlesztő munkában és szakmapolitikai egyeztetések során szerzett – tapasztalatokkal rendelkezik, kulturális jogi (művészeti és oktatásjogi) és közjogi területen kiterjedt kutatói, valamint szakértői tevékenységet folytat. A koronavírus-járvány ideje alatt bevezetett korlátozások a kulturális szférát sem kerülhették el: hogy miként alakult az intézet kutatóinak élete, és hogyan érintette mindez az MMA Művészeti Ösztöndíjprogramját, arról Kocsis Miklós sok érdekességet tud mondani. Mindemellett folyamatban lévő kutatásairól, a mindennapok kihívásairól és a veszélyhelyzetből adódó megpróbáltatásokról is nyilatkozik kutatóinkról szóló interjúsorozatunk befejező részében.

Az általad vezetett kutatóintézet működéséről, életéről számos tudósítást olvashatunk. Igazgatóként hogyan látod az elmúlt öt év sikereit?

Az elejéről kezdve: az MMA Kutatóintézete fantasztikus feladat. Működésünk megkezdését követő elmúlt bő öt évben nap mint nap új kihívásokkal és egyben új lehetőségekkel találkoztunk, és találkozunk most is. Ezt konkretizálva: egy, a művészetelméletnek szánt szellemi műhely az elmúlt években az eredeti rendeltetését megtartva (és azt elsődlegesként értelmezve) előzetesen nem kalkulált mértékű sikerrel működő rendezvénysorozatokkal, több helyszínen működő könyvtárral, általa fenntartott emlékközponttal és egy ösztöndíjprogrammal bővült, amelyek mind-mind gazdagítják a tevékenységét. Együttműködünk több tucat külső szakmai partnerrel (közte szinte minden, a témában érdekelt felsőoktatási intézménnyel), százas nagyságrendben tartunk bárki által látogatható nyilvános szakmai rendezvényeket, 15-20 kötetet jelentetünk meg évente. Ezek a témakörök egymást kiegészítőek, egymásra hatóak, amelyek fejlődésére vigyázni és fejlesztésüket előmozdítani komoly elkötelezettséget igényel.

Igazgatói munkád mellett kutatóként is részt veszel a tudományos életben. Mesélnél erről egy kicsit?

Igazgatási tevékenységem mellett a Pécsi Tudományegyetem Kultúratudományi, Pedagógusképző és Vidékfejlesztési Kara Alkalmazott Művészetek Tanszékének (PTE KPVK) oktatója vagyok. A kar működése komoly potenciállal rendelkezik. Emellett büszkeség, hogy a pécsi Filozófia Doktori Iskola akkreditált törzstagja lehetek, amely a tudományos utánpótlás biztosítása szempontjából elsőrendű feladat. Megtiszteltetésként élem meg, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar Alkotmányjogi és Összehasonlító Közjogi Tanszékén tudományos kutatómunkát végezhetek, ami igen inspiráló szellemi közeg, öröm és szakmai élmény ebben részt venni (aktuálisan egyes államok közjogi berendezkedését vizsgálva). Több más írás mellett az utolsó simításokat végzem az NKE-n megjelenő új kötetemen, amely a kulturális intézményrendszerrel kapcsolatos állami feladatellátásról szól. Közeli terveim között egy kultúragazdaságtani monográfia megírása szerepel, amelyet komoly, magammal szemben támasztott kihívásként élek meg.

A Pécsi Tudományegyetemmel való kapcsolatodra visszatérve: több más felsőoktatási intézménnyel is folyamatban vannak kutatásaitok, amelyek közül az egyik az MMA MMKI és a PTE KPVK által közösen felállított kutatócsoport keretein belül valósul meg. Mi a kiindulópontja ennek a tudományos projektnek?

Az MMKI és a PTE KPVK a kutatást filozófus, jogász, közgazdász, szociológus, történész, valamint pszichológus szakemberek bevonásával végzi. A kutatásunk célja, hogy felszínre hozzuk azokat a tudományos eredményeket, amelyek a művészet – mint a kultúra legfontosabb alappillérének – valamennyi ágának és a tág értelemben vett kultúrának – antropológiai értelemben az emberi cselekedetek és megnyilvánulások összessége, tehát a közösség különböző, egymással szoros összefüggésben álló kifejezési formái – továbbá ez utóbbi átadásának keretet biztosítanak. A kultúra átadása a kultúraközvetítés antropológiai és ontológiai értelmezése szerint az ember és a természet, az ember és az ember (a társadalom), valamint az ember és önmaga között jön létre, a kultúraközvetítés ez utóbbi legbelső köre az ember önmagára irányuló reflexiója, a gondolkodás, tanulás, memorizálás, a kultúra egyéni elsajátítása. Fontosnak tartom kiemelni itt a kultúraközvetítő intézményeket, amelyek a művelődésnek, a szellemi élet egészének vagy meghatározott részének szervezését, irányítását, fejlesztését, valamely művelődési feladat végzését ellátó szervezeteket jelentik. Azonban tudnunk kell, hogy az egyes intézmények között jelentős különbségek vannak működési területük, tevékenységi körük, felépítésük tekintetében.

Meglátásod szerint miért fontos ez a kutatás, illetve hogyan lesznek hasznosíthatóak az elért eredmények?

A számos eltérő tudományterület, valamint az egyes kultúraközvetítő intézmények képviselőinek bevonásával a projekt lehetőséget teremt arra, hogy – többek között a fenti tézisek mentén – a szakemberek komplex képet alakítsanak ki a társadalmat – és a közelebbről érintett közpolitikai területeket, esetenként globális politikai viszonyokat is – érdemben meghatározó, sőt, megváltoztató jelenségekről. Úgy gondolom, a kutatással elért eredmények hasznosítása számos módon elképzelhető: felhasználhatók mind alapkutatási eredményként, továbbá annak folytatólagos elemzéseként pedagógiai módszerként, szakmapolitikai előkészítő anyagként, valamint további kutatások ösztönzőjeként is. A másik fontos célunk, hogy a feltárt eredmények érvényesülni tudjanak a pedagógusképzésben, és ezáltal megjelenjenek a köznevelésben.

Immáron második éve került nagy sikerrel megrendezésre a Művészet közege című konferencia, amelynek szellemi atyja és Boros Jánossal közösen szakmai szervezője vagy. Mit gondolsz, miért olyan népszerű ez program? Számíthatunk folytatásra?

A kutatóintézetről tudnunk kell, hogy nagy hangsúlyt fektet a művészetek társtudományok irányából való vizsgálatára, legyen az pszichológia, filozófia, közgazdaságtudomány vagy jogtudomány… A művészet közege című konferenciák is ennek fényében kerültek megrendezésre. Azért is kiemelkedő ez a konferenciánk, mert a többi rendezvényünkhöz képest rendhagyó módon elsősorban a művészetet körülvevő világot, atmoszférát és társadalmat helyezte középpontba mindkét alkalommal. Ennek értelmében persze azt is vizsgálta, hogy milyen nyomot hagy, avagy milyen hatást vált ki a művészet abban a közegben, amely körülveszi, amelyben helyet foglal, és miképpen képezi más művészetek vagy műalkotások közegét. Mivel a lehető legkülönfélébb művészeti- és tudományágak aspektusából tanulmányozta a művészet hatásait és megnyilvánulási formáit, nem emelhető ki egyetlen határozott irány vagy tematika, amely mentén haladt előre: minden egyes előadás más-más területen keresztül szemlélte a művészet fogalmát. Egy rendkívül színes és változatos összművészeti programról, azaz jobban mondva már-már programsorozatról beszélhetünk, hiszen a konferencia folytatása várhatóan 2021-ben ismét megrendezésre kerül.

A kihirdetett veszélyhelyzet idejére a kutatók részére otthoni munkavégzést rendeltél el. A te napirendedet mennyiben változtatta meg a kialakult helyzet? 

A saját munkavégzésemet gyökeresen megváltoztatta, hiszen a helyzet nem tette lehetővé, hogy személyes egyeztetéseket tarthassunk a felmerülő kérdésekben sem intézeti munkatársaimmal, sem külső partnereinkkel. Ehhez természetszerűleg kellett igazodni, amely – úgy vélem – a helyzethez képest jól sikerült. Most, amikor ez az interjú véglegesedik, az elrendelt veszélyhelyzet végén járunk, de mégis inkább azt mondom, hogy mérleget később lesz érdemes vonni.

Megítélésed szerint a kutatói lét mennyire van kiszolgáltatva a mostani helyzetnek, mennyire tud működni az online kutatás?

Meggyőződésem, hogy elmélyült kutatómunkát csak akkor lehet végezni, ha a kutatót más feladatok nem terhelik. Napjaink eszközrendszere – a mi szakmánkban – jelentősen támogatja az „online kutatást”, ezért – nem túl népszerű módon – azt gondolom, hogy azok a kutató kollégák, akiknek más feladata nincsen, a jelen helyzetet akár (sőt…) a javukra, saját és mások tudományos épülésére tudják fordítani, hiszen nem nyomasztják őket különféle megjelenési kényszerek. Természetesen mindenki másképp éli meg ezt az időszakot, és teljesen megértem azokat a kollégákat is, akik számára esetlegesen kihívást jelent a kialakult helyzet. Elfogadó típus lettem az elmúlt években, megértem, ha valaki emiatt nehézségekkel találkozik, és ahol tudok, törekszem segíteni.

A Magyar Művészeti Akadémia a kutatóintézetet bízta meg három évre szóló Művészeti Ösztöndíjprogramjának működtetésével. A jelenlegi helyzet milyen hatással van a 2020-2023-as évfolyamra beérkezett pályázatok elbírálási folyamatára?

Szerencsére erre nincs hatása, hiszen az ösztöndíjprogram pályázati folyamata teljesen online térbe volt tervezve már akkor is, amikor a járványhelyzetről még nem is tudtunk. Az elmúlt hónapok munkájának eredményeképpen végső döntés előtt áll egy olyan pályázati folyamat, amelyre harmadik éve tizenháromszoros a túljelentkezést. Ez önmagában komoly siker, de a legfontosabb, hogy azok, akik az ösztöndíjprogram részesei, ki tudják bontakoztatni a tevékenységüket, azok pedig, akik adott évben nem nyertek el támogatást, késztetést érezzenek arra, hogy színvonalas munkákkal a jövőben is pályázzanak. Rendszeresen szoktam hangoztatni, hogy a pályázók között jelentős számú komoly tehetség van, és az a jó, hogy van közöttük verseny, hiszen ez újabb és újabb munkák létrehozására inspirálhatja őket.

Hogyan látod a kutatóintézeti élet újraindulásának lehetőségét?

Nem jó szó az újraindulás, hiszen egy pillanatra sem álltunk le. A március közepén elrendelt veszélyhelyzetre – fenntartói támogatás mellett – egy napon belül reagáltunk, drasztikusan csökkentettük a személyes találkozások számát, védelmi intézkedéseket vezettünk be. Nem tagadom, hogy mindez nehézségekkel járt, de messze nem beszélünk leállásról.  Kiadványaink továbbra is folyamatosan jelennek meg honlapunkon, legutóbb például két – eddig csak nyomtatott formában elérhető – kötetünket tettük közzé e-könyv formájában, őszre pedig még több újdonsággal készülünk ezen a téren. Kutatóink töretlenül végzik munkájukat, amelyről a koronavírus-járvány ideje alatt elindított interjúsorozatból folyamatosan tájékozódhattak, és nem utolsó sorban új oldalukról ismerhették meg kollégáinkat. Az Esték a Hild-villában sorozatunk elmaradt előadásait új formába öntve áttettük az online térbe, és felvételen közvetítjük a nyár folyamán a megszokott csütörtök esti időpontokban. Kijelenthetjük, hogy lényegében készen van az őszi programunk, amelynek kapcsán szintén törekszünk az online jelenlétre: a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára az Országos Széchényi Könyvtárral szervezünk közös konferenciát, megújult Esték a Hild-villában sorozatunk pedig építészeti témában folytatódik tovább, amelyeken terveink szerint már nem csupán személyesen, hanem élő közvetítés keretein belül is részt vehetnek. Ezek mögött minden oldalon komoly teljesítmények vannak.

Pálfalusi Zsolt filozófus, esztéta, író, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének megbízott kutatója. Felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Filozófiai Intézetében végezte, ahol Husserl fenomenológiájából doktorált. Ezt követően az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének volt az oktatója, ahol kutatási területe Kierkegaard, Nietzsche és Heidegger filozófiája volt. 2018-ban habilitált az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, ugyanebben az évben született meg első regénye A világ legszebb kutyatemetője címmel. Jelenleg kortárs képzőművészettel és performansztörténettel foglalkozik. A koronavírus-járvány ideje alatt vidéken töltötte mindennapjait, amelyekbe Önök is betekintést nyerhetnek kutatóinkról szóló interjúsorozatunk most következő részében.

Az MMKI egy viszonylag új dolog az életedben, hiszen nem olyan régen kezdted meg az itteni tevékenységedet. Milyen témában kutatsz mostanában?

A kutatásaimnak jelen pillanatban több iránya is van, ezek távolról ránézve eléggé különállóak, azonban egy adott fókuszpontban mégis találkoznak, ez pedig egy régi, szeretett témám: a giccs problematikája. Tavaly nyáron fordítottam le a Tomáš Kulka Giccs és művészet című könyvét, amely már nagyon régóta érdekelt, és sikerült ehhez kapcsolódóan egy pályázatot is nyernem. A téma elég régóta foglalkoztat, egészen pontosan azt keresem, hogy mit értünk művészi giccs alatt, illetve mi a különbség esztétikai érték és művészi érték között. Még annak idején hallgató koromban tartottam egy referátumot Hegel esztétikájáról, és már akkor felkeltette a figyelmemet az a tény, hogy az ő korától kezdve mennyire szekularizálva lett a művészet, mennyire nem áll már az egyház szolgálatában, egy szóval elkezdett polarizálódni. Steinberg szavai jutnak eszembe, aki szerint rengeteg művészi irányzat született, rengeteg művészi trend volt, amely élt egy darabig, majd megszűnt létezni, és jött helyette valami új. Ezzel szemben a giccs örök, mindig volt és mindig lesz: újra és újra feltűnnek a színen olyanok, akik ebben lelik örömüket. Fontos megjegyeznünk, hogy ha valaki ilyen alkotást hoz létre, az általában nincs tudatában a giccsnek. Jóllehet erre is van cáfolat, mint Odd Nerdrum festészete, habár ő kifejezetten giccsfestőként definiálja magát… Nem túl gyakori kutatási terület a munkássága, talán egyedül csak én foglalkozom vele behatóbban, pedig biztos, hogy sokan tudják a nevét idehaza is. Simon-Mazula Tibor festőművészen kívül azonban nem ismerek olyan embert, aki ezzel foglalkozna a gyakorlatban, követné a munkásságát. Engem márpedig rettenetesen érdekel ez a téma. Azt gondolom, hogy ha valaki definiálni tudná, mi az a giccs, azt is definiálni tudná mi az a művészet, ugyanis a kettő kéz a kézben jár.

Tomáš Kulka könyve után szerepel a terveid között újabb műfordítás?

Igen, a kutatásaim másik része Boris Groys-hoz kapcsolódik, akinek az Art power című könyvét fogom lefordítani valamikor a közeljövőben. Ez még egyeztetés alatt áll az MMA Kiadóval, de ha minden igaz, akkor sikerül felkérnem Groys-t, hogy írjon egy előszót a magyar kiadáshoz. New Yorkban is leállt az élet a vírus miatt, így erre még egy darabig várnom kell.

A kutatás témájához kapcsolódott három előadás is, amelyet a közelmúltban tartottál a kutatóintézetben, és ahol elmondásod szerint új utakat kerestél annak bemutatására, hogy milyen globális trendek húzódnak meg a kortárs művészetekben. Hogyan látod ezek eredményességét? Mik a visszajelzések?

A kollégáknak nagyon tetszett, újdonság volt a számukra. Csakis pozitív visszajelzéseket kaptam a többiektől, mindenben támogattak, ebből adódóan úgy érzem, folytatnom kell a dolgot. A Kortárs Építészeti Központban (KÉK) tervezem bemutatni ezt a fajta rendhagyó esztétikát három előadásban. A látogatói közösség főként építészekből, képzőművészekből, dizájnerekből és belsőépítészekből áll, akik reményeim szerint be fogják fogadni a témát, és a helyszín is rendelkezésre áll majd. Az előadások az intézeti alkalmakhoz hasonlóan a giccs, az apokalipszis és a „nudity” vagy meztelenség kérdéskörét helyezik majd középpontba.

Mit takarnak pontosan ezek a témák?

Három olyan nagy tényezőről van itt szó, amelyet a kortárs művészet nem tud kikerülni. Ezek közül a legnagyobb problémát szintén a giccs okozza, hiszen a pop art óta tudjuk, hogy a giccset nem csak csinálni lehet, de művészileg fel is lehet használni. A giccs művészi felhasználása, illetve az egész appropriation egy végtelenül izgalmas téma, de nagyon könnyen elmosódhatnak a határok: tegyük fel, hogy valaki talál egy festményen, zeneműben vagy költeményben egy giccses mozzanatot, ezért az egészet giccsként bélyegzi meg. Nehéz megítélni, hogy mi az, ami csak olyan, és mi az, ami tényleg giccsnek számít. De előfordulhat az is, hogy egy regényen belül találunk egy giccses mozzanatot, karaktert, miközben egy klasszikus műről beszélünk (mint például Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének esetében). Az apokalipszis témájával foglalkozó előadás kíméletlen, erőteljes mozzanatokat takar. Én ide sorolnám többek közt a „concept art”-ot is, mint Joseph Kosuth kiállított székét, amely mellé odaírta a bútordarab szótári jelentését… Itt valójában a gesztus az, ami érdekes, akárcsak Cézanne csendéleteinél: ha jobban megnéz az ember egy ilyen festményt, az az érzése támad, mintha minden képen szereplő gyümölcsöt az apokalipszis előtti utolsó pillanatban látna.

Mi a helyzet a harmadik témával? Mennyire fér meg a másik kettő mellett?

Teljes mértékben, ugyanis a harmadik témám esetében nem feltétlenül az aktokra gondolok, hanem egyáltalán valaminek a lemeztelenítésére: egyfajta anatómiai mélyrehatolásra, amikor valamit a maga realitásán túl, minden objektivizmustól eltávolodva vizsgálunk. Amit ki akarnak hámozni, amit oda akarnak szögezni a papírra, amit le akarnak rajzolni és meg akarnak festeni, tehát egyfajta új objektivizmus, amelynek során a maga ridegségében megfognak egy tárgyat, és egyszerűen lefestik. Ilyen értelemben már nincsen témája a képzőművészetnek, már nem egy fantáziaképet vagy egy objektumot festenek meg, hanem annál sokkal súlyosabb problémáik adódnak. Roncsolt műalkotásokról és alakokról van szó, olyan dolgokról, amelyekben szétporlad mindaz, amit korábban objektivitás alatt értettünk, hiszen már nem illik rá az a kategória, hogy reális. Mi van a realitáson túl? Korábban azt hittük, hogy a realitás a végső határ, még Lacan is ezt tanította nekünk a pszichoanalízisében: amikor megszűnik a szimbolikus kifejezésmód, amikor kifogyunk a szavakból, hogy valamit megnevezzünk, akkor tör be az életünkbe a reális.

Publikálsz is az imént bemutatott témákban?

