A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) és a Magyar Kultúra Kiadó (Győr) kerekasztal-beszélgetést szervezett Az irodalomtanítás jövője címmel Móser Zoltán Olvasatok című könyvsorozatának bemutatására szeptember 9-én a Hild-villában, az MMA MMKI székházában. A beszélgetés és vita mottóját Riedl Frigyes sorai adták: „az irodalomtanárnak az a hivatása, hogy megtanítsa a növendékeit olvasni...”. Az eseményen részt vett Móser Zoltán, az MMA rendes tagja, a PPKE nyugdíjas tanára, Kulin Ferenc irodalomtörténész, az MMA rendes tagja, Falusi Márton költő, szerkesztő, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa, Csörsz Rumen István irodalomtörténész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa, Tóth M. Zsombor az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar egyetemi adjunktusa, valamint Vinczellér Katalin, a Veres Pálné Gimnázium középiskolai tanára.
Móser Zoltán hét kötetesre tervezett könyvsorozata a középiskolásokat célozza meg, és elsősorban azokról az írókról és költőkről szól, akik a tananyag részét képezik. De nem nevezhető tankönyvnek, inkább azok kiegészítőjének. A célja az, hogy kedvet ébresszen az olvasáshoz, hiszen panaszként, tanácsként is hallható a magyartanároktól, hogy „nehéz szövegből” egy oldalnál többet nem olvasnak a diákok, az internet foglyaiként máshoz szoktak. A beszélgetésen azt szerették volna kideríteni a résztvevők, hogyan, miként lehetne másként oktatni, milyen képet tudunk felvázolni a jövő irodalomtanításáról?
A jelenlévőket Csáji László Koppány, az MMA MMKI megbízott igazgatója köszöntötte, aki egyúttal bemutatta a kerekasztal-beszélgetés résztvevőit.
Móser Zoltán a kiadványok alapján ismertette javaslatait az oktatáshoz kapcsolódóan, amelynek során felvetette a kérdést, feltétlenül szükséges-e tankönyv az irodalom tanításához? Hogyan lehet többek közt Amade Lászlóról úgy írni, hogy a gyerekek élvezzék is, vagy akár Ányos Pálról; miként lehetne leírni nekik, hogy mi volt Balassi előtt 500 évig, merthogy akkor is volt élet, méghozzá balladák, táncok formájában (a 7. kötet éppen ezért a középkorról szól majd). Hozzátette, a szöveg és a kép akkor működik jól egy tankönyvben, ha párbeszédet folytatnak egymással, de ezt sajnos nem mindig sikerül prezentálni.
Kulin Ferenc meglátása szerint a tankönyv használata igen is fontos, mivel elvi segítséget ad, nélküle „zsibvásárrá” alakulna a magyaróra, szükséges, hogy valamilyen dokumentálható módon követelményt közvetítsünk, amire a diák is hivatkozni tud. Kitért arra is, hogy sokkal inkább az irodalomtanítás részévé kellene tenni a politikatörténetet, ami nem megkerülhető probléma: vállalni kell, hogy mindig is voltak egymással szemben álló nézetek, meg kell határozni a saját pozíciónkat, de fontos szem előtt tartani a diákok megosztottságát is ezügyben. Nyíltsággal, őszinteséggel lehet feloldani ezt az ellentétet, amelyre a legszebb példát az írók-költők adták.
Csörsz Rumen István felhívta a figyelmet a versek és egyéb irodalmi szövegek zeneiségére. Véleménye szerint az irodalom aktív készségeit hagyjuk elhalni az óvoda után, éppen ezért fontos a populáris műfajok bevonása az oktatásba, hogy azokat a fajta élményeket, amikkel a gyerekek nap mint nap találkoznak, és jobban magukénak érzik, könnyebben kanonizálni lehessen. Ez nem egy új gyakorlat a művészetekben, gondoljunk például a versek megzenésítésére.