Igen, hamarosan megjelenik egy tanulmányom az Országút folyóiratban, amely szintén a giccs témájával foglalkozik. A távoli jövőben jó lenne mindezt egy monográfiában is összefoglalni, amely viszont egy nagyon szerteágazó kutatómunkát igényelne. Legtöbbször nagyon elmosódnak a határok, hogy meddig fair használni egy másik művész alkotását a saját alkotásunkban, végtelen számú láncolat van, és ezek már komoly jogi kérdéseket is feszegetnek. Talán a jogászok találkoznak a legtöbbször azzal a kérdéssel, hogy mi számít plágiumnak, ezáltal nemcsak jogi, hanem esztétikai problémákkal is kell foglalkozniuk, és sejtelmem sincs, hogyan tudnak hozzányúlni ehhez a problémához művészettörténeti előképzettség nélkül.

Hamarosan olvashatjuk Tánc és geometria című tanulmányodat a Valóság folyóiratban. Milyen párhuzamot lehet vonni a két terület között, és honnan jött az ötlet?

Ez egy régi munkám, amelyet újra elővettem és nekiugrottam. Annak idején a szakdolgozatomat Kant A fenséges esztétikája című munkájából írtam, ahol abból a problémából indultam ki, hogy mit jelent nála a szubjekció gondolata. „A széppel ellentétben a fenséges megköveteli a kiművelt erkölcsiséget”, vallotta Kant, ezért van az, hogy az egyszerű parasztember kineveti a nemesurat, aki az alpesi havasokba megy síelni, mondván, hogy „micsoda úri huncutság keresni a veszélyt és a bajt”. Egy szóval nem látja, hogy mi is a fenségesben az élvezet. Lyotard arra következtet éppen Kantból kiindulva, hogy az egész avantgárd azzal kezdődött el, hogy elkezdték a forma helyett a matériát és a szép helyett a fenségest tisztelni, előtérbe helyezni. Nekem már akkor befészkelt a fejembe az a gondolat, hogy mégis hogyan lehet az, hogy a modern tánc – tehát a kortárs, művészi értelemben vett tánc – ennyire elszakadt a balettől, és szinte az ellentétévé vált. A balett meghazudtolja a gravitációt, célja a légiessé válás, ezzel szemben a kortárs táncban mintha pont az ellenkezője történne: visszaadni mindent a gravitációnak, a maga súlyának. A tanulmány is ebből az alapgondolatból indul ki: mit jelent a testtel szemben megkövetelt idealitás, a görögöktől vagy a reneszánsztól kezdve hogyan néz ki az ideális test, mit jelent Kantnál a szépség eszménye… vagy akár Arisztotelésznek az a gondolata, hogy egy tragédia főhősét nem jászhatja el egy kistermetű ember. Hogyan történik meg az avantgárd hajnala óta, hogy minden a visszájára fordul? És hogyan történik meg az, hogy a geometria mint az idealizálás csúcsa – tehát az a geometrikus látásmód, amely szerint mindennek kiszámíthatónak, párhuzamosnak és arányosnak kell lennie – egyszer csak felborul? Az a probléma is felmerül, hogy mit jelent a test elsődleges szférája, amelyből adódóan az ember az, aki: van valamiféle többlet, amely miatt nem vagyunk felcserélhetőek, amelynek köszönhetően elménk hatalmas absztrakciókra képes, és amelyet a testünk nem tud követni. A testünkkel szemben nem tudunk olyan absztraktan gondolkodni, mint ahogyan az elménkkel vagy a matematikai szabályokon keresztül, egész egyszerűen a testünk nem engedelmeskedik bizonyos szabályoknak. Ehhez kapcsolódik a sírás és a nevetés kérdése, amikor is van egy túl nehéz gondolat a fejünkben, amelyet a szellemünk nem bír elviselni, ezért továbbadja a testnek.

Két éve jelent meg első regényed, A világ legszebb kutyatemetője. Mikor számíthatnak újabb kötetre az olvasók?

Nemrég nyertem egy regénypályázatot, így jelenleg is a következő regényemen dolgozom, amelynek nagyon jót tesz az önkéntes karantén. Szeretnék eljutni az emberi lélek anatómiájában egy olyan mélységig, ahova eddig még nem sikerült. Önmagában egy fantasztikus kísérletnek tartom, hogy belenézzek abba, mi minden rejtőzhet még az ember lelkének a mélyén. Mindig is érdekeltek az olyan létesítmények, mint a hajléktalanszállók vagy a börtönök, illetve minden olyan hely, ahol bizonyos szituációkból adódóan az ember kétségbe esik. Engem ugyanis a kétségbeesett ember érdekel leginkább, nem pedig a kételkedő: kételkedni bárki képes, de a kétségbeesés mélyén van valami örök emberi.

Hogyan látod, a regényírás mellett voltak más előnyei is a kialakult helyzetnek?

Abszolút! Én nagyon szeretek online galériákat nézegetni, inspirációt gyűjteni az interneten. Úgy gondolom, hogy ha valaminek jót tett a járvány, akkor az online galériák pontosan ilyenek, nagyon megnőtt rájuk a kereslet. Van egy ismerősöm, aki indított egy startupot, én pedig besegítek neki online. Virtuális galériákkal foglalkozik, és ezek felfuttatásával kapcsolatban igyekszem tanácsokat adni napi szinten.

Az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján milyen hatással van rád az otthoni munkavégzés?

Engem rettenetesen frusztrál. Nagyon szerettem bemenni a kutatóintézetbe, mert hihetetlenül inspiráló az egész közeg, azelőtt kifejezetten terápiás hatással volt rám az ott töltött idő. Ráadásul nem messze található a MOME, ahol órát tartok. Már éppen kezdtem felvenni a ritmust, hogy az intézetből átsétálok a MOME-ra, megtartom az előadást, azután újra visszasétálok az intézetbe. Ezt a menetrendet sikeresen felborította a kialakult helyzet. Most ide vagyok szögezve vidékre. Itthon túl monoton minden, nem egy falusi bukolikaként élem meg, hogy végre kint lehetek a szabadban, mert egyébként is ez a mindennapos, innen járok be Pestre dolgozni. Az elszigetelődés nem az én zsánerem, úgy érzem, hogy visszafog… Jobban örülnék neki, ha mozgásban lennének körülöttem a dolgok, tudnék emberekkel találkozni, beszélgetni. Most viszont csak könyvekkel veszem magam körül (bár online is nagyon sok mindent elérek). Nem alakult ki állandó napi rutinom, mert próbálok enyhíteni azon, hogy egy helyhez vagyok kötve, teljesen egyedül. Mindig egy kicsit változtatok rajta, hogy érdekessé tegyem. Ugyanakkor megmaradt nálam a bölcsészmentalitás, éjszakai bagoly vagyok, ezért éjszaka dolgozom a leghatékonyabban.

Említetted, hogy a MOME-n tartasz órákat. Mennyire tudtad megszokni az online egyetemi oktatást?

Először nagyon furcsa érzés volt, nem is hittem el, hogy órát tartok, mert még sosem csináltam ilyet. Biztos vagyok benne, hogy sokkal nehezebb volt belerázódnom, mint a hallgatóknak. Nekik nagyon sok órájuk van, jóval nagyobb a rutinjuk ebben. Az önkéntes karantén ideje alatt webkamerán keresztül tartottam meg az előadásokat. Nietzsche kései korszakáról volt szó, amelyből a diákok esszét is írtak.

Sikerült valahogyan kompenzálnod a bezártságot?

Igen, szerencsére találtam egy kiutat. Felbukkant egy nagyon régi ismerősöm, akinek van hat lova. Tudniillik én annak idején lovakkal is foglalkoztam, eredetileg lovász a végzettségem, és mielőtt egyetemre mentem, egy ménesben dolgoztam. Át is mentem ehhez az ismerősömhöz, aki nem messze lakik, és megengedte, hogy annyit lovagoljak, amennyit csak szeretnék. Emellett kirándulni is járok, egy hatalmas erdő veszi körül a területet, ahol lakom, így még többet is sétálgatok, mint amennyit szeretnék. A faluba is általában gyalog megyek be egy erdei ösvényen keresztül, legalább addig is megmozgatom magam. Itthoni kikapcsolódásként gyakran hallgatok zenét.

Filozófusként milyen gondolatok foglalkoztatnak a járvány művészetekre gyakorolt hatásáról?

Azt hiszem, rendkívül érdekes problémát fogtam meg, méghozzá a digitális aura kérdését, amivel már régóta szeretnék foglalkozni. A legfőbb kérdés, amelyet most a járvány különösen aktuálissá tett, az az, hogy mi várható a jövőben a művészetekben, és mi az, amivel a jövőben minden intézetnek szembesülnie kell majd. Nagyon várom már, hogy új inspirációt kapjak, új hatások érjenek, és ezeknek megfelelően tudjak élni. Mindenképpen jobb lesz, ha elmúlik a járvány.

Kovács Őrs Levente szociológus, történész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos segédmunkatársa. A Pécsi Tudományegyetem Filozófia Doktori Iskola doktorandusz hallgatója, kutatási területe a kortárs magyar színházművészet művészetfilozófiai vizsgálata. Civil szervezeti vezetőként több évtizedes tapasztalattal rendelkezik a civil kezdeményezések eredményeként megvalósuló műemlék- és örökségvédelmi programok, kulturális programszervezés területén. Jelenleg a Koreszmék hatása alatt – A kortárs magyar színházművészet művészetfilozófiai vizsgálata munkacímet viselő doktori disszertációján dolgozik. Kutatását a koronavírus-járvány ideje alatt is folytatta, amelyről néhány érdekességet is elárult interjúsorozatunk legújabb részében.

A home office ideje alatt a legfontosabb munkád minden bizonnyal a doktori disszertációd befejezése. Beavatnád az olvasókat ennek témájába?

A téma eleve egy szélesebb merítéssel indult, tehát amikor felvételt nyertem vele a doktori iskolába, akkor a kortárs magyar színházművészet művészetfilozófiai vizsgálata keretében még nem fogalmaztam meg azokat a szűkítő-behatároló elemeket, amik később megjelentek ebben a doktoriban. Jelenleg Shakespeare Hamlet című művének magyarországi adaptációira és azok vizsgálatára koncentrálódik, azon belül is kiemelten az 1940-es évek elejére, valamint a XXI. század eleji időszakra. Három-négy színpadi adaptáción keresztül vizsgálom meg a kortárs magyar színházművészet alakulását, fejlődését és azon belső mechanizmusait, amelyek művészetfilozófiai szempontból relevánsak lehetnek.

Jelen körülmények között hogyan tudsz haladni az ezzel kapcsolatos kutatással?

Szerencsére már a vége felé járok, így jónéhány évem volt arra, hogy anyagot gyűjtsek. Kis túlzással azt kell, hogy mondjam, az eddig feldolgozott anyag majdnem teljes egészében rendelkezésemre állt a járvány ideje alatt is. Számítógépen, illetve nyomtatott formában is nagyon sok minden megvan, rengeteg könyvet és írásos anyagot gyűjtöttem össze. Maga a járvány és a velejáró szabadmozgás-korlátozások ilyen szempontból egyáltalán nem befolyásolják a kutatást, zökkenőmentesen tudtam vele haladni.

A doktori disszertációd mellett milyen egyéb projektekkel vagy elfoglalva?

Nemrég fejeztem be azt a tanulmányt, amelynek témája a néptánc és a színpad kapcsolata, különös tekintettel az autentikussság-hitelesség és a színpadi koreográfia kérdéskörére. A tudományos munka rendkívül nagy figyelmet fordít az 1984-ben bemutatott, Novák Ferenc Tata nevéhez fűződő Magyar Elektra című előadásra és a kortárs magyar táncszínházi folyamatokra.

Milyen szempontok szerint épül fel ez a tanulmány?

Döntően színházművészeti kontextusban próbálom meg körbejárni a néptánc és a színpad viszonyát. Ez azért is érdekes számomra, mert rendkívül figyelemre méltó maga a tánc és a színház kapcsolata: miképp jelenik meg a tánc a színpadon, milyen speciális funkciókat tölt be, mennyiben és milyen értelemben befolyásolja a tánc jelenléte magát a színpadon bemutatott művet… Még speciálisabb eleme ennek a témának a néptánc, merthogy itt egy sokkal összetettebb kérdéskör kerül előtérbe. A néptánc esetében, mint azt az előbb is említettem, feltétlenül foglalkoznunk kell az autentikusság-hitelesség kérdéskörével. A koreográfia súlya a néptáncművek színpadon történő bemutatását illetően sokkal nagyobb nyomatékkal jelenik meg, sokkal fontosabbá válik, én pedig pontosan ezt próbálom meg körbejárni. A magyar koreográfusok által gyakorlatilag az 1970-es évek végétől, valamint az 1980-as évek elejétől színpadra állított művekben a néptánc autentikussága, hitelessége különböző formákban kerül előtérbe. Azért is foglalkozom kiemelten a Novák Ferenc által színpadra állított Magyar Elektra című művel, mert ha csupán a táncszínházi bemutatókat nézzük, talán az egyik legjelentősebb ilyen táncszínházi alkotásról beszélhetünk. A mű elemzése révén – én egyébként még nem is találkoztam ehhez hasonló feldolgozással – talán sikerül körbejárni a táncszínház jelenségének egyik legfontosabb magyarországi időszakát és aspektusait.

Kapcsolódik ez a tanulmány a disszertáció témájához?

Ez egy nagyon érdekes ügy, mert a doktori disszertációm témája alapvetően művészetfilozófiai és azon belül színházművészeti téma. A tanulmány témáját tekintve inkább csak perifériálisan, közvetett módon kapcsolódik a doktorimhoz, de egy nagyon izgalmas, színes eleme. Bólya Anna Mária kért fel, hogy vegyek részt egy nagyobb projektben, amelynek végső célja egy kiadvány publikálása lesz. Minden kutató, aki részt vesz benne, más-más területet érint, színházművészeti aspektusból én közelítem meg a dolgot.

Februárban te is felszólaltál a Kultúraláncolatok című konferencián a Pesti Vigadóban, ahol az előadásod címe Cseresznyéskert – Tóth Árpád a színház világában volt. Mit gondolsz, miért olyan jelentőségteljes ez a téma?

Tóth Árpád közvetetten kapcsolódik az én témámhoz, hiszen gyakorlatilag műfordítói tevékenységében és kultúremberként, a magyar kultúrát formáló kiemelkedő zseniként van jelen az én szakterületemen. Ennek ellenére olyan kapcsolódási pontokat tudtam megragadni a felkérést követően, amelyekkel releváns módon tudtam Tóth Árpádot a színházművészet részéről elemezni és bemutatni. Azért is volt érdekes mindez számomra, mert a kortárs magyar színházművészetnek részét képezték azok a bemutatók, amelyek Tóth Árpád fordításai alapján készültek el (pl. Cseresznyéskert), ily módon volt egy közvetlen kapcsolat is a témámmal. Tóth Árpád műfordítói tevékenységét sokan és sokféleképpen elemezték már, de a színházművészet részéről szerintem ilyen megközelítés még nem történt. Megvizsgáltam azt is, milyen jelentőségű volt ez a műfordítás, az irodalmi súlyát tekintve milyen hihetetlen utóéletet élt meg. Olyan maradandó műről van szó, amely műfaját tekintve is unikum, ugyanakkor majdnem hatvan éven keresztül egyedülálló fordításként használták a magyar színházművészet berkein belül. A témában egy esszét is írtam a konferencia előadásaiból készülő tanulmánykötetbe.

Tervezel még hasonló szerepléseket a közeljövőben?

A kutatók között folyamatosak az egyeztetések a jövőbeli konferenciákról, ezek előadói felállásáról, témáiról. Több olyan téma is felmerült, amelyben lenne színházművészeti vonatkozás, így számomra is ideális lehet. Egyelőre most a doktorim élvez prioritást, de remélem, hogy az imént szóba került tanulmányaim is hamarosan olvashatóak lesznek. Ha lesznek felkérések, szívesen állok rendelkezésre, bízva benne, hogy ezek közvetlenül kapcsolódnak az én témámhoz.

Mit jelent számodra bölcsész kutatónak lenni?

Klasszikusan, a bölcsészkutatások alapján kezdek el irodalmat gyűjteni és olvasni. Az embernek mindig van egy alapkoncepciója a saját területéről, ahonnan elindul, és amikor elkezd új területeket feltérképezni, mindig új és új irodalommal találkozik, amely szintén új irodalmakat hoz magával. Ez akkor lesz sikeres, ha nem egy feneketlen kútba csöppen bele, hanem látja folyamatosan az általa tervezett tanulmány vagy bármilyen más írás kereteit és végpontját. Amikor még bölcsészhallgató voltam, ez a fajta online virtuális tér nem állt rendelkezésre, de most hihetetlenül nagy segítség a bölcsész kutatók számára, élek is a lehetőséggel. Számomra rengeteg hasznos anyag van fent, nagyon jól lehet meríteni az online virtuális térből.

A Magyar Művészeti Akadémia a kutatóintézetet bízta meg a Makovecz Központ üzemeltetésével, amelynek kutatói munkád mellett kijelölt kapcsolattartója is vagy. Meglátásod szerint a Makovecz Központ és Archívum hogyan alkalmazkodott a rendkívüli helyzethez?

Náluk a foglalkoztatotti és az ügyviteli létszámot tekintve viszonylag kis munkaközösségről beszélhetünk. Úgy gondolom, kellőképpen rugalmasan kezelték ezt a dolgot, a kutatóintézethez hasonlóan nagyon éberen és figyelmesen követték az eseményeket, gyorsan reagáltak a szabályozásokra, korrekten bevezettek minden szükséges intézkedést. Jelenleg a Makovecz Központban folyamatos ügyelet van, de zárt kapuk mögött. Ők is nagyon várják a nyitást, és igyekeznek a kiesett rendezvényeiket későbbi időpontokban megrendezni, áthelyezni és folyamatosan tájékoztatni mindenről. Több olyan rendezvénysorozat indult, amelyet sajnos nem sikerült befejezni. Makovecz elnök úrral folyamatosan egyeztetek ez ügyben.

Milyen akadályokkal kellett szembenézned a home office idején?

Ezeket nem nevezném akadályoknak, inkább apróbb nehezítő körülményeknek. Mi egy nagy család vagyunk négy gyerekkel, kicsitől a nagyig itt mindenféle gyerek van, és mindenki a virtuális térben próbálja meg az ügyeit intézni. Ily módon a virtuális technológia keresztül-kasul lepi el a házat, néha közelharcot kell vívni egy laptopért. Az együttélésnek vannak olyan pillanatai, amikor az ember nem tudja kivonni magát a napi tennivalókból, de ezeket azért általában meg tudjuk oldani.

Mennyire ment nehezen az otthoni munkarend megszokása?

A home office egy nagyon praktikus dolog, ha nem hagyjuk, hogy kifolyjon a kezünkből az idő. Az én koromban azért már rendelkezik bizonyos önfegyelemmel az ember, így azon vagyok, hogy kijelöljek valamilyen idősávot magamnak naponta, amikor a saját dolgaimmal foglalkozom, az ütemezett feladataimat próbálom ellátni. Amikor ez összejön, az itthonról végzett munka kifejezetten előnyös. De mindig előfordulhat, hogy kiszökik a kutya és elszalad az utca végére, utána kell menni, vagy elfelejtjük, hogy kilenc utcán nem mehetünk boltba, és akkor gondban vagyunk. Az én munkám szempontjából kifejezetten előnyös ez a helyzet, emellett azzal is nagyon sok időt nyertem, hogy nem utazom annyit: a Budapestre való ingázás idejét most megspórolom, hiszen vidékről járok be nap mint nap. Én jól érzem magam ebben a környezetben, szeretem az otthonomat. Viszonylag egyszerűen meg tudtuk oldani, hogy ne kelljen sehova se mennünk, legfeljebb a boltba.

Mennyiben változtatta meg a napirendedet a kijárási korlátozás?

Az intézeti és doktori tanulmányaimhoz kapcsolódó feladatokat igyekszem délelőtt elvégezni.  Mindig vannak olyan elemek, amelyek családi környezetben jobban előtérbe kerülnek, de hát ez így működik. Bölcsészként számomra az éjszakai munka már egy jól ismert üzemmód. Ilyenkor mindenfajta zavaró tényező ki van zárva, az ember jobban tud foglalkozni a saját dolgával. Az is igaz, hogy utána nem egészen olyan formában tölti a napját, ahogyan azt szeretné, de az biztos, hogy hatékonyabb ilyenkor a munka.

Hogyan kapcsolódsz ki, amikor nem dolgozol? 

Tökéletes az idő, és mivel kertes házban élünk, számos lehetőségünk van a kikapcsolódásra. Egyébéként nagyon szívesen biciklizek a hegyekben, de ez most háttérbe szorult, ugyanis hobbi jelleggel elkezdtünk kemencét építeni az udvaron. Emellett persze locsolom a kertet, füvesítek… a szokásos ház körüli tevékenységek. A napi sportolás, azaz kirándulás nekünk abban nyilvánul meg, hogy kiengedjük a két kutyát és elindulunk velük a közeli erdő felé, ez már mindennapos rutin.

Mi az, ami a legjobban hiányzik a járvány előtti időszakból?

A munkatársi közösség. Hétfőnként szoktunk tartani a kutatókkal online megbeszélést, nagyon jó csapat gyűlt össze a kutatóintézet keretein belül, kiváló eszmecserék alakulnak ki, amelyek tényleg gondolkodásra és kreativitásra serkentenek. Az ember közösségi lény, ezt nem tudjuk semlegesíteni, a találkozások mellőzése egyértelműen hiátust jelent. A szabad mozgás lehetősége is hamar eléri az ember érzékenységét… Furcsa, amikor a boltban fel kell venni a maszkot. De ilyenkor elszámolunk háromig, és azt mondjuk, ez most egy ilyen időszak, túl kell élni és kész.

Hogyan tekintesz a jövőre most, hogy enyhítettek a korlátozásokon?

Naiv és optimista vagyok: azt szeretném, hogy minden onnan folytatódjon, ahol megszakadt. Ugyanúgy folytatok mindent, mint azelőtt, nem érzem át ezt a „világégés” dolgot. Volt egy krízishelyzet rajtunk kívülálló okok miatt, amely előbb-utóbb véget ér. Akkor ártunk a legkevesebbet magunknak, ha megpróbáljuk a saját normális életritmusunkat és életmódunkat folytatni, ez lenne most a legfontosabb cél.

Farkas Attila filozófus a Szent István Egyetem Gazdasági és Társadalomtudományi Karának adjunktusa és az MMA MMKI tudományos munkatársa. Kutatási területe a társadalom, a gazdaság, a politika és a kultúra filozófiájának eszmetörténeti és analitikus vizsgálata, ezekben a tárgykörökben egy önálló kötetet, valamint számos könyvfejezetet és folyóiratcikket publikált. Legfrissebb kutatásának részleteiről korábban már honlapunkon is beszámolt, amelynek során az elmúlt évek vizsgálódásait folytatva a XX. századi szélsőséges eszmék közötti alternatívákra, azaz a „harmadik utakra” vonatkozó elméleteket tanulmányozza közelebbről. Az otthoni munkavégzésből adódó technikai nehézségeket leküzdve továbbra is válaszokat keres erre a kérdésre, és a négy fal között folytatja kutatói munkásságát. A home office előnyeiről, hátrányairól és a lehetséges harmadik utakról beszélgetünk Farkas Attilával kutatóinkról szól interjúsorozatunk most következő részében.

Mire utal nálad pontosan a „harmadik út” kifejezés?

A jelenleg is zajló kutatásom alapvetően többféle harmadik utat képzel el magának, amelyek két nagy szélsőség között jöhetnek létre. A XX. században jelen lévő kapitalizmus és a kommunizmus rendszere közötti lehetséges alternatívákról van itt szó, amelyek a két rossz elutasításával egy harmadik utat igyekeznek megtalálni. Ahogy mondani szokták, ez legtöbbször azon múlik, hogy egészen pontosan mi az a két tényező, amelyek között elhelyezkedik ez a bizonyos harmadik út, mi a másik két alternatíva. Felmerülhet még az a kérdés is, hogy amellett, hogy ez az út két dolog között helyezkedik el, melyiket utasítja el jobban, avagy melyikhez áll közelebb. Általában itt nagy a mozgástér, nehéz megállapítani, hogy mértanilag hol helyezkedik el egy bizonyos álláspont: valószínűleg attól akarja magát jobban eltaszítani, amelyiket jobban ellenzi.

Milyen részekből áll az ezzel kapcsolatos kutatásod? 

Engem konkrétan a piaci fundamentalista, individualista anarchizmus – amelyet röviden kapitalizmusnak is szoktak hívni –, valamint a szélsőséges kollektivizmus, azaz totalitarizmus foglalkoztat. Ezen belül azt is szeretném megvizsgálni, hogy a művészet hogyan kapcsolódik mindehhez. Eszmetörténeti kutatásom egyik fontos pillére a magyarországi helyzet megvizsgálása, a másik pillér pedig John Maynard Keynes kiváló közgazdász-filozófus ezzel kapcsolatos nézetrendszere. Mindez egy régóta előkészületben lévő kutatás részét képezi. Próbáltam már más oldalakról is megközelíteni a problémát, az előzmények több évtizede folynak, de a konkrét irány mindössze 2-3 évvel ezelőtt alakult ki.

Hazánkban hogyan kell elképzelni a harmadik út koncepcióját?

Maga a harmadik utas koncepció alapvetően egyrészt magyar jellemvonás, tehát rendelkezik bizonyos nemzeti sajátosságokkal, másrészt illeszkedik a korabeli európai trendekhez, amikor is mindenki kereste azt a lehetőséget, hogyan lehetne a két szélsőséges, rossznak tekintett berendezkedés között vagy afölött egy harmadikat találni. A magyarországi írók az 1930-as években ezt mind-mind máshogyan viselték, ideértve Németh Lászlót és Szabó Dezsőt is. Hazánkban az 1930-as években ilyen tekintetben borzalmas volt a helyzet, mert két brutális nagyhatalom, a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió veszélyét éreztük, és egyikhez sem igazán akartunk csatlakozni, így hát muszáj volt egy harmadik lehetőség után néznünk. Ugyanakkor a hagyományos szabadpiaci kapitalizmus sem volt szimpatikus Németh Lászlónak és a többi szerzőnek, úgyhogy a szélsőségek helyett próbáltak meg valamilyen jobb megoldást találni.

Hogyan nézett ki mindez Németh László esetében?

Nála a legfőbb probléma az volt, hogy a harmadik úttal kapcsolatos gondolatrendszere nem tudott kellőképpen kibontakozni, ugyanis a kommunista diktatúra 1945-től vagy megsemmisítette az effajta elképzeléseket, vagy a saját céljaira használta fel őket… tehát nálunk nem volt meg a lehetőség arra, hogy ezek az elképzelések kiteljesedjenek. Ellenségesnek számítottak, mert úgy tartották, hogy „aki nincs velünk, az ilyen szempontból ellenünk van”. Németh Lászlónak élete végéig kitartanak ezek a meglátásai, bár ő közelebb látta magát a szocializmushoz, mintsem a kapitalizmushoz. A magyar harmadik utasok közül többnyire Németh László volt az, aki jobban utálta a kapitalizmust, mint a szocializmust, és nem látta meg azokat a lehetőségeket, amelyek a piaci rendszerben és a polgári demokráciában megvoltak, ezért inkább a kollektivizmushoz került közelebb.

Említetted, hogy Keynes nézeteivel is foglalkozol, ezeknek mik a legfőbb ismérvei?

A harmadik út keresése szorosan kapcsolódik ahhoz a kérdéskörhöz, hogy milyen szerepet játszik az állam a társadalom életében. Keynes ezzel kapcsolatban úgy érvel, hogy a gazdaságban a keresletet, a kínálatot, a fogyasztást és a beruházást össze kell hangolni, és szabályozni kell a piacot annak érdekében, hogy ne legyenek válságok. Ennek a szabályozásnak többféle végrehajtója lehet, de mindközül a legkiemelkedőbb az állam, amelyre a XX. században olykor nagyon félelmetes hatalomként tekintettek, gondolok itt az ezzel kapcsolatos ellenutópiákra, mint például Orwell 1984 vagy Huxley Szép új világ című művére. De folytathatjuk még a sort Koestler Sötétség délben című regényével – amely elsőként fedte fel az igazságot a Szovjetunió koncepciós pereiről –, Burgess Gépnarancs című könyvével vagy akár Terry Gilliam Brazil című filmjével is. A megerősödött központi hatalom nemcsak az állam, hanem akár egy nagyobb cég, szervezet kezében is összpontosulhat, amely képes totálisan uralni az embereket. Keynes nem volt az állam feltétlen híve, de nem is rettegett tőle, társadalmi összehangolásra gondolt, aminek az állam is része.

Több disztópia címe is felmerült, de milyen szerepe van pontosan az utópia fogalmának a harmadik út esetében?

Sokak számára tűnt utópikusnak egy lehetséges harmadik út gondolata, ugyanis a két valóság (kapitalizmus és szocializmus) helyett, amely akkoriban számukra létezett, elképzelhetetlennek tűnt bármilyen más megoldás. Ezek az emberek csupán annyiban tévedtek, hogy a kapitalizmus továbbfejleszthető volt, a szocializmus meg nem, ezért meg is bukott. A második világháborútól és az 19601970-es évektől kezdve láthatóan a csúcsra jutott az újfajta kapitalizmus, amely a többség számára elfogadhatónak bizonyult. Az 19701980-as évekbeli nyugat-európai jólét is ennek hatására és a harmadik utas elképzelések következményeként alakult ki.

A kutatásaid során bizonyos filozófiai nézetek eszmetörténeti és analitikus vizsgálatával foglalkozol. Milyen szempontokat kell figyelembe venned egy ilyen eszmetörténeti kutatásnál?

Leginkább az érdekel, hogy egyes eszmék, amelyek a filozófiában is megvannak – mint teszem azt az individualizmus és kollektivizmus –, hogyan jelennek meg a szépirodalomban, illetve más tudományágakban. Szépíróknál, költőknél gyakran felfedezhető, de például a festészet nem annyira szólal meg. A költők és az írók ilyen értelemben közelebb vannak a filozófiához. Korábban a Kutatóintézetben szerveztem eszmetörténeti műhelykonferenciákat, amelyeknek az volt a lényege, hogy a kevésbé szóba hozott területek (zene, tánc, építészet) eszmetörténeti vonatkozásait vizsgáltuk meg közelebbről. Az eszmék itt általában indirekt módon jelennek meg. Az irodalom esetében nyilvánvalóbb a helyzet, például Dosztojevszkij vagy Orwell művei is telis-tele vannak filozófiai vagy akár politikai gondolatokkal. Voltaire Candide című tézisregénye remekül szemlélteti mindezt, amely tulajdonképpen azért íródott, hogy Leibniz filozófiai tételét cáfolja meg: „az adott világ a lehetséges világok legjobbika”. Ennek a szövegkörnyezetből kiragadott mondatnak a regény cselekménysorozata minden erejével igyekszik ellentmondani, ugyanis végig azt tárgyalja, hogy mennyi rossz dolog van a világban, de mindezt anélkül teszi, hogy Leibniz logikai konstrukciójában kárt tenne. Ezzel szemben a mű funkciója szerint nem filozófiai értekezésnek készült, hanem regénynek, azaz irodalmi alkotásnak. Így adódik tehát, hogy valamelyik művészeti ágban célzottan jönnek az eszmék, valamelyikben pedig indirekt módon… de meglátásom szerint az a művészet, amely szájbarágósan kíván filozofálni, általában rosszabb művészet annál, mint amelyik csak sejtet.

Filozófusszemmel hogyan látod a jelenlegi járványügyi helyzetet?

Mivel hajlamos vagyok az apokaliptikus víziók előtérbe helyezésére, kezdetben kicsit megijedtem a dologtól, és már az elején éreztem, hogy komolyan kell vennem ezt az egészet. Sajnos időről időre újra visszatérnek bizonyos járványok, katasztrófák az ember életébe. Ez a tény minden bizonnyal felhívja a figyelmet a határainkra, és egy percre belegondolunk, hogy modern életünk mennyire ki van centizve. Láthatjuk, hogy a felkészületlenség milyen nagy problémákat okozhat, a modern gazdaságban ugyanis rendkívül feszített módon mindennek megvan a helye, ezáltal hétköznapi dolgok váltak egyre nehezebbé. Felhívja a figyelmünket arra, hogy ne higgyük magunkat mindenhatónak, hiszen vannak bizonyos határaink… erről hajlamos elfeledkezni a modern ember. Azokkal nem értek egyet, akik azt valószínűsítik, hogy a járvány után minden vissza fog állni az eredeti kerékvágásba, viszont azokkal sem, akik szerint vissza fogunk kanyarodni egy régebbi korszakhoz, ahol még nem létezett a globalizáció, ahol az emberek ezután átértékelik erkölcsiségüket és megváltoznak. Tehát nem gondolom, hogy minden teljesen más lesz, és azt sem, hogy minden ugyanolyan lesz. Valahol a kettő között keresünk egy harmadik utat.

Milyen előnyöket tartogat számodra a kialakult helyzet, és milyen kihívásokkal kell szembenézned az otthoni munka során?

A gyakorlati munka számomra alapvetően otthoni magányt igényel, erre most bőven van lehetőség. Könnyebbséget jelent, hogy az anyagok jelentős része online elérhető… persze nem minden. Még szükségem van a hagyományos bölcsész-módszertanra, vagyis arra, hogy könyveket olvassak el a kutatáshoz és azokat értelmezzem. Nekem egy korábbi generáció tagjaként kicsit nehezebb ez a helyzet, ugyanis kezdetben adódtak bizonyos technikai nehézségeim, meg kellett tanulnom számomra teljesen új rendszerek, eszközök, alkalmazások használatát. Nagyjából 10 évvel ezelőtt egyfajta változást éltem meg a technikai újításokhoz való hozzáállásomban: addig lelkesen érdeklődtem az újdonságok iránt, de újabban azt vettem észre, hogy nemcsak hogy már nem izgatnak, de még idegesítenek is. Így hát egy-két hetet igénybe vett, amíg sikerült megszoknom az új rendszert. Tudniillik, én „technoszkeptikusként” szoktam meghatározni magamat, akinek súlyos kételyei vannak azt illetően, hogy a technikai fejlődés mindent megold. De emlékszem arra, hogy egyetemista koromban, nagyjából a ’90-es évek elején még írógéppel írtam a dolgozataimat. Borzasztó volt, mindenért a könyvtárba vagy a könyvesboltba kellett menni… most pedig internet és szövegszerkesztő nélkül már nem is tudnánk létezni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem lett jobb sokkal az életünk ezáltal, hiszen az emberi élet valódi problémái nem oldódtak meg, sőt szaporodtak is. Elkeserít, ha lefagy a gépem, vagy valahova nem tudok belépni, a kódok és a jelszavak világa: ilyen gondjaim azelőtt nem voltak. Egyébként a kezdeti nehézségeken túllendülve nagyon hasznos és jól működő dolognak tartom az online kommunikációt a kollégákkal, de úgy lenne az igazi, ha egy-két hetente egyszer ki tudnánk egészíteni személyes találkozókkal is.

Hogyan telnek a mindennapjaid az önkéntes karanténban?

Előfordul, hogy hirtelen azt sem tudom, milyen nap van… Abban az értelemben nem változott a napirendem, hogy az online egyetemi órákat ugyanabban az időben tartom, mint annak idején élőben. A vásárlási idősávokat viszont még nem tudtam megszokni. Egyik délelőtt elmentem lemosni a kocsit, majd kitaláltam, hogy hazafelé bevásárolnék. El is jutottam a boltig, ahol a bejáratnál a biztonsági őr a személyi igazolványomat követeli. Ekkor esett le, hogy én abban az időintervallumban nem is mehetek vásárolni. Ugyanakkor az utazás lehetősége és az emberi kapcsolatok hiányoznak: az, hogy beszéljek másokkal, ne csak online. Kikapcsolódást jelen a munka mellett a kerékpározás, a tornázás. Emellett sok jó filmet megnéztem mióta itthon vagyok, illetve más kutatóintézetek előszeretettel osztják meg a konferenciáikról készült felvételeket, ezeket is folyamatosan követem.

Milyen szakmai terveid vannak a járvány utáni időszakra?

Tervezek egy újabb eszmetörténeti konferenciát Befejezetlen múlt címmel, amely azt vizsgálná, hogy a XX. század elején – és ennek máig ható következményei vannak – hogyan kezdtek el az emberek elzárkózni a hagyománytól, és éltetni azt a felfogást, hogy „a múltat végképp eltörölni”. Ezen kívül továbbra is folyamatosan publikálni fogok, illetve nagy tervem a harmadik út problematikáját egy hosszabb monográfiában összefoglalni, amely egyben a habilitációm témája is lenne.

Falusi Márton, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa 1983-ban született. József Attila-díjas költő, esszéista, valamint a nemrég bemutatkozott Országút című folyóirat főszerkesztője. Kortárs magyar irodalommal, irodalomtudománnyal, eszmetörténettel és jogbölcselettel foglalkozik. A koronavírus-járvány ideje alatt továbbra is szerkesztett, kutatott és írt, de mindezt most a négy fal között tette. Hogy miként volt lehetséges az irodalmi életben való aktív részvétel otthonról, arról ő maga nyilatkozott kutatóinkról szóló interjúsorozatunkban.

Továbbra is zajlik az MMA irodalmi lexikon (www.mmalexikon.hu) szerkesztése, amely hamarosan nyomtatott formában is megjelenik. Jelenleg hogyan valósulnak meg az ezzel kapcsolatos teendők?

A lexikonszerkesztésnek tulajdonképpen két fázisa van: az egyik az, amikor Pécsi Györgyi szerkesztőtársammal és a szerkesztőbizottság tagjaival találkozunk, konzultálunk, azaz megbeszéljük a lexikonnal kapcsolatos aktuális feladatokat.

Ez a fázis szerencsére a koronavírus-járvány miatt fennálló helyzet ellenére továbbra is zavartalan, hiszen telefonon meg tudjuk beszélni az éppen aktuális témákat, még ha ezt egy kicsit nehézkesebb is nyélbe ütni, mint a személyes találkozókat. A másik fázis a szócikkírók felkérése, amely sajnos csak részben tud e-mailben és telefonon megtörténni, hiszen ilyenkor a személyes találkozókra is mindig szükség van, hogy megbeszéljük velük a fontos részleteket, azonban ez most nem lehetséges. Lényegileg csak azokkal a szócikkírókkal tudunk együtt dolgozni, akikkel eddig is. Viszont több mint két éve folyik a lexikon előkészítése, így már van egy bejáratott szerzői gárdánk, akikkel gördülékenyen megy a munka. E-mailen keresztül velük is tudunk egyeztetni, ők pedig folyamatosan küldik nekünk a szócikkeket, amelyeknek az elolvasása és korrektúrázása úgyis csak otthon, a számítógép előtt történhet. Tehát igazából a lexikonszerkesztés nem olyan munka, amelyet megnehezít ez a helyzet, és bízom benne, hogy a szócikkírók is egyre gyorsabban fognak dolgozni, mert otthon, nyugodt környezetben több idejük jut az elmélyült munkára és olvasásra.