Falusi Márton kifejtette véleményét a zene és költészet kapcsolatát érintve azokról a versekről, amiket még énekelve adtak elő, vagy jól megzenésíthetők. Mint mondta, ezek a költészet értékes, de viszonylag szűk szeletét adják. A versek megzenésítése ma is nagy népszerűségnek örvend, azonban a bonyolult metrikai alakzatokból, ritmusképletekből, amiket a 20. századi líra meghonosított, rendkívül nehéz dalt szerezni, így csapda is lehet a zene. Hozzátette, nem járható út, ha a kortárs irodalom nagy része kimarad az oktatásból, megáll a 20. század közepén, a diákok nem tanulnak meg kortárs műveket olvasni, ezért a különböző korszakokat párhuzamosan lenne a legjobb tanítani.
Tóth M. Zsombor szerint kulcsfontosságú az interdiszciplinaritás megvalósítása az irodalom oktatásában. Az egyes műveknél elengedhetetlennek tartja, hogy a tanulók a vonatkozó történelmi eseményekkel is össze tudják kötni őket, tudjanak párhuzamot vonni régi és új között, emellett megtanuljanak helyesen beszélni, gondolkodni, kifejezni magukat. Elmondása szerint a kerettantervnek olyannak kell lennie, hogy egyben a tanári szabadságot is biztosítsa. Mint az elhangzott, gyakran teszik fel neki és kollégáinak a kérdést, mennyit is olvasnak a gyerekek? Olvasnak egyáltalán? „Igen, csak mást, és máshogyan.” Ehhez a tanároknak alkalmazkodniuk kell, de abban is fontos szerepük van, hogy miképpen sajátítják el a gyerekek a technikai eszközök használatát.
Vinczellér Katalin szerint valóban kétségtelen a változás, az olvasáskultúra teljesen megváltozott, éppen ezért fontos lenne megtárgyalni, hogy a kortárs szöveg megértését hogyan lehetne gazdagítani, bizonyos szabadságot adó, inkább csak irányvonalat mutató könyvekkel. Lényegesnek tartja, hogy a gyerekek megtanuljanak olvasni, kérdéseket feltenni, közük legyen ahhoz, amit olvasnak. Ezek kulcsfontosságú szerepet játszanak abban is, hogy az utolsó évben gond nélkül le tudják tenni az érettségit – ha csak a vizsgára való szigorú felkészülést tartja szem előtt a tanár, akkor ez a feladat jó eséllyel akadályokba ütközhet.
Galéria
Ősszel jelenik meg Szöllősi Mátyás író, fotóriporter válogatott és új verseket tartalmazó kötete. Az MMA ösztöndíjas fiatal Szabad című könyvének előkészítése mellett a háború kitörése óta többször járt és fotózott Kárpátalján, Erdélyről pedig egy éve készíti átfogó portrésorozatát.
Az Urál-hegységbe egy régészeti dokumentáció kapcsán kerültél, az emberi sorsok és a magyarság eredetének kutatása ezután következett. Hogyan alakult ki benned a kíváncsiság az arcok, a helyek, a történetek iránt?
A magyarság eredete volt annak a régészeti kutatássorozatnak a témája, amelynek dokumentátora voltam 2015 és 2019 között, azt hiszem, így igazán pontos. Az arcok, a helyek és a történetek iránti érdeklődésem pedig egészen gyermekkoromig visszanyúlik, már nagyon fiatalon érdeklődtem például a képzőművészet iránt, rengeteget rajzoltam, jártam a Pannónia Filmstúdióba is, és emellett tízéves korom óta sokat olvasok, illetve volt szerencsém utazni is, egészen a 80-as évektől kezdve. Mivel sok helyen jártam, fizikális és szellemi értelemben is, kialakult bennem az az igény – még ha ez nyilván nem egy prózai szöveg megírásának vagy egy fotósorozat elkészítésének formájában valósult is meg azonnal –, hogy rögzítsem azokat a dolgokat, amik történnek velem, amiket tapasztalok, érzek. Szüleim zenészek, én is zenéltem sokáig, és úgy érzem, a zenei élmények is erősen hozzásegítettek ahhoz, hogy át, illetve időnként ki tudjak kapcsolni, tempót tudjak váltani. Az íráshoz ez elengedhetetlen, de egyébként a fotózás közben is rendkívül fontos.
A pályafutásodon összefonódik sok részterület, de legerősebben az írás és a fotózás jelenik meg két fő vonalként. Mennyire éled meg ezt egyfajta történetmesélő szerepként, küldetéstudatként?