Mesélnél egy kicsit a lexikonnal kapcsolatos jövőbeli tervekről?

Egyelőre a konkrét művekről szóló szócikkek készülnek el, de várhatóan születnek majd eseményszócikkek is, ez utóbbiakat valószínűleg az év második felében fogják elkészíteni a szerkesztőbizottsági tagok. A 2021-es Ünnepi Könyvhétre tervezzük a nyomtatott lexikon megjelentetését, és ezután is szeretnénk majd folytatni a munkát. A lexikon előnye, hogy mindig bővíthető: mehetünk visszafelé az időben, és napjainkból is meríthetünk a szócikkek megírásánál. Hosszútávú tervem a mostani munkálatok befejezését követően, hogy újra elolvasom a szócikkeket abból a nézőpontból, hogy a magyar irodalomtudománynak milyen iskolái, szemléletmódjai, fogalmi szerkezetei jelennek meg bennük, tehát egy konkrét fogalmi-diskurzusanalízis szempontjából vizsgálnám meg őket. Ennek kapcsán tervezek egy tanulmányt is írni, amelyben azt tárgyalnám, hogy milyen fogalmakkal, megközelítésekkel dolgozik a kortárs irodalomtudomány, amelynek reprezentatív „seregszemléjeként” is értelmezhető maga a lexikon.

Tartogat számodra meglepetéseket, újdonságokat ez a munka?

Ami előnyömre válik, az az, hogy nagyon sok – számomra új – könyvet elolvasok a szerkesztés miatt. Életkoromból fakadóan nem volt alkalmam eddig mindent elolvasni, és a lexikon most nagyon sok értékes műre hívja fel a figyelmemet. Az egyik legnagyobb élmény volt számomra az elmúlt hónapokban Kardos G. György Avraham Bogatir hét napja című műve, amely egy nagyszerű regény, benne például a multikulturalizmus problémája is különös fénytörésben jelenik meg. A másik ilyen élmény Dobai Péter regényeinek a közelebbről való megismerése, amelyekre szintén a lexikonszerkesztésnek köszönhetően találtam rá. Azt kell, hogy mondjam, A birodalom ezredese egy elképesztően jó könyv, ugyanis egy olyan történelmi regényformát jelenít meg, amely páratlan a magyar prózapoétikában.

Milyen kihívásokkal kellett szembenézned eddig a lexikon szerkesztése kapcsán?

Kemény dió volt kialakítani a szócikkírókkal közösen azt a semleges, sztenderd stílust, amely kompatibilis a lexikonnal, hiszen ez egy rendkívül összetett feladatot jelentett számunkra. Ennek ellenére úgy látom, hogy megérte a sok fáradozás, ugyanis miután az újonnan felkért szócikkírók elolvassák azokat a szócikkeket, amelyek már felkerültek a honlapra, a visszajelzések alapján nagyon könnyen tudnak alkalmazkodni ehhez a stílushoz.

Balogh Csaba szerkesztőtársaddal együtt nemrég befejeztétek a Németh László a magyar művelődéstörténetben című tanulmánykötet szerkesztését, amely már online is elérhető az MMA MMKI honlapján. Mik a személyes benyomásaid a kötettel és az azt megelőző konferenciával kapcsolatban?

Nagy kihívásra vállalkozott a Németh László-konferencia, amelyet Ekler Andreával közösen szerveztük, és amelynek együtt dolgoztuk ki a tematikáját. Tudniillik Németh László munkássága gyakran elemzett, ebből kifolyólag gazdag recepcióval rendelkezik. Volt már divatos, divatjamúltnak nyilvánított, elfelejtett, elsüllyesztett, újra felfedezett… mindenféle szerző volt már Németh László, éppen ezért aggódtam, hogy az előadók nem igazán fognak újdonságot mondani. Fennállt az esélye annak, hogy „konzervanyagokat” hoznak, vagy régebbi munkákat olvasnak fel. De most, hogy újra végigolvastam a tanulmányokat – és annak idején, amikor meghallgattam a konferenciát –, azt tapasztaltam, hogy minden előadó friss megközelítésből vizsgálja a szerző alakját. Smid Róbert tanulmánya például a legújabb kultúratudományos módszertannal elemzi az egyik legkiválóbb Németh László-regényt, a Gyászt, ezáltal egészen új szempontokat hoz a recepcióba. És akkor még nem is beszéltem az eszmetörténeti síkról, amelynek kapcsán szintén sikerült újdonságokat felmutatnia többek közt Imre Lászlónak, Kovács Gábornak, Farkas Attilának, Gróh Gáspárnak és Hörcher Ferencnek is. Úgy gondolom, hogy ez a konferenciakötet a legjobb példa arra, hogy érdemes minden életművet újra és újra elővenni, hiszen mindig adódnak új szempontok.

Mi a helyzet a nemrég elindult Országút kéthetilap szerkesztési munkálataival? 

Az Országút életét valamelyest felforgatta a koronavírus-járvány, hiszen valóban nem olyan régen jelent meg az első szám, és éppen egy bevezető-marketingkampány küszöbén álltunk, amelyet el kellett halasztanunk, hogy május elején a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva indulhasson el. Sokáig az is kérdéses volt számunkra, hogy érdemes-e nyomtatott formában megjelennie a lapnak jelen körülmények között, de végül úgy döntöttünk, hogy igen. Emellett az online és a nyomtatott orgánum kettősségét továbbra is megőrizzük. Nehézséget okoz még az is, hogy a szerzők elkötelezettségét többnyire személyes kapcsolatok útján érdemes kialakítani, és emiatt most különféle fennakadásokkal kell szembenéznünk. Viszont a tartalmi részt, a szerkesztés érdemi részét ez nem befolyásolja, hiszen ma már nagyon sok feladatot el lehet otthonról végezni. A rovatvezető- és szerkesztőkollégák kiválóan dolgoznak home office-ban is, a lap sajátos arculata pedig mostanra kiforrott.

Említetted korábbi beszélgetéseinkben, hogy az otthoni munka során be tudtad fejezni legújabb verseskötetedet. Mesélj egy kicsit erről a könyvről! Mire számíthatnak az olvasók?

A kötet az elmúlt két és fél évben írt verseimet tartalmazza. Nemrég zártam le a kéziratot, a következő fázis pedig a kiadó felkeresése lesz, ezen kívül a legutóbbi verseimet elküldtem közlésre a Bárka, a Hitel, az Országút és a Pannon Tükör részére. Két ciklusba rendeztem a verseket: az egyik ciklus az eddigi személyes hangvételű verseim folytatása, a másik pedig egy szerepversciklus, amely új hangként jelenik meg a költészetemben. Itt egy Zuglischer Manó nevezetű lírai hős, avagy alteregó kalandjait, vívódásait, hányattatásait, töprengéseit olvashatjuk. Nem titkolt módon a versciklus előképeként, hátterében fölsejlik Kosztolányi Dezső, Kálnoky László vagy Tőzsér Árpád költészete. A művekben arra teszek kísérletet, hogy a rám jellemző személyes-metaforikus versvilágot és költői hangot összeegyeztessem a bölcseleti-esszéisztikus hangnemmel. A korábbi kötetekből megőrzött metaforikus és személyes beszédmódba igyekszem integrálni valamiféle filozófiára emlékeztető problémacentrikusságot, ami egy egészen új vonása lehet a költészetemnek. Ezeket a verseimet esszéverseknek hívom.

Mindezek mellett belefogtál napjaink legaktuálisabb témájának elemzésébe is, ugyanis egy új esszé keretein belül megkísérelsz számot vetni a pandémia kulturális hatásaival. Megosztanál néhány kulisszatitkot a készülő tanulmányról?

Szerintem ez a járvány egyfajta szimbóluma lehet annak a kulturális válságnak, amelyet megélünk, és amelynek nyilvánvalóan gazdasági, társadalmi és egyéb hatásai is vannak. De emellett nem véletlen az, hogy globálisan ilyen érzékenyen reagáltunk rá. Feltételezésem szerint már azelőtt elterjedt a kulturális gondolkodásunkban egy olyan válságtudat – gondolok itt akár a klímaválságra –, amely nemcsak a külső természetnek, hanem egyben az ember belső természetének a válságát is jelenti. Ez összefügg azzal is, hogy a technikai civilizáció, amelyben élünk, hogyan értelmezte át és forgatta ki a különféle kulturális jelenségeket, fogalmakat a régi jelentésükből. A tanulmány tehát szimbolikus érvényűnek tartja azt, hogy egy ilyen, az emberiséget a biológiai létezésében is fenyegető, megkerülhetetlen vírus képében kell szembenéznünk a kultúránk jelenlegi helyzetével. És ami a leginkább érdekel, az az, hogy vajon rádöbbenünk-e arra, hogy rossz irányba halad a gondolkodásunk, és hogy a művészetről való elmélkedésünk – művészetfilozófiai értelemben – mennyire rossz trendeket, tendenciákat kezd követni. Meglátásom szerint a művészet egyre inkább feloldódik a szórakoztatóiparban és a népszerűség hajhászásában, ezáltal egyre kevésbé merünk műalkotásokat minőségi szempontból elemezni, hiszen mindig lesznek fontosabb szempontok. Egyre kevésbé tartjuk a művészetet egzisztenciális téthelyzetnek, miközben az emberi lényegünkhöz tartozó legfontosabb kérdésekkel kellene számot vetnünk, és ezt mind-mind szimbolikusan viszi színre a járvány.

Azt már megtudhattuk rólad, hogy a veszélyhelyzettel járó otthonlétet hogyan fordítottad pozitívan a munkád és saját szellemi fejlődésed javára. Ezt a legelejétől tudatosan alakítottad így?

Egy kutatónak meg kell tanulnia többek közt azt, hogy hivatalos elfoglaltságok nélkül is minden percét beossza. Azon kívül, hogy természetesen féltem a szeretteimet, én nem élem meg pánikhelyzetként ezt a mostanit, sokkal inkább arra gondolok, hogy most lehetőségünk adódik a befelé fordulásra, és bízom benne, hogy minél több ember így fog tenni. Ezáltal jobban odafigyelnek a művészetekre, valamint azokra a gondolkodási formákra, amelyeket manapság divatossá vált elhanyagolni. Tudomásul kell vennünk, hogy az emberi élet márpedig ilyen, tartogat váratlan fordulatokat. Túlságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy függetlenítjük magunkat a természeti csapásoktól és az úgynevezett történelemtől. Mintha ezelőtt úgy érezte volna az emberiség, hogy az ilyesfajta nagy kihívásokat már leküzdötte, vagy a harmadik világba szorította. Erre most kiderült, hogy ez nem így van. Emberként hajlamosak vagyunk megfeledkezni saját esendőségünkről. Elfelejtjük, hogy halandók vagyunk, hogy sebezhetők vagyunk, és most hirtelen lehetetlen mindezt figyelmen kívül hagyni.

Mennyiben változtatta meg a napirendedet az új helyzet?

A napirendem olyan értelemben maradt a régi, hogy időben felkelek, és leülök a gép elé dolgozni. Rengeteg online megbeszélésen kell részt vennem, emellett nagyon sokat telefonálok. Ami technikailag a legnagyobb fordulat volt számomra, az az, hogy még többet kell telefonálnom, mint korábban. Személyesen persze sokkal könnyebb megbeszélni a dolgokat, így a feladataimat is lassabban végzem el. Néha olyan, mintha jóval kevesebb ideje maradna az embernek, pedig az ellenkezőjére számítottunk… és egyszer csak azt veszem észre, hogy késő este van, és még nem mentem ki az utcára sétálni. Éppen emiatt kell szorosan beosztanom a napomat.

A sétáláson kívül van most más kikapcsolódásod? 

Gyakran járok ki kocogni a Városligetbe késő este. Mivel előfordul, hogy ott sok a járókelő és a sportoló, mostanában inkább új útvonalon futok. Ezen kívül sok jó filmet néztem meg, mióta itthon vagyok. A napom fénypontját az esti kikapcsolódáson kívül az ebédrendelés jelenti, amikor is az ember egyre kifinomultabban válogat a különféle fogások között. Emellett szépirodalmi és filozófiai könyveket is folyamatosan szoktam rendelni, mert sajnos most nem jutok el a könyvtárba, monitoron pedig nem szeretek olvasni. Ami a legjobban hiányzik a mindennapokból, az a Lukács fürdő, ahová rendszeresen jártam, és persze a Szabó Ervin Könyvtár, amely gyerekkorom óta az egyik törzshelyem. Hiányoznak még a személyes beszélgetések a kollégákkal, amikor nem egy számítógép monitorját bámulja az ember. Nagyon várom, hogy újra személyesen is találkozhassak az ismerőseimmel, és hogy úszhassak egy nagyot.

Milyen szakmai tervekkel térsz vissza a járvány utáni időszakban?

Ha véget ér az önkéntes karantén ideje, rögtön elkezdjük az MMA lexikon nyomtatott verziójának szerkesztését Pécsi Györgyivel, amely azt jelenti, hogy várhatóan elindul az olvasószerkesztés és a könyv tervezésének folyamata. Ez egy nagy esemény lesz számomra, és remélem, hogy mielőbb kezdetét veszi.

Windhager Ákos művelődéstörténész, összehasonlító irodalomtörténész, kultúrakutató, az MMA MMKI tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója. Kutatási területe a mitológiatörténet; a szépirodalom, a komolyzene és a tömegkultúra kölcsönhatásai; valamint a művészet közéleti olvasatai. A koronavírus-járvány ideje alatt továbbra is dolgozott habilitációs témáján és állandó zenetörténeti kutatásain, emellett gyakorlott zenészként igyekszik egy kis színt vinni a hétköznapokba. Hogy miként lehetséges ez egy panelház falai között, és hogyan élte meg a kijárási korlátozás idején mindennapjait, arról bővebben is olvashatnak kutatóinkról szóló interjúsorozatunk legújabb részében.

Korábban már beavattad az olvasókat a jelenleg is folytatott kutatásod és a habilitációd egyes részleteibe, amelyek középpontjában Dohnányi Ernő szakrális művei állnak. Honnan indult ez a nagyszabású kutatómunka?

Amikor az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetéhez kerültem, két fő irányt határoltam be a kutatásaimban: ezek közül az egyik a XIX-XX. század elfelejtett vagy háttérbe szorult zeneszerzőinek a története. Ide kapcsolódik az a Mihalovich Ödönről szóló monográfia is, amely már régebb óta készül, és jelenleg az utolsó fázisoknál tart.

Kutatóintézeti munkásságom másik fele a zenében megjelenő politikai reprezentációra összpontosít, illetve arra, hogy a zene hogyan jelenik meg a politikai reprezentációban. Itt a legfőbb kérdésem az, hogy a különböző társadalmi, politikai, közéleti, nyilvánosságban lezajlott események hogyan képesek megjelenni a zenében, és hogy ezek az események mennyire hatnak vissza. Korábban már közöltem ebben a témában egy esszét az MMA MMKI gondozásában megjelent Túl posztokon és izmusokon című tanulmánykötetben, ahol az 1956-os forradalom kontextusába bekerült zeneműveket elemzem. De ehhez a politikai reprezentációt feszegető kérdéskörhöz tartozik az is, hogy például Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa tekinthető-e egy Trianon-szindrómából felébredő jajkiáltásnak, vagy hogy Bartók Béla Concerto című műve értelmezhető-e egy hazaszeretetét megvalló, de kétségbeesett népzenekutató vallomásaként. Az említett témák feszegetése azért is kihívás, mert az elmúlt hetven évben több kiemelkedő életművet értelmeztek már át a legkülönbözőbb elméleti alapvetések, olykor ideológiák alapján.

Hogyan néz ki nálad a politikai reprezentációk kutatása a gyakorlatban?

A kutatás kezdete a zeneesztétikai elemzés: tematika-, harmónia- és-  szerkezetvizsgálat, strukturális elemzésre mindenképpen szükség van. A kutatás lényeges része, hogy tanulmányozom az eredeti kottákat, a felvételeket és az egyes művek kritikai fogadtatását is, illetve minden olyan fontos tényezőt, amelyből le lehet szűrni, hogy melyik az a politikai vonatkozás, amely konkrétan felfedezhető benne, melyik az, amelyik a felvetésekkel ellentétben valójában nincs is benne, és melyik az amelyiket mások beleértelmeztek már a szerzői életúttól idegenül. Különösen a közéleti reprezentáció esetében kell nagyon vigyázni, hiszen egy adott téma újra és újra politizálódhat, amelynek következtében valaki lát benne érzékenységet, valaki pedig nem. Ez az én alapvető kutatási projektem immár ötödik éve.

Miért éppen Dohnányi Ernőre esett a választásod?

Azért, mert az ő személyében olyan zenekari és kamarazenei zeneszerzőről beszélhetünk a magyar koncertéletben, akinek abszolút jól lehet játszani a műveit. Dohnányi műveit New Yorktól Tokióig műsoron tartják az előadók. Az életmű ma már elérthető felvételeken, bár jelzi Dohnányi megítélésének kettősségét, hogy  a zenekari életmű kiemelkedő jelentőségű alkotásai (I. és II. szimfónia, Amerikai rapszódia) hazai előadóktól még nem került korongra. A kéziratokat őrző Dohnányi Archívummal sikerült felvennem a kapcsolatot és velük együttműködve az eredeti kéziratok kutatása is könnyen lehetővé vált.

Milyen kihívásokat tartogat számodra az életmű felkutatása?

Dohnányi esetében az a nehéz ügy, hogy bár életművét rehabilitálták, három kiemelkedő oratorikus alkotása, a Szegedi mise, a Cantus vitae és a Stabat mater alig hallható egy-egy élő koncerten. A Szegedi misét Dohnányi 1930-ban írta a Horthy Miklós beiktatásának 10. évfordulójára meghirdetett pályázatra és az akkoriban felépült szegedi fogadalmi templom felavatására, magának a zeneműnek viszont nincs köze Horthyhoz, nincsenek benne hatalmas magyar indulók vagy Szegedhez fűződő gondolatok. Ez egy nagyszabású kompozíció, amely misének íródott, nagy formátumú, ráadásul tonális – avagy tehát hangnemeket használó zene. A Stabat matert 1953-ban írta a forradalom előtt. A Cantus vitae egy hatalmas oratórium, amely Madách Imre: Az ember tragédiája című drámájából készült, de annak erős szerkezeti átalakításával. A Szegedi misét 1980-ban egyszer előadták úgy, hogy senki nem tudhatott róla, illetve 1990-ben a Mátyás-templomban is, ezenkívül megjelent róla egy kritika, majd 1998-ban előadta a Rádiózenekar – ami azért már egy presztízsemelkedés. Később még több ízben játszották, majd 2001-ben felvétel is készült belőle, ám olyan kevés példányban, hogy ma már csak kiemelt kutatóintézetekben érhető el.

A politikai reprezentáció mellett milyen kérdésekre kell még fókuszálnod a kutatás során?

Mivel ezek szakrális kompozíciók és a XX. századról beszélünk, felmerül a kérdés, hogy Dohnányi hívő volt-e, vagy csupán felkérésre írta meg ezeket a műveit. Na, ebben nem feltétlenül kell döntenünk, de mindenesetre azt jól láthatjuk, hogy kellő mennyiségű életrajzi tragédia áll az említett három mű mögött. Egy róla szóló játékfilmben például nagyon fontosak lennének ezek a tragikus szálak, de itt nem biztos. Mennyire lehet kihallani a Cantus vitae-ből, hogy a házassága már válságossá vált, vagy a Stabat materből, hogy két fia meghalt? A szerző magában hordta a fájdalmat, de vajon hozzáad a műhöz, ha ezt tudjuk? Ez egy olyan kérdés, amely gyakran felmerül a műelemzéseknél. Továbbá megpróbálom megérteni azt is, hogy mit jelentett mindez a szakmai közösségnek. Az ehhez hasonló esztétikai kulcskérdésekkel kapcsolatos kutatásom ugyanakkor a habilitációs anyagom témáját is képezi, amelynek filozófiai megközelítése is van: hermeneutika, eszmetörténet és kulturális emlékezet és mindemellett persze az, hogy egyáltalán megérthető-e a zene.

Ezen kívül milyen szakmai projektek foglalkoztatnak?

Terényi Edéről írtam nemrég egy tanulmányt a Magyar Művészetnek. Róla már több ízben írtam, szeretném majd a cikkeket egy kötetbe szerkeszteni. Kolozsváron készülőben van még egy Ruzitska-monográfia, amelyben a zenekarról szóló fejezetet én fogom megírni, illetve az MMA MMKI kiadványaiban megjelenő tanulmányaimon is folyamatosan dolgozom. Ezenkívül rendszeresen kérnek fel publikálni, meg persze ott van mindaz, amivel eddig foglalkoztam, többek közt a Szokolay Sándorhoz és Kodály Zoltánhoz fűződő anyagaim.

Hogyan tudsz dolgozni a jelenlegi körülmények között?

Ez a „szünet” előnyömre vált, hiszen el tudtam rendezni azokat a munkákat, amelyekkel foglalkozom: így, hogy itthon vagyok, gyakorlatilag előttem van az összes aktuális megírandó feladatom. A magyar zene történetének kutatása azért nehézkes a jelenlegi helyzetben, mert három helyen vannak a források, és legtöbbször nincsenek meg nyomtatva, nem letölthetőek, csak és kizárólag az Országos Széchényi Könyvtárban, a Zeneakadémián és a Zenetudományi Intézetben érhetőek el bizonyos kéziratok.

Szoktál online órákat tartani az egyetemi hallgatóidnak?

Online órákat nem tartok, ehelyett egy egészen más struktúrát építettem fel: rendszeresen átküldök a diákoknak egy kisebb tananyagot, amit el kell olvasniuk vagy meg kell nézniük, és ezekről kell reflexiókat adniuk. Ez azért is célszerű, mert így gyakorlatilag minden fontos szakirodalmat elolvasnak, majd be is beszámolnak róla.

Hogyan látod a tanulók visszajelzéseit ezzel kapcsolatban?

Azt vettem észre, hogy sokkal jobbak az eredmények, mint amikor élő tanítás volt, mert olyankor muszáj volt beülniük a hallgatóknak, akik általában vagy fáradtak, vagy éhesek, vagy szerelmesek voltak… Azért voltak ott, mert ott kellett lenniük, és legtöbbször láthatóan nem volt alkalmas nekik ez az időpont. Így viszont, hogy maguknak osztják be az idejüket, akkor foglalkoznak a tananyaggal, amikor szeretnének: van egy hetük 1500-2000 leütésben összefoglalni a feladat megoldását. Sokkal precízebbek, sokkal jobb színvonalú anyagokat adnak le, mint amiket élőben produkáltak, és ez kifejezetten izgalmassá teszi az egészet.

A munka és a tanítás mellett van rá mód, hogy kikapcsolódj valahogy? 

Igen, hiszen a szabadidőmben továbbra is rengeteget zenélek. A környékünkön nagyon sok idős néni lakik, akiknek szívesen segítünk, gyakran beszélgetünk velük és olykor be is vásárolunk nekik. Legutóbb nyitott ablaknál zenéltünk, aminek nagyon örültek. Emellett könyveket olvasok fel a gyerekeknek, ami szintén egy nagyon jó kikapcsolódás. A napom egyik legjobb része az, amikor délutánonként tornázom, vagy amikor befejezek egy tanulmányt.

Mi az, amit a legjobban hiányoltál a megszokott életedből?

Egyrészt a nagyobb biciklizéseket, mert számomra ez olyan mozgásforma, amely egyben hatékony egyedüllétet is jelent, pörögnek közben a gondolataim. Másrészt hiányoznak a koncertek is, és nehezen birkózom meg a ténnyel, hogy egy darabig még nem mehetek ilyen eseményekre… nem tudom elképzelni azt, hogy amint vége a járványnak, az emberek nyugodt szívvel beülnek egymás mellé, és összeér a könyökük a nézőtéren. Márpedig egy ilyen helyen tényleg nehéz tartani a távolságot. Amint lehetőségem nyílik rá, az első dolgom az lesz, hogy eltekerek a Müpába.

Remélhetőleg erre mihamarabb sor kerül… Ha már a rendezvényekről beszélünk: milyen konferenciák szervezésében vettél volna részt a tavaszi félévben?

Az egyik ilyen rendezvény Az utolsó garabonciások című konferencia, amely a magyar alternatív zene jeles alkotóival foglalkozott volna (Cseh, Szabados, Vujicsics, Szörényi). Ez egy nagyon izgalmas témának ígérkezett, ugyanis a konferencia azt mutatta volna be, hogy mi mindent lehet a zenével elérni, mennyire lehet vele szabadon szólni. Az előadásokon keresztül rávilágítottunk volna arra, hogy milyen sok titokzatos értékünk van, mennyi olyan személyiség jár(t) közöttünk, aki egyszerűen a kisugárzásával és az eltökélt művészi tevékenységével létrehoz(ott) olyan dolgokat, amelyekbe lehet és kell is kapaszkodnunk. Ebből is látszik, hogy a zene több, mint pusztán muzsika meg jó hangulat. Minden ilyen hősnek kijár az elismerés, hiszen ők reális és pozitív hősök, akiknek a munkásságából tovább kell építkeznünk.

Tavasszal lett volna a nemzetközi műhelytalálkozó is Szigligeten…

Bizony, ott pedig a közép-európaiság problematikájával foglalkoztunk volna. Az egyik fő kérdésünk az volt, hogy mit kezdhetünk az olyan ránk erőltetett identitáselemekkel, mint például a panelek vagy Lenin-szobrok. Az erőteljesen ideologikus, politikai tartalmú identitáselemeket 1990 után próbálták kirekeszteni, de a panelek végül itt maradtak, ez is a szocializmus eredménye. A panel amellett, hogy nem éppen esztétikus, még környezetkímélőnek sem nevezhető. Ugyanakkor ezek azok a létesítmények, amelyek megalapozták azt az eredményt, hogy állandóan fűtve vagyunk, van melegvíz, minden megtalálható a közelben: iskola, posta, gyógyszertár, bolt stb. Ezek általában mind-mind egy komplexumban vannak. Korábban nem volt ilyen típusú koncentráltság, márpedig kifejezetten jó érzés, hogy nagyjából egy kilométeren belül van minden, ami egy ember számára fontos lehet. Ezek összességével foglalkoztunk volna, valamint a különböző olvasatokkal és azokkal az életművekkel, amelyeket az elmúlt száz évben valamilyen okból felmagasztaltak, majd háttérbe szorítottak.

Hogyan készülsz az őszi félévre?

Szervezés alatt van egy balett-történeti konferenciánk, amely tervezetten ősszel kerül majd megrendezésre. A téma azért nagyon fontos, mert Magyarországon figyelemreméltó hagyománya van a balettnek, viszont érdemi tudományos szakirodalma nincsen. Visszaemlékezések vannak, de tudományosan ezeket nem tárták fel. A századfordulón olyan baletteket írtak, amelyeket több mint százszor játszottak el, ez egyáltalán a magyar színházi szférában óriási szám, nemhogy a zenés színházban (az operetteket leszámítva). A köztudatban ezek a darabok nem ragadtak meg, holott a közönség egyszerűen rajongott azokért, ez az óriási örökség most sehol sincs. Ha máshogy nem is, de történetileg és tudományosan ezeket fel kell tárni, le kell írni, valamint prezentálni kell, hogy előbb-utóbb valamilyen változás történjen. Mindenképpen foglalkoznunk kell vele, mert most van itt az alkalom.

Milyen szakmai terveid vannak még a következő időszakra?

Nekem most a habilitációm az elsődleges cél és az őszi konferenciákra való felkészülés. Emellett nagyon várom már, hogy találkozhassak a munkatársaimmal. Ami még foglalkoztat, az a magyar konzervatív zenei kánon kérdése, ugyanis 1911 és 1942 között történt már kísérlet arra, hogy létrehozzanak egy ilyen kánont. Ez egy rendkívül izgalmas kérdés, amely akár egy leendő monográfiám témáját is adhatja.

Boros János filozófus, az MTA doktora, egyetemi tanár, az MMKI tudományos főmunkatársa. Filozófiai tanulmányait Svájcban, Németországban, Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban folytatta az 1980-as években. 1990-től a Pécsi Tudományegyetem Filozófiai Szak és Doktori Iskolájának alapítója és vezetője. Harmincnál több nemzetközi filozófiakonferenciát szervezett, meghívására a Pécsi Tudományegyetemen és a Magyar Tudományos Akadémián tartottak előadásokat korunk olyan kiemelkedő filozófusai, mint Richard Rorty, Jacques Derrida, Jürgen Habermas, Robert Brandom, John McDowell, Wilhelm Vossenkuhl és Daniel Dennett. Boros János több könyvsorozat szerkesztője. Tizenöt önálló kötete jelent meg, 2018-ban Immanuel Kant címmel adott ki nagymonográfiát, legutóbbi könyvének címe Filozófiaművészet. Az újkori filozófiatörténet, az ismeretelmélet, a művészetelmélet, az etika, a társadalomfilozófia és a kommunikációfilozófia terén végez kutatásokat. A koronavírus-járvány ideje alatt pécsi lakásában, családja társaságában tölti mindennapjait, amelyeknek továbbra is állandó fénypontját jelenti számára a filozófia művelése, avagy a „gondolkodásról való gondolkodás”. Hogyan vészeli át egy filozófus az önkéntes karantén időszakát, és milyen gondolatok születnek meg benne? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatnak kutatóinkról szóló interjúsorozatunk most következő részében.

Azt már tudjuk rólad, hogy Immanuel Kant filozófiája régóta foglalkoztat, erről tanúskodik közel ötszáz oldalas monográfiád Kantról. A kötet 2018-ban az egyik könyvesbolthálózat eladási listáját is vezette, és néhány hónap alatt az egész országban elfogyott. Miért éppen Kantra esett a választásod?

A Kanttal kapcsolatos kutatásaim emberi léptékkel nézve régen kezdődtek. Hosszú kutatási folyamatról van szó, amelyet folyamatosan végzek, és több különböző részből áll. Még az 1980-as években indult, amikor Svájcban jártam egyetemre, akkor határoztam el, hogy az egyik fő kutatási témám az ő munkássága köré fog szerveződni. Azért emelem ki, hogy az egyik, mert egyébként nagyon sok minden iránt érdeklődöm, és úgy tartom helyesnek, ha egyszerre több dologgal is foglalkozik az ember, nem csupán egyetlen szemszögből nézi a dolgokat. Létezik is egy ilyen szállóige: „Óvakodj az egykönyvű embertől!” – mert megharap (Cave canem!). Az 1980-as évek elején Fribourg egyetemén Svájcban egy fiatal professzortól tanultam Kantról, aki addigra már könyveket is írt róla, azóta emeritus, és nagyon híres Kant-szakértő vált belőle. Innentől kezdve egyfajta háttérkutatásom lett Kant filozófiája, olyan ez számomra, mint a kozmikus háttérsugárzás, mindenhol ott van. Folyamatosan foglalkozom vele, többek közt azért, mert a nyugati filozófia egyik központi személyisége, nemcsak német nyelvterületen. Immanuel Kant 1724-től 1804-ig élt, és nagy fordulatot hozott a filozófiába. Antropológiai fordulatnak is nevezik, mivel azt mondta, és állításának következményeit ki is dolgozta, hogy a filozófusok ne a világ végső összefüggéseit kutassák, hanem magát az embert, ami ezeket a végső összefüggéseket keresi. Mielőtt feltesszük átfogó kérdéseinket a világ egészéről, az ember mivoltáról vagy Isten létéről, kérdezzük meg, miféle lény az, amelyik ilyen kérdéseket tesz fel, és milyen adottságokkal rendelkezik. Adottságai ugyanis meghatározzák saját tudása lehetőségét, szerkezetét, terjedelmét és határait. Ha ezt feltárjuk, akkor már azt is sejteni fogjuk, hogy mit tudhatunk meg a világról – azt ugyanis, amit saját megismerő képességünk lehetővé tesz. Három kritikai művet írt, ezek A tiszta ész kritikája, A gyakorlati ész kritikája és Az ítélőerő kritikája. Az első kritika első harmadáról féléves szemináriumot tartok rendszeresen a pécsi egyetemen. Mondhatom, egy egész generáció nőtt már fel a pécsi filozófia szak 1992-es alapítása óta, amely a korábbi ideológiáktól mentes, felszabadult, önálló, felfedező gondolkodásmód képviselője. Amellett, hogy tanítom, kutatom, könyvet is írtam Kantról, akinek filozófiája kimeríthetetlen, akárcsak Bach vagy Mozart zenéje. Bármennyit foglalkozhatunk vele, mindig nyújt újat, és soha nem válik unalmassá. Az összes későbbi, modern filozófiai fogalom, a humán tudományok, az irodalomtudomány, a nyelvészet, a pszichológia kifejezései tőle származnak. Az általa feltárt összefüggés-rendszer immár közel 250 éve meghatározza azt, hogy miként gondolkodunk. Kétszázötven év? De hosszú idő! Egy emberi élet számára, de nem a gondolkodástörténetben. Kant a kortársunk.

Jelenleg melyik elmélete foglalkoztat a leginkább?

Mostanában Kant ismeretelméletének alapelemeit vizsgálom, pontosabban azt, hogy milyen fogalmakat használ, hogyan kapcsolja össze ezeket, és hogyan jön létre belőlük egyfajta elgondolt struktúrája annak, ahogyan megismerjük a dolgokat, mint tárgyakat. A metafizikai ismeretelmélet szerint van a megismerés, a tudás, a cselekvés, és van az etika, az esztétika. Kant nem így közelíti meg a problémát, hanem azt mondja, vizsgáljuk meg az elme működését, amely elvezet odáig, hogy az elme megismer, cselekszik és még szépnek is találja a világot. Cselekvésnek pedig az számít, hogy elhatározunk valamit, végiggondoljuk, hogy honnan hová szeretnénk eljutni és miért. Tehát Kant úgy véli, az elme cselekszik, és felteszi a kérdést: mi a jó cselekvés? Így jutunk el az etikához. Jelen pillanatban A tiszta ész kritikája első paragrafusát tanulmányozom. Ez nem túl nagy terjedelmű szöveg, de minden mondata hihetetlenül erős, és rengeteg érdekesség található benne. A nem túl távoli jövőben szeretnék majd egy olyan tanulmányt is kiadni, amely nemcsak magyar nyelven, hanem külföldi szaklapban is megjelenik, viszont ahhoz még jobban bele kell merülnöm a témába, és az összes többi tevékenységemet ki kell zárnom.

Mesélnél kicsit arról, hogyan néz ki egy filozófiai kutatás a gyakorlatban?

A filozófiának nincs egységes kutatási módszere. Vegyük például az új könyvemet, a Filozófiaművészetet, amelyben a filozófiát művészetként értelmezem, és még a tudományt is. Az ember poétikus alkotó képességéből ered a művészet és a filozófia, a filozófiából pedig a tudomány. A konkrét tudományoknak van módszere, amelyet az iskolában is tanítanak: például ahhoz, hogy egy sejtet megvizsgáljunk, adott lépéseket kell követni, van egy módszer. A művészetekben viszont már nagyon individuálisak ezek a módszerek, az egyik festő így fest, a másik úgy… A filozófia, ha így fogjuk fel, nem tudomány, viszont művészet abban a tág értelemben, hogy a poétikus alkotó, az alkotó elme hozza létre. És mint ilyen, nincs eleve módszere. Miért nincs? Mert ha van egy módszerünk, akkor egy adott irányba haladunk. Erre utal a kifejezés eredete is: a módszer, más néven metódus a görög met hodos szóból ered, amely annyit jelent, ’az út szerint’, tehát valamilyen úton haladni. Ez a módszer. Ha egy bizonyos úton haladunk, akkor általában tudjuk, hogy hová szeretnénk menni, és ehhez merre kell indulnunk. A tudományok esetében is pontosan így működik. Adott esetben egy festő is tudja, hogy ha le akar festeni valamit, hogyan kell eljárnia, látja a célt, az utat. A filozófiával viszont az a helyzet, hogy az igazságot keresi (nagyon általánosan szólva). Ha nekem van egy eleve választott módszerem, akkor már eleve tudom, hogy mi az igazság, és oda akarok eljutni. De mivel nem tudhatjuk előre, hogy mi az igazság és nem ismerjük a végső összefüggéseket, ezért nem lehetséges a filozófiában az eleve adott módszer. Sokféle próbálkozás létezik, de mindig fel lehet tenni a kérdést: honnan tudod, hogy ez a módszer tényleg elvezet az igazsághoz? Ez esetben már eleve tudnod kellene, hogy mi az igazság, ha tudod, hogy így kell haladni. Éppen emiatt alakultak ki a filozófiában különféle irányzatok, mint például a fenomenológia vagy az analitikus filozófia, amelyek harcos képviselőit szintén megkérdezhetjük arról: honnan tudják, hogy a világ valóban ezen irányzatok nyelvén beszél? Például analitikus filozófiául vagy fenomenológiául. A világot akarjuk feltárni, miközben állandóan saját nyelvünk és gondolkodásmódunk szerkezete által meghatározott keretekbe, határokba ütközünk.

Ha a filozófiának nincs egy adott módszere, hogyan vághatunk bele egy filozófiai kutatásba?