Azt gondolom, inkább tudatosság van bennem. Akik ismerik a munkáimat, azok szerintem látják, megtapasztalták ezt. Nem azon töprengek általában, hogy mi a küldetésem, inkább arra fókuszálok, hogy mi érdekel, mi az, ami aktuális számomra és mások számára is, illetve mik azok a témák, amelyek épp közel vannak hozzám vagy közel kerülhetnek. Hogy miben lehetek a legjobb. Azt hiszem, folyamatos keresésben vagyok magamban és a külvilág tekintetében egyaránt, és próbálom a megtalált dolgokat az alkotás során összefűzni, szintetizálni. Imádok írni, de nem lehet mindig írni. Úgy érzem, nem is szabad. Jó néhányszor megéreztem, mikor „túlzásba vittem”, hogy az ott nem elég átgondolt, nem kellően megérlelt. A fotózás segít abban, hogy tisztábban lássak. Hogy elidőzzek egy-egy szituációban, több oldalról vizsgálhassak meg egy problémát. És igen, segít a történetmesélésben, folyamatában látni a dolgokat, segít a fölidézésben, az emberek viselkedésének, sajátosságainak megfigyelésében. Fotózás közben tudok csak igazán kikapcsolni, akkor nagyon szabadnak érzem magam.
Munkáidból látszik, hogy nem csupán dokumentálsz helyeket és embereket, hanem igyekszel aktuális, élő témákkal foglalkozni. A mai kor információs társadalmának kihívása a világ folyásával azonosulni. Alkotóként érzed ezt a fajta nyomást, kényszert?
Biztosan érzek valamit ebből, de a tevékenységeimet nem élem meg kényszerként, szerencsére nem is kell kényszeresen olyasmivel foglalkoznom, ami nem érdekel, vagy csak azért érdekel, mert az épp trendi. Például a baskírok egészen biztosan nem azok, és bár az Erdéllyel való foglalkozásban, ha körbenézek, látok egy felfutást, ami bizonyos értelemben hamis képet fest erről a sokrétű helyről, bízom abban, hogy a készülő fotósorozatommal én nem ezt a részt erősítem. Talán inkább a sebesség zavar, hogy legtöbbször nincs idő bizonyos dolgokra, mert a világ arra buzdít, hogy már a következő dolgot nézd/csináld/akard, még mielőtt az előzőt átélted volna igazán. Gyakran járok olyan helyekre, ahol ez a dolog kevésbé van jelen az emberek életében, vagy ha jelen is van, az a generáció, amelynek a képviselőit például Erdélyben fotózom, nem érzi annyira sürgetőnek az életet. Jó megtapasztalni az ilyesfajta létezést, azt a tempót, ami az övék. Azt a fajta nyugalmat, ami szemet gyönyörködtető.
Az ukrajnai háború ereje és hatása a világ számos országában érezhető, főként gazdasági szempontból. A magyarok lakta kárpátaljai területek helyzetét is megörökítetted, ahol a nélkülözés soha nem látott mértékben jelent meg. Fotósként nem könnyű ilyen körülmények között dolgozni, mesélnél arról, hogyan szervezted meg az utat és az ott tartózkodást?
Már jóval korábban, 2016-tól kezdődően jártam Kárpátaljára, abban az évben fotóztam egy házban Beregszászon, ahol közel ötven család élt súlyos körülmények között, és ott ismerkedtem meg H. Viktóriával és a családjával, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot, igyekszem rendszeresen segíteni nekik. Amikor kitört a háború, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a menekülők mellett a Kárpátalján maradóknak is nagy szüksége van/lesz a segítségre. Ha egy országban háború van, azt az összes terület alaposan érzi, és tudjuk, Kárpátalja már a háború előtt is lesújtó helyzetben volt. Az utak katasztrofálisak, az infrastruktúra romokban, sok házban fűtés sincs, a fizetésekről és a nyugdíjakról nem is beszélve. Már 2014-től kezdődően erős volt az elvándorlás, és sajnos Kárpátaljára a fiatalok közül a legtöbben nem térnek vissza, pláne most, szóval a kisgyerekesek és az idősek maradtak ott főleg. Nem sokat gondolkodtam, összeszedtem, amit tudtam, szóltam pár ismerősnek, hogy megyek, akik szintén hozzájárultak ahhoz, hogy vihessek különféle hasznos holmikat. Kint Viktóriáék segítettek, illetve Timkó Jána, Szimcsera János, aki alpolgármester-helyettes Nagybégányban, Egressy Mariann és Cséke Dianna, utóbbi a Segíts, hogy segíthessek Kárpátalján program vezetője, és szerencsére még mások is. Tapintható volt a feszültség, még úgy is, hogy Kárpátaljáig nem terjedtek a harcok. Bárhová mentem, érthetően szinte csak a háborúról esett szó. Azóta kétszer voltam még, sok emberrel találkoztam, beszéltem, és szerencsére a közzétett képek alapján, és az eddig velem készült beszélgetésekből is elég sokan tájékozódhattak a Beregszászi és az Ungvári járásban élők helyzetéről.
Milyen volt testközelből tapasztalni annak az országnak a kálváriáját, amelynek a drámája most címlapon szerepel szerte a világon?
Olyan vidékeken jársz, amelyeken mély emberi drámákat tapasztalsz akár a kárpátaljai, ukrajnai ottmaradottakról, akár messzi vidékek lakóiról van szó. Ezek külső szemlélő számára is megdöbbentő, sokkoló jelenetek. Fotósként hogyan dolgozod fel a helyszínen és utólag is megélt traumákat? Mind közül melyik volt a legemlékezetesebb munkád?
A feldolgozás folyamatban van, ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Már csak azért sem, mert sok embert megismertem a kint tartózkodás alatt, sokakkal közel kerültünk egymáshoz, ami még inkább átélhetőbbé teszi ezeknek az embereknek a fájdalmát, a különféle területekről származó sérelmeit. Azt megfigyeltem, hogy itthon is rosszabbul alszom, amióta ez az egész zajlik, hatása van rám/ránk is, nem csak gazdasági értelemben, van egy erős nyomás, hiszen közel van, és a hírek, a közösségi média, az áradó, kusza információk csak még közelebbivé teszik, állandóan jelenlévővé. A politika, a közélet sajnos nem feltétlenül segíti, az elmúlt évtizedekben inkább tönkretette sok ember életét azok közül, akikkel odakint találkoztam. Egyébként a barátnőm, Tankó Andrea végig támogatott, rendszeresen beszélgetünk a kint látottakról-hallottakról, és azt hiszem, maga az írás is hozzájárul ehhez. Például hogy leírtam egy Nagymuzsalyban élő idős vak hölggyel való találkozás történetét. Az az egy óra annyira erősen megmaradt bennem, olyan nehéz és mégis felemelő volt, hogy muszáj volt írnom róla, szavakba öntenem. Amikor időnként elkedvetlenedek, lehúz valami, igyekszem olyan pillanatokat fölidézni, például ezekből a látogatásokból, merthogy volt ilyen is bőven, amikor nevettünk, láttam, hogy örülnek annak, hogy kapnak valami hasznosat, fontosat, amikor egy jót beszélgettem valakivel és olyasmiről meséltek nekem, ami igazán örömteli.
Létezik rá példa, hogy azok az emberek, akik nehéz körülményekkel néznek szembe, és ha egy kívülálló bevonódik, az később befolyásolhatja mindez a boldogulásukat… Mi az utóélete a munkáidnak?
Amikor eldöntöttem, hogy elmegyek Kárpátaljára fotózni közvetlenül a háború kitörése után, nem titkoltan az is célom volt, hogy a közzétett képek a maguk módján változtassanak valamit, elősegítsék azt, hogy az emberek szembesülhessenek az ott élők problémáival. A közzétett képek nyilván nagyban inspirálták azokat, akik megkerestek, hogy felajánljanak pénzt, tartós élelmiszert, gyógyszereket stb. Igyekeztem szövegekkel, személyes történetekkel kiegészíteni időnként a képeket, és így még célravezetőbb volt mindez, sokan szerintem így értették meg igazán, hogy ez most zajlik, és igenis szükséges segíteni. Szóval a válaszom az, hogy lehetséges. Persze erre nem mindig van lehetőség, nem minden esetben valósul meg, főleg ha valaki harci helyzetben készít felvételeket, az teljesen más, de nekem nagyobb volt a mozgásterem.