Úgy, hogy felhasználjuk mindazt, amit előttünk gondoltak a témában, és megpróbálunk rajta mi magunk is gondolkodni. Ezért is kell nagyon sokat olvasni hozzá. Megnézzük, mit mondott az adott illető, és továbbgondoljuk. Így működik a világról való gondolkodás, önmagunk, a másik ember és a tudomány megértése is. A matematikában például ugyanez a helyzet áll fent egy tétel esetében, amelyet be kell bizonyítanunk, és ehhez jónéhány dolgot fel kell tételeznünk. A lényeg, hogy nagyon sok korábbi gondolkodó munkáját tanulmányozzuk. Ránk is érvényes, amit Isaac Newton, a Cambridge Egyetem professzora, a modern fizika megalapítója mondott, „távolabbra láthattam, de csak azért, mert óriások vállán álltam”. A legfontosabb, ami kell a filozófiához, érdekeljen bennünket, szeressük, vegyük komolyan, érezzük, hogy ez minden, amire képesek vagyunk, egyáltalán, és különösen, ha meg akarjuk érteni a világot és benne magunkat. Ehhez hajlandónak kell lennünk a lehető legtöbbet olvasni, az olvasottakat végiggondolni, és igen, újraírni. A filozófia története az újraírások története. Csak azok számára helybenjárás ez, akik az egyéni emberi életet is annak tartják, hiszen éltek már előttünk is. Egy filozófusnak tulajdonképpen mindenről tájékozódnia kell. A filozófus művelt laikus, aki jártas a tudományokban, a művészetekben és az etikában, eközben persze bizonyos részekre koncentrál. Ha valamivel foglalkozunk, akkor az már megad egy bizonyos gondolkodásmódot. Filozófusként sosem a nullából indulunk ki, hanem tanulmányozzuk a filozófia történetét, amit én szeretek gondolkodástörténetnek nevezni. Ha nem lenne a gondolkodásnak története, ki sem alakult volna, és most csak összevissza beszélnénk, vagy hangokat adnánk ki, mint a többi élőlény. A filozófus olyan laikus embertársunk, aki olvasmányai közé felvette a gondolkodástörténet nagyjait, Platónt, Arisztotelészt, Sextus Empiricust, Szent Ágostont, Szent Anzelmet, Szent Tamást, Ockhamot, Machiavellit, Descartes-ot és további gondolkodókat napjainkig. Őket olvasva tudatos és öntudatos gondolkodás jön létre, a használt fogalmak gondos kezelése, a sületlenségek kerülése. Ebből nagy kedv és távlatokba látás ered, az öröm és boldogság valóságosan átélt, talán kifinomult formája, de sajátos gondolati magányosság is. Hiszen, ha e nagyokat olvassuk, gondolataikat gondoljuk, írásaikba beleírunk, akkor, Paul Ricœur francia filozófust szabadon parafrazeálva, a magunk leíró-leírt módjának társasságától és társasságában, a két „én” közti úton levés, idő- és helynélküli, de időt és helyet létrehozó szubjektiválódásává, alany előtti alanyaivá válhatunk. Ráadásul e folyamatokat kihagyók elmélkedési stílusa és tartalma erőtlennek, képzelőerő nélkülinek, időre és térre, azaz társaságiasságra nem érdemesnek tűnhet. Ekkor fordulhat elő, hogy a filozófusok felelősségéről kezdenek beszélni, amitől azonban, Heidegger kifejezését összefüggéséből ide ragadva, „csak egy Isten menthet meg bennünket”.

Miért választottad a gondolkodástörténet elnevezést?

Közelebb áll az emberekhez, hiszen mindenki gondolkodik. A filozófia, azaz a tudatos gondolkodás, mindössze két és félezer éves, amely az emberiség létezésének csupán töredéke, és ez alatt az idő alatt kezdtünk el gondolkodni azon, hogy gondolkodunk. A filozófia története tehát gyakorlatilag annak a története, hogy hogyan gondolkodunk 2500 éve azon, hogy gondolkodunk, illetve azon, hogy mit jelentenek a fogalmaink, hiszen minden fogalmakkal van tele, rendszeresen használjuk őket. Ugyanakkor ott van például a fogalom fogalma, amelynek szintén hatalmas irodalma van, de lényegében azt jelenti, hogy megfogom az adott dolgot. Így beszélünk a világunkról is: miként alakult ki, hogyan jött létre, mi a története, továbbá melyik fogalmunk jó és melyik rossz, melyik sikeres és melyik nem. Ha két és félezer éve nem indul el vándorútjára a tudatos gondolkodás és a filozófia, hogy aztán többek közt a természettudományok is kialakuljanak általa, ha nem lett volna az antik Görögországban Szókratész, Platón és Arisztotelész, ma nem lenne computer, autó, modern orvostudomány és technológia. Ez a beszélgetés sem jöhetett volna létre, és ha az égből ide ejtenék ezt az iratot, senki nem értené. Borzongással tölthet el bennünket, ha arra gondolunk, hogy a homo sapiens hozzávetőleg kétszázezer éve él a Földön, és ennek alig több, mint utolsó egy százalékában vette észre, hogy gondolkodik, hogy a gondolkodáson gondolkodni lehet, hogy a gondolkodáson való gondolkodásnak története van, hogy a gondolkodás segítségével a világ felfedezhető, leírható, átalakítható.

Tehát a filozófia tulajdonképpen mindenhol ott van?

Igen. Érdekesség, hogy a Szilícium-völgy informatikusainak jelentős része a közeli Stanford Egyetemen végez, és sokan közülük a matematika és számítógép-tudomány mellett filozófiát is tanulnak. Ismeretelmélet, etika, esztétika nélkül ma nincs informatika. A magas fejlettségű robotok és „mesterséges intelligencia” programozói ugyanis nem csak programoznak, hanem azt is tudniuk kell, hogy mit programozzanak, mit programozhatnak bele az adott eszközbe. Ez jól látható például az önjáró autók esetében, ahol problémát jelenthet a krízishelyzetekben felmerülő etikai kérdések megoldási kulcsainak betáplálása. Értékek közt kell választania a programnak, amelyek számokkal, programkulcsokkal nehezen írhatók le, főként akkor, ha az értékek előre nem meghatározhatók, hanem az adott helyzetben keletkeznek, és keletkezésük, viszonyuk is olyan értelmezés kérdése, amit magának a rendszernek kell elvégeznie. Minden egyes érték egyedi, pillanatnyi, miközben egyetemesen érvényes racionális struktúrával rendelkezik. De nem csak a programozásban van ott a filozófia. Ott volt az Amerikai Egyesült Államok tizennyolcadik századi alapításánál ugyanúgy, mint ahogy ott van ma is új államok új alkotmányának megalkotásában vagy ott van minden nap az orvosi műtőkben, a biotechnológiai laboratóriumokban és az úgynevezett fenntarthatósági vitákban.

A te esetedben pontosan mit takar a „filozofálás”?

Rengeteget olvasok, és ha felvetődik egy kérdés, felkérnek egy előadásra vagy tanulmány megírására, elolvastam egy tanulmányt, először gondolkodom rajta. Ha egy adott problémáról szeretnék írni, végiggondolom, hogy én magam mit gondolok erről a problémáról, és leírom. Ebben az a sajátos, hogy másnap néha előfordul, hogy azt mondom, nem értek egyet tegnapi saját magammal, és újraírom az egészet, vagy elolvasom, mások mit mondanak és nem ritkán az egészet újra írom. Ráadásul ez többször előfordulhat ugyanazzal a szöveggel – ami persze utána már nem lesz ugyanaz. Végül elkezd összeállni a véleményem, és akkor újra megnézem, hogy a vonatkozó irodalomban mit találok a témáról és „véglegesítem” a szöveget, ami persze csak annyit jelent, hogy kiadom kezemből.

Most éppen a költészet és a politika kapcsolatával foglalkozol. Hogyan függ össze ez a két terület?

A költészet, azaz a művészet és a politika kapcsolatának vizsgálatához egyszerre több dologgal is kell foglalkoznom: költészettel, politikával és ezek közös nevezőjének keresésével. Erre használom a normatív diskurzus nevezetű eljárásmódot, amely tulajdonképpen az egész munka hátterében áll. A költészet és politika kapcsolatának vizsgálatán belül konkrét költőket és politikai irányzatokat elemzek, de ezek mögött mind-mind ott van a normatív diskurzus, tehát ebben az esetben van egy meghatározott vizsgálati módszerem.

Mit értesz pontosan a normatív diskurzus szerinti eljárás alatt?

Költők politikai verseinek politikai vonatkozását tanulmányozom. Ezek időnként jobban előtérbe kerülnek, időnként viszont úgy tartják, hogy a költészet, a vers nem lehet politikai vonatkozású. A normatív diskurzussal kimutatható, hogy ha nem igazságos egy törvény, egy intézmény, egy birodalom berendezkedése, akkor nem fog működni, tönkremegy. A normatív diskurzussal a költészet politikai kijelentéseiben, törvényekben az igazságosság jelenlétét, manifesztációját kereshetjük. És hogy mit is értünk pontosan igazságosság alatt, arról létezik egy felülmúlhatatlan leírás, amely John Rawls, a Harvard Egyetem professzora nevéhez fűződik (John Rawls: Az igazságosság elmélete). Tétele, hogy az igazságosság törvényeit a tudatlanság fátyla mögött kell megalkotni, elvonatkoztatva attól, hogy kinek milyen helye és szerepe van a társadalomban. Valójában mindenki a saját érdekeit tartja szem előtt, ezért nem így működik a világ. Vagyis nem igazságos, ahogy a mondani szokták, „nincs igazságosság”. A normatív diskurzus mint alkalmazott gyakorlati filozófia, nem arról szól, hogy miként működik a világ, hanem arról, hogyan kellene működnie, még akkor is, ha sosem fog úgy működni. A kutatás során elemzem, hogy egyes politikai intézmények, mozgalmak ezt tartják-e fő elvüknek. Igazságos-e az adott költő politikai megnyilvánulása? Ha nem az, akkor lehet, hogy maga a költemény jó, de politikailag viszont egy rossz költeményről beszélhetünk.

Hogyan éled meg a kijárási korlátozást?

Úgy gondolom, most is igaz az az állítás, hogy minden jóban van valami rossz és fordítva. Korábban is sokat dolgoztam itthon, így ezt a részét nem volt nehéz megszokni. Ugyanakkor eltolódnak bizonyos hangsúlyok, több idő jut arra, hogy az ember dolgozzon, nyugodtan elmélyedhet a kutatásban, nem kell annyit jönni-menni. Számomra a legnagyobb veszteséget az jelenti, hogy nem tudok a kollégákkal találkozni, beszélgetni egy jó kávé mellett, eszmét cserélni. Az MMA MMKI kutatói közössége rendkívül inspiráló társaság, ahol mindig kapok valamit, és most nagyon hiányoznak az ihletet adó kollégák. Hátrány lehet az is, hogy most nem jutok el a könyvtárba, így mindent interneten keresztül kell beszereznem. A technikai eszközök most nagyon jól jönnek: ha a járvány az internetkorszak előtt következik be, elképzelhető lett volna, hogy összeomlik a társadalom, így viszont nagyon sok mindent ugyanúgy meg lehet oldani. Úgy vettem észre, az informatika felhasználói terén némi fejlődést mutatok fel, számos hasznos oldalt és alkalmazást megismertem… kezdem elbízni magam, hogy ez még nekem is megy.

Ezek szerint az online egyetemi oktatással kapcsolatban is pozitív tapasztalataid vannak?

Összességében igen, de van, ami nem működik ugyanúgy, mint régen. Egy jelenléti órának teljesen más az atmoszférája, és egy ilyen internetes órát nem igazán tudnék úgy megtartani, hogy nem ismerem a hallgatóimat, és ők sem ismernek engem, így számomra létfontosságú, hogy személyesen is találkozzunk. A korábbi alkalmak és az online kommunikáció ezzel szemben egész jól kiegészítik egymást. Bizonyos dolgok még jobban is működnek, a doktori szeminárium esetében például fel tudjuk venni az órát és elküldeni annak, aki lemaradt róla. Hetente tudok olyan doktori iskola szemináriumot tartani, melyen egyszerre több ezer kilométer távolságban élő hallgatók is részt vesznek, Isztambultól, Miskolctól Pécsen és Budapesten át egészen Zürichig és a hollandiai Groningenig. Ezt a koronavírus korszaka előtt nem tudtuk megtenni. Eszünkbe sem jutott, nem ismertük a csoportos internetes eszközöket. Új perspektíva is megjelent tehát a felsőoktatási módszertanban, hatókörben és hatékonyságban. Néha hosszabbra nyúlnak ezek a „találkozások”, mint azelőtt, hiszen mindenki otthon van, nem kell sietnünk sehova, és ha érdekes a téma, nyugodtan tudunk tovább beszélgetni. Ha eszembe jut valami, bármikor le tudok venni egy könyvet a polcról, amely az egyetemen lehet, hogy éppen nem lenne kéznél.

Mi az, ami kikapcsolódást jelent számodra a hétköznapokban?

Mivel sokat ülök az asztalnál, szükségét érzem, hogy minden nap sportoljak, ahogy korábban is. A Mecsek oldalában lakunk, pár száz méterre az erdőtől, ahová kijárok gyalogolni és futni. Rendszeresen az egyik hegycsúcson álló kilátó az úticél, ahonnan belátni az egész környéket. Gyakran látszik a Badacsony, az idén májusig már hússzor láttam, de jó időben a horvátországi hegyeket és még az Alpokat is észlelni lehet. Emellett tornászok is, tehát megvan a szükséges mozgás.

Milyen tervekkel térsz vissza a kutatóintézetbe?

Lett volna egy nagyon érdekes konferenciánk április 7-én Pécsett, amelyet sajnos le kellett mondanunk. A terv az volt, hogy Buzsáki György pécsi származású Agy-díjas kutató, a New York Egyetem professzora The Brain from Inside Out (Oxford University Press, 2019) című könyvét elemezve megvizsgáljuk a filozófia és az agykutatás, valamint az idegtudomány kapcsolatát, miután ő maga is használ filozófiai fogalmakat. A kötetben – amellyel egyébként a doktori iskolában is nagyon sokat foglalkozunk – tulajdonképpen egy gondolkodásváltást javasol az agykutatásban, amelyet rengeteg filozófiai érvvel támaszt alá, és leírja, miért és miben kellene változtatni. Ezen a konferencián hazai és amerikai filozófusok és agykutatók is rész vettek volna. Jövő évben reméljük, lesz lehetőségünk a konferenciát megrendezni. A kutatásaimat továbbra is folytatom, amelyek eredménye reményeim szerint további cikkek, szakmai publikációk és könyvek lesznek. Elsősorban az emberi találkozásokat várom, hogy újra benne legyek a munkahelyi közegben, és alkalomadtán leülhessek a kollégákkal egy-egy inspiráló eszmecserére.

Bólya Anna Mária néprajz és kulturális antropológia területén doktorált kutató, zeneelmélet-tanár, tánctörténettanár, az MMA MMKI megbízott kutatója, aki művészetiiskola-alapító és -vezető, kórusvezető, ének- és zenetanár, tantárgyfejlesztő is volt már korábban. Fő kutatási területe a szakralitás és tánc, valamint a mozdulati szimbolika, a tánc és a keresztény kultúra kapcsolata. Saját szervezésű projektjeiben a magyar balett és a magyar színpadi néptánctörténet kezdeteinek multidiszciplináris megközelítésű kutatását végzi. Zeneismereti, tánctudományi, néprajzi és nyelvi témákban kurzusokat vezet magyar egyetemeken és tanfolyamokon, valamint vendégelőadásokat is tart külföldi egyetemeken. Az elmúlt időszakban párhuzamosan több tánctörténeti kutatáson is dolgozott, amelyeket a koronavírus-járvány ideje alatt otthonról igyekszik folytatni. Hogy miként lehetséges az önkéntes karantén betartása örökmozgóként, arról ő maga mesél kutatóinkról szóló interjúsorozatunk legújabb részében.

Jelenlegi munkád fontos területeként egy olyan kutatási projektet vezetsz, amely az egyes balett-történeti témák művészetelméleti megközelítésére irányul. Megtennéd, hogy bemutatod ezt a projektet?

A kutatás egy Auróra című, magyar balett-történetet bemutató tudományos könyvsorozathoz kapcsolódik, amelynek az 1-2. része a közeljövőben fog megjelenni, a 3-4. része pedig még folyamatban van. A sorozat tulajdonképpen onnan indul, amikor is a magyarországi balett története – bizonyos előzményeket követően – ténylegesen elkezdődött Campilli Frigyes koreográfus és Aranyváry Emília balettáncosnő munkásságával, így az 1-2. kötet mindenekelőtt őket helyezi középpontba. Az Auróra harmadik része már a századforduló időszakát fogja vizsgálni, ezen belül is az Operaház megnyitásának korszakát, amely balett-történeti szempontból egy nagyon fontos eseménynek minősül. A negyedik kötet pedig az azt követő jellegzetes korszakot mutatja majd be, amely Nicola Guerra, azaz Guerra Miklós korszaka. Ez utóbbival kapcsolatban zajlik most a kutatás egyik része. Itt már nem is igazán beszélhetünk a balett kezdeti stádiumáról, hiszen Bartók-műveket is találhatunk a korszakban, valamint Gyagilev együttesének első vendégjátéka is ehhez az időszakhoz tartozik.

Milyen tudományterületeket érint ez a kutatás?

Az egész kutatási projekt kiindulópontja Pónyai Györgyi korabeli sajtócikk-gyűjteménye. Ez a régóta halmozódó gyűjtemény rengeteg olyan sajtórecenziót és kritikát foglal magában, amelyek korabeli nyelvezetükből adódóan mai szemmel nagyon jópofán hangzanak, és rendkívül jó meglátásokat találhatunk bennük. Emellett a recepciótörténeti bemutatás mellett kapcsolódnak még a kutatáshoz különféle művészetelméleti területek, amelyeken keresztül több irányból is vizsgáljuk a korhoz kapcsolódó táncművészeti, valamint a magyar táncélethez kapcsolódó kérdéseket.

A projekt keretein belül milyen témát vizsgálsz most?

Amivel éppen foglalkozom, az a Guerra Miklós nevéhez fűződő korszakon belül Vaclav Nizsinszkij táncos munkássága, az ő magánéleti és Magyarországhoz való művészi kapcsolódásait kutatom. Két jelentős műve kapcsán sokan sok mindent leírtak Nizsinszkij géniuszáról, ezt igyekszem saját szempontokkal kiegészíteni. A téma aktualitását a művész halálának hetvenedik évfordulója adja.

Mi volt az indíttatása egy ilyen nagyszabású projektnek?

Annak idején felmerült az igény egy olyan újgenerációs tánckutatásra, amely alapvetően művészetelméleti irányból közelíti meg a balettet vagy általában a színpadi táncot, ugyanis ezen a téren vannak hiátusok a magyar tánctörténet kutatásában. Így indult el az egész. Emellett szerettem volna behozni a virtuálisvalóság-tartalom készítését a tánctörténetbe, amely kísérleti módon meg is történt. A cél az volt, hogy interdiszciplináris megközelítésből vizsgáljuk magát a táncot, így az első kötetben többek között filozófiai, pszichológiai és informatikatudományi aspektusban íródott tanulmányok is megtalálhatóak lesznek. Az esetlegesen egymásnak ellentmondó meglátások adják a kötet egyik érdekességét, amelynek célja új tudományos igényű diskurzusok, párbeszédek elindítása a tánc népszerű témájához kapcsolódóan.

Egy másik kutatásod a néptánc története köré épül. Milyen kérdéskörök adódnak ezzel a témával kapcsolatban?

A néptánc esetében gyakran felmerül a kérdés még ma is, hogy mi az, ami autentikus. Ehhez még az a kérdés is hozzájön, hogy mit nevezünk ma néptáncnak? Ennek kapcsán két kutatási projektet indítottunk. Az első a nem kellően ismert Magyar Csupajáték nevű összművészeti produkciót vizsgálja, amely a magyar néptánc művészi színpadra alkotásának első jelentős példája. A kutatás aktualitása, hogy a produkció az 1938-as NEK programsorozatához kapcsolódott. Az éppen aktuális projektünk címe Tradíció 5.0, amelynek során egy olyan hungarikumot veszünk górcső alá, amely a Kárpát-medencében és minden bizonnyal ennél szélesebb területen is egyedülálló művészi példája a tradicionális táncanyag színpadi újraalkotásának, ez pedig az úgynevezett Magyar Iskola. Legfőbb személyisége Novák Ferenc koreográfus, aki a magyar néptáncot felhasználva drámai műveket hoz létre, ezáltal sajátos művészi kontextusba helyezi a magyar néptáncot. A másik középpontba kerülő személy a 2012-ben elhunyt Györgyfalvay Katalin koreográfus, aki mintegy minimalista módon szerkeszti újra a néptánc matériáját. Mindez egyrészt azért is érdekes, mert nem kapcsolódik be abba a vitába, hogy mi számít autentikusnak és mi nem, másrészt természetesen a régi dekorativitási funkciók sincsenek meg nála, amelyek még az 1950-1960-as években, illetve később is jelen voltak a színpadi néptánc kapcsán. Az ebben a témában megszülető kötet elkészítésében számos kutató vesz részt rajtam kívül, akikkel azt a kérdést is vizsgáljuk, hogy a különféle táncnyelvek hogyan integrálódnak az egyes koreográfusi stílusokban.