Utazásaid során a szomorú tapasztalásokon kívül még számtalan mikro- és makrotörténetet megismersz, átélsz Te magad is. Az írásaidra hogyan hatnak, mennyire íródnak párhuzamosan benned az események hatására?
Bennem is, meg aztán viszonylag hamar ténylegesen is íródnak, annyira, hogy az áprilisi látogatásom kapcsán, ahogyan arra utaltam is, már írtam egy tárcanovellát, ami meg is jelent. A fotózás nekem töltődés, megfigyelés, valóban az a folyamat, amikor rengeteg olyan dolgot felszív a szervezetem, az elmém, a lelkem, ami csak jóval később bukkan föl, jön ki valamiféle átalakult formában. Van, hogy tényleg csak hetekkel vagy akár hónapokkal később kezdek el gondolkodni egy-egy szituáción, és az ugye nyilván már egészen más, mint amikor ténylegesen ott voltam, benne, de nem is kell, hogy ugyanaz legyen, egyszerűen csak az van, hogy elkezdi mozgatni az agyamat, beindít bizonyos folyamatokat, akár egy olyan szöveggel kapcsolatban is, ami nem konkrétan erről szól. Hasonló ez, mint ami olvasás közben történik az emberrel. Biztos sokan megtapasztalták már, főleg azok, akik alkotnak, hogy amikor olvasnak egy szöveget, az egyszer csak, valami teljesen mással kapcsolatban, beindítja a képzelőerejüket, a gondolataikat, olyan ez, mint amikor az ember hallja a víz csobogását, vagy épp a víz alá dugja a kezét, és a szervezete reagál, valami olyasmivel, ami kapcsolatban áll ugyan a vízzel, de már a bensőben átalakult, és abban az átalakult formában jelenik meg. Próbálok finoman, árnyaltan fogalmazni, bár tudom, hogy ez így nagyon profánul hangzik, de a legtöbbször, tudjuk jól, nem a szent pillanatokból születik a csoda.
Ösztöndíjas munkádban az ufai kiállítás létrehozása és megszervezése volt a cél. Milyen volt ez a hároméves munkafolyamat?
Mi az, ami a megvalósult projektből tovább fog élni és akár a jövőben is tovább szőhető?
Bízom benne, hogy a képeim, maga a sorozat élni fog, egyrészt az internet jóvoltából, másrészt abban az értelemben, hogy ha teljesen összeáll, lesz belőle egy komoly kiállítás, akár könyv is. Érik ez a dolog, de még nincs itt az ideje. Az erdélyi sorozattal még nagyon sok a munka, és ugyan jól haladtam az elmúlt egy évben, már csak Erdély nagysága, szövevényessége, sokfélesége miatt is azt kell mondjam, dolgoznom kell még rajta sokáig. Ugyanezt kellene mondanom a baskír anyaggal kapcsolatban is, de az most egyáltalán nem rajtam, és nem is a baskírokon múlik, sokkal hatalmasabb, és sötétebb erők gátolják a képek létrejöttét. Nagyon szeretnék visszatérni az Urálba, egyáltalán nem adtam föl, már csak az irántuk, a megismert baskírok iránt érzett szeretetem, elköteleződésem miatt sem hagyhatom annyiban, hogy egy átfogó képriportot, illetve portrésorozatot készítsek náluk. Ha ismét Erdélyre gondolok, annyira sok időt töltöttem az elmúlt egy évben ott, hogy csak most kezdem igazán látni, milyen mély rétegei vannak, és hogy hogyan is érdemes közelíteni, mikor hová érdemes menni, kikkel érdemes együtt dolgozni, milyen munkatempó és hozzáállás a célravezető.
Szintén a visszajelzések kapcsán: tapasztaltad-e, hogy a munkád hatására szociális szempontból érzékenyebb lett a közönség bármilyen korosztályban?
Bízom benne, hogy így van. A képeim egyelőre a közösségi felületeken élnek, ott viszont nagyon, és ezzel kapcsolatban azt el tudom mondani, hogy rengeteg visszajelzés érkezett, és most nem a kedvelésekre gondolok elsősorban, hanem megjegyzésekre, személyes üzenetekre, megosztásokra, amelyek látom, milyen kísérőszöveggel lettek közzétéve. Sok fiatal írt, akár meglepődve, hogy ő nem is gondolta volna, hogy olyan dolgokkal, emberekkel, helyszínekkel is lehet találkozni arrafelé, mint amilyenek a képeimen láthatók, akiket én fotóztam. Sokan kértek tanácsot, útbaigazítást, láttam, hogy sokan buzdították az embereket, a fotóimra, illetve a rajtuk szereplőkre hivatkozva, hogy érdemes ellátogatni Erdélybe. A baskír anyag nagy része, Bottlik Zsolt etnográfus kiváló szövegével együtt, a január-februári Földgömb Magazinban jelent meg, és azzal kapcsolatban is sok ember írt, keresett meg, úgy vélem, rengetegen látták azokat a fotókat, és egy olyan világ, közösség tárult fel a szemük előtt, amely ugyan ismeretlen volt eddig, de így most már nem teljesen az, és amely mindenképp érdemes arra, hogy közelebb kerüljön hozzánk.
Szöllősi Mátyás további fotóit és írásait megtekinthetik weboldalán.
Galéria
Irodalom és tudomány címmel február végén szervezett konferenciát az Irodalmi Magazin az ELTE-n, amelynek keretében Falusi Márton, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa A kortárs irodalomtörténet-írás perspektívái címmel tartott előadást.
A rendezvény kerekasztal-beszélgetéssel kezdődött, amelynek során Kondor Péter János az irodalom- és a kultúratudomány elméleti és gyakorlati kihívásairól, illetve az azokra adható válaszlehetőségekről beszélgetett Kulcsár Szabó Ernővel, Simon Attilával, Orbán Jolánnal és Parádi Andreával.
Az első szekció az életrajz irodalomtudományban betöltött szerepét, az irodalomtörténet-írás történetét és elméleti kérdéseit, illetve a rendszerváltást követő módszertani tendenciáit tekintette át. Falusi Márton az MMA MMKI tudományos főmunkatársa előadásában röviden sorra vette, hogy a különféle tudományos műhelyek milyen elméleti keretekben vizsgálták az irodalomtörténetet a rendszerváltás után. Két megközelítésmódot tanulmányozott részletesebben: az eszmetörténetit és a Magyar irodalmi művek 1956-2016 című lexikon műközpontúságát. Bemutatta, hogy a nemrég megjelent irodalmi lexikon milyen teoretikus megfontolásokból tért el a korábbi történetírói vállalkozásoktól, illetve mi indította a szerkesztőket és a szerzőket az elkészítésére. Előadásában olyan kérdéseket járt körbe, mint elbeszélhető-e még egyáltalán az irodalomtörténet az újhistorizmus és az intellectual history tapasztalatait leszűrve? Kiküszöbölhető-e a teleologicitás a történetmondás és az értékelő normaképzés konzekvens végigvitelével, illetve milyen fogalomrendszer választandó a strukturalizmus és a posztstrukturalista iskolák után?
A tanácskozás második része az irodalom- és kultúratudomány kölcsönhatásának elméleti és módszertani kérdéseivel, valamint az irodalomtudomány tárgymeghatározásának alakulásával, illetve a kultúratudományos fordulat irodalomelméleti és filológiai vonatkozásaival foglalkozott. A harmadik szekció az irodalom- és kultúratudomány pszichoanalitikus, illetve filozófiai vonatkozásait, egymásra gyakorolt hatását, egymásrautaltságát, illetve terminológiai átfedéseit, továbbá az olvasás műveletének fenomenológiai meghatározottságát vizsgálta. A negyedik rész fókuszában az elbeszéléselmélet tudományos önállóságának lehetősége, a filológia 21. századi kihívásai, a digitális fordulat hatásai, a tömegkultúra legújabb irodalmi jelenségei, illetve a tudományos ismeretterjesztés lehetőségei és felelőssége állt.
A konferencián elhangzó előadások írott változatai az Irodalmi Magazin június elején megjelenő Irodalom és tudomány című lapszámában lesznek olvashatók.
A képeken Kondor Péter János, Rákai Orsolya, Tverdota György, és Falusi Márton látható.