Mindkét nagy projekthez készül tananyag és tanári segédanyag, amelyek egy részét az MMA MMKI már közzé is tette a honlapján. Ezek hogyan épülnek fel, és miért hasznosak?

A tananyagok elkészítése Dani Erzsébet olvasáskutató HY-DE modellje alapján történik, amely a mélyfigyelem kialakítására irányul, és alapvetően a huszonéves korosztály számára hasznos, amelyik már máshogyan tanul az idősebbekhez képest. Mi ennek a koncepciónak a 90 perces részét próbáltuk ki, amely úgy működik, hogy a hallgató egyre kevesebb információs csatornán keresztül kapja az anyagot: a kezdetben jelen lévő hang-, kép- és videóanyagokat fokozatosan csökkentjük. A hagyományos tanári előadás az utolsó 40 percre esik, amikor már a hallgató figyelme a mélyfigyelem felé mozdul el. Ehhez készül egy 90 perces időzített PPT-előadás, amelyet a tanárnak csak el kell indítania. Tulajdonképpen ugyanaz az anyag hangzik el háromszor: először nagy vonalakban, általános képet adva, sok multimédiával, másodszor kevesebb csatornán keresztül és egy kicsit jobban elmélyítve, a legvégén pedig csak a mély magyarázat. A cél az, hogy a tanároknak egy teljesen kompakt segédanyagot nyújtsunk, amelyben minden pontosan le van írva utasításokkal együtt. A diavetítésekhez tartozik egy nagyjából 15 oldalas szöveges tananyag, amely egy javaslat az érintendő témakörökre, valamint egy e-learning struktúra, amely kifejti, hogy miként érdemes egy ilyen rendszert létrehozni. Az Auróra 1. anyaga mindezek mellett tartalmazza még a virtuálisvalóság-tartalmat is, amely egyfajta szemléltető eszközként funkcionál. A tananyagok bárhol felhasználhatók, ahol tánctörténet-oktatás folyik, illetve a téma iránt nem szakszerűen érdeklődők is nyugodtan böngészhetik.

Ezek mellett milyen tudományos munkáid születtek még a járvány ideje alatt?

Nemrég részt vettem a Milloss Aurél-monográfia szakfordításában. Milloss Aurél koreográfus a Magyar Csupajáték expresszionista néptánckoreográfia alkotója volt, aki életének jelentős részét Olaszországban töltötte. Elvállaltam a monográfia zenei lektorálását, amelynek kapcsán újra át kellett néznem a zeneelméleti szakkifejezéseket, és ez komoly kutatómunkát jelentett az önkéntes karantén elején. Emellett macedón folklórt is kutatok, és a Macedón Tudományos és Kulturális Közlemények című folyóiratot szerkesztem, amelynek online megjelenését most készítjük elő.

Hatással van a kutatásaidra az otthoni munkavégzés?

Alapvetően a kutatómunka gyakorlata nem sokat változott, hiszen egyébként is rendszeresen használok internetes forrásokat, elektronikus kiadványokat a munkám során. Nagyon szeretek tudományos keresőkben kutakodni, könnyebbséget jelent például egy fordítói munkánál, ha ki tudom másolni a szöveget. Persze jól jönne néhány könyv, amely csak könyvtárban elérhető, és jelenleg nem tudok hozzáférni, de szerencsére így is tudok haladni. Az egyetlen nehézséget az jelenti számomra, hogy nem szeretek sokáig egyhelyben ülni, inkább mozgékony vagyok. Bár a kutatás általában nem jár különösebb mozgással, most még jobban oda kell figyelnem rá, hogy néha felálljak az asztaltól… egy kicsit jobban keretek közé kell szorítanom az időmet. A munkatársakkal való kapcsolattartás egyébként eddig nagyon jól működik interneten keresztül is, bizonyos értelemben jobban odafigyelünk egymásra, de a személyes kontaktust sajnos ez sem tudja helyettesíteni.

Milyen tapasztalataid vannak az online egyetemi oktatással kapcsolatban?

A Magyar Táncművészeti Egyetemen vannak kurzusaim tánctörténeti és zeneelméleti, zenetörténeti témában, ezeket most az internet segítségével kell lebonyolítanom. Szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy korábban már bevezettem az e-learning használatát a kontaktórák mellett. Ez most hasznunkra válik a diákokkal, mert gyakorlatilag csak folytatni kell, amit elkezdtünk. Jó érzés tudni, hogy továbbra is működik minden, annak ellenére, hogy most nem tudjuk személyesen tartani a kapcsolatot egymással. Vannak külföldi hallgatók is, akik szintén tudnak így haladni. Hét modulból áll a félév, minden modulban található több kisebb feladat, például kutatómunka vagy teszt, amelyet a diákok megoldhatnak, emellett rendszeresen tartok kontaktórát is. Nem webinárium formájában, hanem egy ötpercenként frissített oldalon, amely mellett chatszobát is nyitok. A hallgatók részéről egyelőre pozitív visszajelzéseket kapok, a részvételi létszám hasonlóan jó, mint azelőtt a személyes kontaktórákon.

Az otthoni munka és az oktatás mellett hogyan kapcsolódsz ki?

A munkám egyben a hobbim is, így nehéz szétválasztani, hogy mikor pihenek és mikor nem. Előfordult, hogy munkaközi szünetekben ugyanazt a könyvet olvastam, mint a munkám során, csak kicsit lazábban… Egyébként a tánc a legnagyobb hobbim, de sajnos erre most csak itthon van lehetőség. Utazni is nagyon szeretek, bár most ez sem jöhet szóba. Néha lazításként leülök zongorázni vagy elmegyek a közeli parkba futni.

Hogyan éled meg a kijárási korlátozást?

Nagyon szigorúan veszem a szabályokat. Vigyáznom kell, hogy ne kapjam el a vírust, mert ezzel édesanyámat is veszélyeztetném, akinek rendszeresen be szoktam vásárolni. Kutyasétáltatásnál a kutyára is cipőt kell húznom, ez általában egy elég vicces és bonyolult folyamat, de erre is oda szoktam figyelni. Mindenhová gyalog megyek, tehát nagyobb kimozdulásaim nincsenek, és ilyenkor is igyekszem tartani a távolságot másoktól. Nem könnyű, de megéri odafigyelni, mert úgy érzem, volt értelme a sok óvintézkedésnek. Ami a legjobban hiányzik, az az úszás, a sok-sok utazás és a személyes kontaktus másokkal. Szerencsére húsvétkor több virtuális locsolást kaptam, amelyet egy szintén virtuális 3D-s tojás megosztásával igyekeztem viszonozni.

Melyek azok a tavaszi félévben elmaradt szakmai programok, amelyeken részt vettél volna előadóként, és lehetőség szerint szívesen bepótolnád őket a közeljövőben?

A tavaszi félévben Kricskovics Antal táncszínházáról tartottam volna egy előadást az Esték a Hild-villában című sorozat keretein belül, amelyet sajnos le kellett mondani. Ez egy nagyon érdekes téma lett volna, ugyanis Kricskovics a Balkán-félsziget folklórját jól ismerő koreográfus, aki az 1960-as évektől több balkáni nép (többek közt görög, szerb, horvát, macedón) kör- és lánctáncait, valamint egyéb táncanyagát építi be műveibe. Készülőben volt továbbá egy előadás részemről Az utolsó garabonciások című konferenciára is, amelyet az MMA MMKI májusban rendezett volna meg, illetve nagyon vártam a hagyomány szerint Szigligeten megrendezésre kerülő nemzetközi konferenciánkat is. A rendezvényeken túl előkészületben volt a Magyar Csupajáték NEK 1938 című kötet, amelyet a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra terveztünk megjelentetni. Ahogy említettem, a Magyar Csupajáték az 1938-ban Budapesten megrendezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából létrehozott programsorozat részeként a magyar néptánc színpadra alkotásának első jelentős példája volt, és nagyon bízom benne, hogy az őszi évfordulóig sikerül befejeznünk ezt a kiadványt.

Fehér Anikó karnagy, népzenekutató, szerkesztő, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos főmunkatársa. Korábban a Magyar Rádió népzenei szerkesztője, majd a Duna Televízió népművészeti szerkesztőségének nívódíjas vezetője volt. Számtalan dokumentumfilm, rádió- és televízióműsor elkészítése fűződik nevéhez. Gyakran tart tudományos előadást itthon és külföldön, emellett koncertek, zenei események műsorvezetőjeként is tevékenykedik. A Nemzetközi Kodály Társaság elnökségi tagja, valamint a Népművészet Ifjú Mestere és a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjének tulajdonosa. A koronavírus-járvány ideje alatt otthonról dolgozik aktuális népzenei kutatásán, továbbra is oktat, publikál, emellett korábbi hobbijaira is szán időt. Kutatóinkról szóló új interjúsorozatunk most következő részében az olvasók betekintést nyerhetnek mindennapjaiba.

A jelenleg is folyamatban lévő kutatásodban Kodály Zoltánnak a magyar népzene új stílusával való kapcsolatát vizsgálod. Ennek során milyen fontos szempontokat kell figyelembe venned?

A kutatás lényegében azt a sarkalatos kérdést teszi fel, hogy hogyan lehetne a magyar népzenét, ezt a letűnt, eltemetett kultúrát, művészetet újra használni, illetve bevezetni napjaink kulturális szokásai közé. Számos törekvésről tudunk ezzel kapcsolatban, de a legkézenfekvőbb mind közül a pedagógia. Kodály Zoltán az az ember, aki a zenepedagógiai módszerét teljes mértékben a magyar népzenére alapozta, hiszen nála a két legfontosabb tényező maga a népdal és a „mozgó dó”, azaz a relatív szolmizáció, így tulajdonképpen az egész kutatásnak ez a kiindulópontja. Fontos azonban, hogy a módszer gyakorlatba való ültetése során hogyan, milyen művészi és művészetelméleti eszközök használata jöhetett szóba. Ebből adódóan merült fel Kodály Zoltán kapcsolata a magyar népzene új stílusával: kórusműveiben ritkán jelenik meg az új stílusú magyar népdal, viszont az etűdökben már annál inkább. Ezek elterjedését, feldolgozási módjait, szerkezetét, megoszlását vizsgálom most egy nagyobb terjedelmű tanulmányban.

Mesélnél egy kicsit arról, hogyan néz ki ez a kutatás a gyakorlatban?

Az a helyzet, hogy nagyon szeretek táblázatokat és kimutatásokat készíteni, és határozottan élvezem a kutatásnak azt a részét, amikor különféle grafikonokat készíthetek a meglévő adatok alapján, hiszen ezek olykor rendkívül érdekes összefüggésekre világítanak rá. Legutóbb Kodály összes olyan kórusművét és énekgyakorlatát rendeztem táblázatba és elemeztem, amely új stílusú népdalt vagy arra hasonlító szerkezetet tartalmaz. A különféle sorszerkezetek, szótagszámok mennyiségi eloszlása ugyanazt mutatta, mint amit a teljes ilyen jellegű magyar népzenei anyag mutat. Ez egy nagyon érdekes egybeesés, pedig nyilvánvalóan véletlen.

Egy másik kutatásod Szőnyi Erzsébethez az MMA néhai tagjához fűződik. Milyen kapcsolatban álltatok egymással?

Szőnyi Erzsébet professzor, a Nemzet Művésze mesterem volt a Zeneakadémián. Emellett Kodály Zoltán tanítványa és közvetlen munkatársa volt, és rendkívül széles látókörrel rendelkezett. Jelenleg az ő pedagógiai munkásságát tanulmányozom. Most éppen A zenei írás-olvasás módszertana című nyolckötetes tankönyvsorozat népzenei anyagát vizsgálom, szerencsére nekem is megvan itthon. Ezzel szinte újra járom a Zeneakadémiát, hisz ezeket a gyakorlatokat ott tanultuk végig. Kiválogatom belőle a népdalokat, és elemzem őket, de nem csak magyar nemzetiségű népdalok találhatóak benne. Már felvettem a kapcsolatot Szőnyi Erzsébet unokájával, aki segít kideríteni, hogy honnan származhatnak ezek a művek.

Mindeközben a világzene ügyét is figyelemmel kíséred. Mit kell tudni erről a műfajról?

A világzene lényegében feldolgozott népzene, meglehetősen szabad keretek között. Ennek az az érdekessége, hogy bármi megtörténhet a műfajon belül: bármilyen hangszer, bármilyen ország, de akár adott esetben keveredés is szóba jöhet. Aztán a közönség majd eldönti, hogy jó-e ez vagy sem. Számos olyan világzenei együttes létezik, amelynek komoly rajongói tábora van. Közülük a legkedvesebb számomra a Góbé zenekar, akik mindent tudnak a klasszikus zenéről és a népzenéről, emellett nagyon jó ízlésük is van. Időnként tartok olyan kurzust, amelyen a világzene műfajával foglalkozunk, ezen mindig őket hozom fel elsőként. A hallgatók eleinte idegenkednek a témával kapcsolatban, de amikor közösen meghallgatjuk az együttes számait, azonnal felkapják a fejüket. Gondolkozom egy képzeletbeli interjú elkészítésén is, amelyben Kodály Zoltánnal „beszélgetek” a világzenéről… biztos vagyok benne, hogy ő sokkal szigorúbban közelítené meg ezt a műfajt.

Milyen tapasztalataid vannak az otthoni munkavégzéssel kapcsolatban?

Az önkéntes karantént olyan szempontból esik nehezemre megszokni, hogy most nem találkozhatok a családom legtöbb tagjával, és ez számomra hatalmas kihívást jelent. A munkavégzés viszont kifejezetten jól megy itthonról, sokkal elmélyültebben és nagyobb odafigyeléssel tudok dolgozni, ugyanis most nem kell kimozdulnom sehová. Azelőtt számtalan elintéznivalóm volt házon kívül, viszont így, hogy magamra vagyok utalva és úgymond be vagyok zárva, azt vettem észre, hogy sokkal kevesebb dolog kerüli el a figyelmemet, és jobban is tudok koncentrálni. Abból a szempontból nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hogy az anyag, amellyel foglalkozom, papíralapon rendelkezésre áll: minden fontos információ megvan a könyvekben és a kottákban. A Kodály Zoltánnal kapcsolatos anyagokat egy kicsit nehezebb megtalálni az interneten a szerzői jogok miatt, viszont a korábbi tanulmányaimnak köszönhetően minden itt van a polcon, ami szükséges. Elég komoly gyűjteményem alakult ki az évek során. Ha esetleg mégis hiányozna valami, azt pedig be tudom szerezni az interneten keresztül. Éppen most rendeltem egy e-bookot, mert szerintem nagyon praktikus, és úgy érzem, hogy a hasznomra fog válni a munkám során. Valójában nem volt annyira nehéz megszoknom ezt az új helyzetet, mivel egyébként is sokat dolgozom itthonról. Egyedül a társaság hiánya az, ami zavar, jó lenne végre találkozni az ismerőseimmel.

Hogyan befolyásolja a kijárási korlátozás az MMA MMKI őszi egyházzenei konferenciájára való felkészülésedet?

Az ezzel kapcsolatos kutatómunkának szerves része a gyűjtés. Előnyömre válik viszont, hogy ma már minden kotta és ehhez szükséges eszköz megtalálható az interneten. Most már akár egy videómegosztó portál is jelentheti a kutatás alapját, hiszen néha még olyan tartalmakra is rábukkanok, mint például egy csángó parasztasszony éneke, ez pedig majdnem ugyanolyan, mintha személyesen gyűjtenék, és én magam tartanám a mikrofont. Jelenleg az Aranymiatyánkot kutatom, amely szerintem az egyik legizgalmasabb paraliturgikus ének, ugyanis Jézus Krisztus földi életének utolsó hetét jeleníti meg párbeszédes formában. Érdekes, hogy a magyar nyelvterület egyes részein milyen változatokban fordul elő, és akad ezek közt olyan is, amelyet én fogok írásban rögzíteni, mert eddig csak szóban terjedt el. A konferencián való bemutatás mellett egy tanulmányom is születik majd ebben a témában.

Hogyan tudod kivitelezni az egyetemen való oktatást?

Idén egy zenei művészetelmélettel foglalkozó tárgyat tanítok a Károli Gáspár Református Egyetemen, amelynek lényeges részét képezi a zenetörténet. Mi ezt viszonylag egyszerűen oldottuk meg, létrehoztunk egy online csoportot, ahol ugyanúgy tudok beszélni az éppen aktuális műről. Általában meghallgatunk egy részletet, miután elmondom a fontos tudnivalókat, ők pedig ezalatt folyamatosan küldhetik a reakcióikat, hozzászólásaikat. Mindig belinkelem nekik, amit meg kell hallgatniuk, és hozzácsatolom a tananyagot is. A számonkérés úgy fog kinézni, hogy mindenki tart egy kiselőadást az adott mű egy részletéről. Kézenfekvő ez a megoldás, hiszen ha valakinek problémája merülne fel, bármikor közbe tud szólni, ugyanakkor mindenki otthon, a saját gépén meg tudja hallgatni az anyagot. A hallgatók is nagyon szeretik ezt a tárgyat, egyfajta kikapcsolódásként tekintenek rá. Az előző félévben viszont szerkesztői-riporteri gyakorlatot tanítottam, amelyet már nehezebb lett volna online kivitelezni.

Bepillanthatunk egy átlagos napodba?

Reggel hét óra körül felkelek és dolgozom a gépnél, folytatom a kutatást. Délben főzök, majd tovább dolgozom. Munka után szóba jöhet némi torna, biciklizés. Este szeretek tévét nézni – hiszen sokáig magam is tévés voltam, érdekel ez a műfaj – vagy olvasni.

Hogyan tartod a kapcsolatot a családoddal? 

Általában az internet és a telefon segítségével kommunikálunk, ha lehet, napi szinten. Húsvétkor például megtartottuk a közös vacsorát webkamerán keresztül: megterítettem szépen az asztalt és teleraktam plüssnyuszikkal a kétéves unokámnak. Mesélni is szoktam neki, amit néha bábozással is kísérek. Személyesen nagyon ritkán érintkezünk, alapvetően betartjuk a szabályokat. Édesapámmal is telefonon tartom a kapcsolatot, aki idős kora ellenére még mindig rendkívül sokat tevékenykedik a szakmájában. Múltkor például azt mesélte, hogy éppen befejezte a Bátya paprikatermesztéséről szóló könyvét, és már neki is látott egy újabbnak. Szerencsére vigyáznak rá a faluban, ismerik őt, hiszen kis túlzással az egész falu a tanítványa volt. A hét minden napján felhívja vagy valamelyik unokája, vagy a húgom, vagy én.

Az otthoni munka mellett jut időd a kikapcsolódásra?

Nemezelni szoktam, illetve jógázom. Előfordul, hogy nagyon gyorsan eltelik a napom a munkával, ilyenkor kevesebb időm marad ezekre. A kutatói tevékenységeken kívül gyakran írok cikkeket különféle portálok részére, legutóbb például a húsvéti ünnepek apropóján. Marad még a tévé, a mozgás… Hetente egyszer orgonálni járok a templomba, ahol általában ketten vagyunk a pappal, és egy videós, aki messziről felveszi a misét.

Milyen rendezvényekkel kapcsolatos terveid vannak a járvány utáni időszakra?

Őszre a már említett egyházzenei konferenciám van tervben, illetve szekcióvezető vagyok két ösztöndíjas csoportban is, akikkel rengeteg tervünk van, nagyon lelkesek, ezért én magam is szeretném majd arra bíztatni őket, hogy írjanak vagy tartsanak minél több előadást. Amit a legjobban várok a visszatérésben, az az, hogy újra eljuthassak egy rendezvényre, láthassam újra az embereket, illetve én magam is előadást tarthassak. Mindent összevetve, alig várom, hogy folytathassam azokat a dolgokat, amiket eddig is szívvel-lélekkel csináltam.

Wesselényi-Garay Andor 1969-ben született Szegeden. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett építészmérnöki diplomát, majd saját építészirodát alapított. Többszáz építészeti tárgyú cikk, esszé, kritika és tanulmány szerzője. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa a koronavírus-járvány miatt bevezetett kijárási korlátozás miatt jelenleg otthonról végzi munkáját. Az ezzel járó kihívásokról, hétköznapjairól, valamint jövőbeli terveiről is kérdeztük őt kutatóinkról szóló új interjúsorozatunkban.

Egy éppen folyamatban lévő kutatás keretében a kortárs magyar építészet 1983 utáni jelenségein belül az új népi építészet lehetséges megjelenési formáit vizsgálod, méghozzá egy kertről készült esettanulmány formájában. Megtennéd, hogy bemutatod ennek a kutatásnak a hátterét?

Még annak idején, két éve Fehér Anikó kolléganőm szervezett egy konferenciát Vallás-nép-művészet címmel a Műcsarnokban, amelyen építészként azt a kérdést jártam körbe, hogy értelmezhető-e ma ez a címben is szereplő a hármasság a saját szakmám esetében, avagy létezik-e vallásos népi építészet Magyarországon. Arra a következtetésre jutottam, hogy

elszórva megtalálhatjuk a tárgyi emlékeit annak a vallásos népi építészetnek, amelyet keresünk, de alapvetően ez a három dolog ma nagyon ritkán találkozik egymással. Értelmezhetőbb képet kapunk, ha ezt a fogalomcsoportot szétválasztjuk vallásos építészetre, valamint népi építészetre. A vallás és az építészet kapcsolatában nagyon fontos jelenségekre bukkanunk, ha elfogadjuk, hogy rendkívül jelentős volt az elmúlt 30-40 évben a templomépítészet, a kortárs magyar építészetben pedig a borászatok építészete. Emellett kialakult egy olyasfajta értelmezés is, amely a funkciók fenségességén keresztül az építészetbe helyezett egy olyasfajta élményszerűséget, amelyet legegyszerűbben az építészeti tér szakralitásának, pszichológiai hatásának tudunk nevezni.

Ezek szerint az építészet és vallás kapcsolatát a templomépítészetben és a borászatok építészetében találhatjuk meg?

Pontosan, ezeket olyasfajta koncepció kötötte össze, amelynek középpontjában az építészeti tér inherens, veleszületett szakralitása, pszichológiai hatása állt. Ezt a hatást az építészek előszeretettel bontották ki mindkét téren, amelyre azért volt lehetőség, mert az építészeti térben valóban van valami lenyűgöző, és nagy hatást gyakorol az emberre: különösen, ha nagy, és különösen, ha üres. A borászatok építészetének esetében jelentős ipari funkcióról van szó, ahol az erjesztőtartályok, érlelőterek, hordós pincék mérete eleve magában hordozza ezt a lehetőséget. A magyar építészekre nagy hatással volt Hamvas Béla A bor filozófiájának koncepciója, amely megteremtett egy olyan hagyományt a magyarországi kultúrtörténetben, amelyet én irodalmi, művelődéstörténeti szempontból nem kívánok elemezni. Azt viszont állíthatom, hogy onnantól kezdve, hogy a kilencvenes években elindult a nagy borászatépítési hullám, az építészek azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy egyfajta építészeti illusztrációját adják annak az ezoterikus szakralitásnak, amelyet valahol Hamvas Béla fogalmaz meg a borok kapcsán. A borászatokról ebben az értelemben tehát sok szó esett, mert a Hamvas-féle értelmezés véleményem szerint lesúlyozta a borról való nyilatkozási módot, a bor felé mutatott elsődleges reakciókat. Létezik azonban egy másik, ha szabad úgy fogalmaznom, alul beszélt hagyomány ipari építészeté, de az eddig nem lett kimondva, hogy a borászat ipar lenne. Pedig közeli még az emléke annak, hogy a két világháború között, nagyjából száz évvel ezelőtt egy olyan gondolat jelent meg, amely szerint a modern kor katedrálisai már nem a templomok, hanem az ipari szolgáltató építmények. Gáztartályok, víztornyok, nagy turbinacsarnokok kvázi templomként vannak emlegetve. A borászatokban így szükségképp ott van ez a reakció, hiszen iparról van szó, de nem hivatkoznak rá. Amikor a borászatok Magyarországon virágzásnak indultak, még velünk élt, sőt a mai napig velünk él az Iparterv kultusza, amely menedéket képezett a legtehetségesebb építészek számára a szocreál kívánalma elől, tehát el lehetett menekülni párt által diktált stíluskövetelményektől arra való hivatkozásként, hogy itt egy funkcióról van szó, mondván, hogy kérem szépen, itt kohókat, házgyárakat, erőműveket, turbinaházakat építünk. Igazolható hipotézis, hogy ez a lendület mozgatja a borászatokat akkor, amikor azok kapcsán az építészek szakralitásról kezdenek beszélni. Valaki ezt nagyon konkrétan érti, és úgy értelmezi, hogy a bor az maga az átváltozás misztériuma, következésképpen egyfajta krisztusi történettel helyezi párhuzamba azt a folyamatot, amelynek során a szőlőből bor lesz.

Nézzük meg a másik fogalomcsoportot is. Mit értesz pontosan új népi építészet alatt?

Meggyőződésem, hogy létezik a mai népi építészet, amely viszont formailag nem feleltethető meg annak a parasztépítészeti ikonográfiának, amelyet a XIX. század végétől a XX. század két világháború közötti időszakáig dolgoztunk ki magunknak, és amelyet szeretünk – ha szabad ezt mondani – egyfajta bartóki modell építészeti illusztrációjaként tekinteni. Ezt a mai, általam sejteni vélt népi építészetet a szociológia hétköznapi folklórizmusnak nevezi. Az etnográfia és a szociológia egyébként nagyon megengedő azokkal a tárgyi jelenségekkel szemben, amelyeket úgymond a „nép” maga csinált. Ezt az új népi építészetet vélem én felfedezni nagyon sok vidéki házban, vidéki tárgyegyüttesben, amelyek viszont nagyon sérülékenyek, esendőek, amelyeket könnyen kidobunk a szemétbe, mondván, hogy ez valamiféle giccs, ez valamiféle kádárista izé… De ilyesfajta kollektív népi ornamentikának, díszítőművészetnek látom például a Kádár-kocka vakolatdíszítéseit is.

Hogyan néz ki ez az elmélet egy konkrét kertre leszűkítve, amelyről az esettanulmány is készül?

Az új népi építészet kategóriájába tartozik meglátásom szerint az is, amikor valaki egy életen át a kertjét csinosítva, szépítgetve egy telekméretű összművészeti alkotást hoz létre. Úgy vélem, ilyesmivel találkoztam egy olyan kertben, amely a saját rokonságomhoz tartozik, és amelyet nagyon nagy szeretettel, odafigyeléssel és a környezet követelményeire való őszinte reagálással alakít egy mai modern parasztember.

Az alakítás eszközei azonban már nem a fúrás-faragás, hanem leginkább olyan eszközök installálása, amelyeket a különféle, mindenki számára elérhető építőanyag-áruházakban talál, így válik egy térbeli asszamblázzsá a kert. Ennek az indokait abban a tanulmányban fejtem ki, amelyen most dolgozom, már csak a kert történetének feldolgozása van hátra. Érdekes számomra, hogy Rajk Lászlóval kezdve, Janáky Istvánnal folytatva, Szolnoki Józseffel és Katharina Roters-szel befejezve a legfiatalabb vagy a közép-művészgeneráció milyen újfajta szemlélettel tekint a hatvanas-hetvenes évekből származó (szocialista) tárgyegyüttesekre, amelyeket egységesen ki szoktunk dobni a szemétdombra. A tanulmány megírása számomra egyfajta családi adósság törlesztését is jelenti, már régóta szerettem volna megírni ennek a kis kertnek a történetét.

Hogy érzed most magad? Milyen kihívásokkal kell szembenézned a home office kapcsán? 

A home office-ban az a legnehezebb, hogy minden összemosódik mindennel, legfőképpen a magánéletem az irodai élettel, hiszen a telefonos megbeszéléseknél nem csak a munkaügyeket beszélem meg a kollégákkal, hanem óhatatlanul is hosszabban eltársalgok velük, mert emberi arcokra és közelségre vágyom, ezért minden egyes beszélgetés és feladat 30%-kal hosszabb ideig tart nálam. Ahogy látom a különböző hírportálokon és a kollégáimon is, szerintem most kezd mindenkinek elege lenni az otthonlétből, és most vannak abban a fázisban, hogy „megtanulok különféle nyelveket, kipattintom magam és lefogyok, új életet kezdek”. Bent a kutatóintézetben mindig intenzíven elvégeztem a munkámat, és közben nagyon röviden eszmét tudtam cserélni, amikor átmentem más kollégákhoz, vagy pár dolgot megbeszéltem a szervezési osztályon. Mindez most jóval több időt vesz igénybe.

Biztosan tartogat számodra előnyöket is a kialakult helyzet…

Olyan szempontból jobban tudok koncentrálni, hogy egyedül vagyok itthon, nincsenek körülöttem a családtagok, viszont éppen emiatt sokkal könnyeben begolyózom. Hosszú napok telnek el úgy, hogy egyáltalán nem látok élő embert, és ez nekem társasági lényként hatalmas kihívást jelent. De így legalább belefér, hogy ebéd után beiktassak egy kis pihenőt. Mindeközben haladnak a kortárs öko-regionalista építészetet bemutató albumunk előkészületei, amelyen Bujnovszky Tamással együtt dolgozunk. A mostani helyzet szintén nagyon kedvező az ezzel kapcsolatos munkának, hiszen rengeteg előkészített anyagunk van, a fotóanyag már készen van és nem utolsó sorban a lemaradásainkat is be tudjuk hozni.

A készülő album mellett milyen tudományos munkádra számíthatunk a közeljövőben?

Jelenleg a METSZET című tudományos lapba írok egy tanulmányt, amely azért érdekes, mert ez a folyóirat úgy került bele a Scopus nevezetű tudományos adatbázisba – amely egyébként nagyon fontos a doktorjelölteknek és a tudományos feljebb lépés szempontjából –, hogy a kortárs magyar építészet jelenségeivel foglalkozik, de magazinszinten, rengeteg fotóval. Van egy bizonyos rendszeressége, és bizonyos típusú cikkek kétnyelvű összefoglalóval és hivatkozással jelennek meg. Azok a cikkek, amelyek ebbe a magazinba bekerülnek, a Scopus adatbázisba is bekerülnek, de ettől függetlenül egy színes-szagos magazincikket lát maga előtt az ember. Éppen ezért nagyon fontos nekem, ráadásul Közép-Európában jelenleg csupán két másik olyan lap létezik, amely ennél is erősebb.

Pontosan milyen témával foglalkozik ez a tanulmány?

A cikk középpontjában Ferencz Marcel TTS-rendezvényhajója áll, amely egy régi uszály felújításával született meg. Maga a tanulmány két részből fog állni. Az első rész bemutatja, hogy hogyan néz ki ez a rendezvényhajó: több szintje van, egy általában lezárt fedélközi szint, a fedélzet nyitott és zárt résszel, amely a rendezvénytér, és egy emelt pódiumú nyitott rész. A víz folyásának irányában van még egy kajakkikötője is, ahová fel tudnak evezni a kajakosok, rendszerint kivontatják a stégre a holmijukat, lezuhanyoznak, edzenek egy kicsit, majd ezután eveznek tovább. Nagyon szép kis hajó, rengeteg hozzá hasonló kellene még a Dunára.

A cikkben mindemellett felvillantom azokat a kultúrtörténeti eseményeket, amelyek fordulópontnak bizonyultak a város és a Duna kapcsolatában. Az irodalomban a Duna kulturális tényező, a város számára pedig szintén nem „csak egy folyó”, hanem természeti jelenség, amelyből egy idő után műtárgy lesz: gátakat építenek, amely által el is vágják a várost a folyótól, ez pedig akkor válik véglegessé, amikor a rakpartokat a hatvanas években elinduló nagy lakóparképítési hullám kezdetétől fogva elkezdik arra használni, hogy itt szállítsák a paneleket hatalmas teherautókban a különböző házgyárakból. Így születik meg a gondolat, hogy a nagyobb közlekedés előtt is megnyissák őket. Nagy kihívást jelent az, hogy hogyan tudnánk újra naturalizálni a Dunát, hiszen ehhez többsávos autóutakat kellene megszüntetni. A folyó domesztikálja a házakat maga körül, ugyanis látszik az épületeken, hogy folyópartra szánták őket. Viszont amikor kivonul az építészet a folyóra, azt doboz-szerűen teszi: nem egy hajóra, hanem inkább egy házra hasonlítanak az építmények.

Emellett építészként részt vettél egy eszmetörténeti konferencián is.

Igen, Farkas Attila kollégám eszmetörténet és építészet témában megrendezett műhelykonferenciáján egy viszonylag általános, nagyívű hozzászólást tartottam. Most a konferencia előadásaiból készülő kötetéhez tervezek írni még egy értekezést.

Hogyan kapcsolódik az építészet a filozófiához?

Az építészetre nagyon könnyen tekinthetünk az éppen aktuális korszellem megtestesítőjeként. Szeretjük egy-egy szóval vagy jól csengő gondolattal elintézni, hogy miről is szól az építészet, és hogyan tükrözi az éppen fennálló kor társadalmát, kultúráját. Ha akarom, az építészetet nagyon jól tudom szellem- és eszmetörténeti illusztrációk sorozataként láttatni. Ráadásul az építészet egy lassú műfaj – hosszú idő, mire felépül egy ház –, így előszeretettel igazolja az ehhez hasonló aktuális trendeket. Építészet és filozófia kapcsolatában ez lépten nyomon észrevehető, például a hajtogatásra vagy a dekonstrukcióra gondolva. Az építészet-teoretikusok és az építészek időről időre rengeteg metafora, hasonlat, párhuzam, analógia mentén próbálják ezt bizonyítani, vegyük például a strukturalizmust, amelynek éppen az illusztrálására jön létre maga a strukturalista építészet. Ez egy hálás téma, az elmélet nagyon látványosan kimutatható.

Hogyan látod, miként hatott a most kialakult helyzet a kutatói szférára?

Azt érzem, hogy most nagyot zuhantam a Maslow-piramisban. Nehezemre esik megküzdeni az egyedülléttel, és teljesen máshogy viszonyulok a kultúrához is. Az ember saját hivatásának értelmébe vetett hite ilyenkor nagyon meg tud kérdőjeleződni, mert azt látom, hogy sokaknak most másra lenne szüksége. Szerencsésnek tartom magam, amiért kultúrával foglalkozhatok, de ahogy mondani szokás: ha szólnak a fegyverek, hallgatnak a múzsák – márpedig bizonyos értelemben most szólnak a fegyverek.

Nem csak kutatóként ismerhetünk, hiszen két egyetemen is oktatsz. Mik a tapasztalataid az online egyetemi oktatással kapcsolatban? 

Minden héten van online előadásom a Széchenyi István Egyetemen és a Budapesti Metropolitan Egyetemen is. A magyar nyelvű előadásaimat meg szoktam tartani online, az angol nyelvűeket nem. A tanítást távoktatással szerintem nem lehet megcsinálni, legalábbis én egyáltalán nem vagyok ilyen alkat. Nehéz nekem abból a szempontból, hogy a hallgatók és köztem van egy fal, amelyet egyszerűen nem tudok áttörni, legfeljebb csak döngetni. Nem ugyanaz, mint személyesen. Nagyon szeretem a társaságot, az órák nagy részén figyelem a hallgatókat, beszélgetést kezdeményezek feléjük, most pedig gyakorlatilag egy üres kamerának beszélek, és nem igazán kapok visszajelzést. Az online konzultációkon viszont nagyon lelkesen részt veszek, emellett szakdolgozatokat is szoktam olvasni.

Hogyan látod a hallgatók visszajelzéseit ezzel kapcsolatban?

Részükről is érzek egyfajta passzivitást, nehéz a négy fal között lelkesedéssel és ihletettséggel viszonyulni egy témához.

Eddig csak a munkáról beszéltünk, de nyilván neked is szükséged van kikapcsolódásra, hobbira…

Azt vettem észre, hogy ebben a válsághelyzetben olyan, mintha eltűnnének a hobbik, vagyis már nem kapcsolnak ki annyira. Nekem a hobbim az volt, hogy társasági életet éltem. Nagyon sokat zenéltem fiatalkoromtól kezdve, most is fontolgatom, hogy szerzek magamnak egy digitális zongorát. Ugyanis a régi hobbijaim – mint többek közt az olvasás – már nem jelentik ugyanazt a kikapcsolódást. Olyan cselekvésre lenne szükségem, amely fizikai hatással van rám, és a zene az bizonyítottan ilyen, hiszen endorfinokat szabadít fel – ahogy a futás is. Eddig nem nagyon szerettem futni, de tudom, hogy sokkal rosszabb lenne nélküle, így gyakran járok ki a közeli erdőbe kocogni.

Mi az, ami a legjobban hiányzik a mindennapjaidból?

Hiányoznak a nagy nevetések a barátaimmal, amelyekben kifejezetten jó vagyok, meg az emberi gesztusok, az ölelések, a férfias hátbaveregetések, amelyek az embereket egyébként emberekké teszik.

A mostani, kicsit egyhangú otthoni létben mi a napod fénypontja?

Amikor visszaérek a futásból, és megköszönöm magamnak az erőfeszítést, miután érzem, hogy feltöltődtem. Ennek fényében a mélypont pedig az, amikor rádöbbenek, hogy futni kellett volna reggel, de ez valamiért kimaradt.

Gyakran ki szoktál mozdulni, vagy csak akkor, ha nagyon muszáj?

Nem, nagyon komolyan veszem a szabályokat. Itt a környékünkön úgy látom, hogy mindenki más is: odafigyelnek egymásra, tartják a távolságot.

Milyen terveket fogsz megvalósítani, miután minden visszatért a régi kerékvágásba?

Én tényleg alig várom, hogy visszamenjünk dolgozni. Bízom benne, hogy a világ nem változik meg gyökeresen. Nem volt rossz hely, ahogyan ott hagytuk, és nem lesz rosszabb hely ezután sem. Mindenki a saját maga szintjén próbálja jobbá tenni a világot. Nagyon várom az őszre tervezett MMKI5 konferenciát, illetve hogy működjön ismért a gyakorlati oktatás, hogy ki tudjanak menni a hallgatók a szabadba és kétkezi munkákat hozhassanak létre, hogy újra bejárhassunk az MMA MMKI székházába, a Hild-villába dolgozni, és tegyük azt, ami a dolgunk: a kortárs magyar művészet megértése, feltárása, strukturálása akár akadémiai, akár oktatási szinten; hiszen nagyon fontos szerepünk van és lesz is majd a jövőben. A legjobban viszont azt várom, hogy minél hamarabb részt vehessek egy olyan workshopon, amelyen építünk is, ahol sok ember jön össze, egy szó mint száz: egy olyan munkát, amelyen keresztül megünnepelhetjük, hogy végre vége van az eddigi nehézségeknek.