A fotókat készítette: Irodalmi Magazin
A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Művészeti Ösztöndíjprogramjának immáron negyedik évfolyamát köszöntötték szeptember 20-án a Pesti Vigadó, az MMA székházának Dísztermében. A száz nyertes pályázó és a jelen lévő akadémikusok előtt beszédet mondott Vashegyi György, az MMA elnöke, Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára, Kocsis Miklós, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) igazgatója és Takó Sándor, az MMA ösztöndíjasa.
Az ünnepséget Polgár Éva zongoraművész előadása nyitotta meg, aki a tavalyi évben nyerte el az ösztöndíjat zeneművészet kategóriában: Léo Delibes és Dohnányi Ernő Naila keringő című darabját mutatta be.
Az egybegyűlteket Vashegyi György, az MMA elnöke köszöntötte, aki tolmácsolta az MMA akadémikus tagjainak és a köztestület tagjainak gratulációját, együttműködését és támogatását az ösztöndíjasok felé a pályázatokban kitűzött célok, alkotások és kutatások megvalósításához, művészi fejlődésük eléréséhez. Mint azt kiemelte, többéves előkészítés után indult útjára az ösztöndíjprogram, és egyik legizgalmasabb elnöki feladata volt a részletek meghatározása. Fő törekvésük volt akkor és most is, hogy a magyarországi támogatási és finanszírozási rendszerekhez képest gyökeresen új, komplexebb és nagyobb léptékű együttműködést kínáljanak a 18 és 50 év közötti művészek számára. A kiírásban tudatosan nem adnak tematikus ajánlásokat, hiszen a művészi fantázia alkotói szabadságát nem kívánták korlátozni, ezt a beérkező pályaművek színessége és eredetisége is alátámasztja.
Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára beszédében kihangsúlyozta a közösségiség kérdését: míg az akadémikusok közössége a múltat szimbolizálja, az ösztöndíjasok közössége a jelen és a közelmúlt, de reményei szerint a jövő kiválóságain alapul, így lesz a generációk közötti kapcsolat egyre erősebb az akadémia keretein belül és a kortárs magyar művészi életben. A teljes évfolyamtalálkozók alkalmával kialakul az a többkörös közösség, amelyben az összművészetiség jegyei is már megjelenhetnek. Hangsúlyozta, az MMA már a kezdtektől fogva nyitott volt a fiatal művészek megkeresére. Elmondása szerint végignézve a végzős ösztöndíjasok körén – hiszen akadémikus és professzor is kikerült közülük – számos útja-módja van az MMA-val való együttműködésnek az ösztöndíjprogramon keresztül és azon túl is.
Kocsis Miklós, az MMA MMKI igazgatója előadásában beszámolt az eddigi tapasztalatokról, valamint ismertette az elmúlt három év pályázati számadatait, amelyek határozottan kimutatták a program iránti hatalmas érdeklődést. Felhívta a figyelmet az ösztöndíjprogram egyik legfontosabb jellemzőjére, a programszerűségre, amely magában foglalja a három évre szóló, alkotó és előadóművészeti, valamint művészetelméleti tevékenységek támogatását a megjelölt 9 művészeti területen. Az MMA és az MMA MMKI a támogatás megvalósításában kíván hatékonyan közreműködni azzal, hogy nem pusztán az ösztöndíj elnyerésének lehetőségére és az ösztöndíj folyósítására szorítkozik, hanem a támogatási időszakban az alkotás folyamatát segítő szakmai mentorálásra, valamint utógondozásra, publikációra, bemutatkozásra is lehetőséget biztosít.
Az eseményen felszólalt a 2019-es pályázat egyik nyertese, Takó Sándor művészetelméleti ösztöndíjas is, aki megosztotta tapasztalatait az ösztöndíjprogramról. Azt javasolta nekik, éljék meg ezt a pillanatot, okkal lehetnek ugyanis büszkék magukra: közel 1600 pályázó közül kerültek be a legjobb 100 fő közé. Azt kérte tőlük, merítsenek erőt ebből a mai eseményből azokra a nehéz pillanatokra is, amikor esetleges kétségeik támadnak a feladat megvalósításával vagy a pályájuk megválasztásával szemben. Ez az ösztöndíj nem a múltuknak, hanem éppen ellenkezőleg, a jövőjüknek szól, hiszen lehetőségük nyílik egy általuk választott művészeti területen egy saját programot önálló ütemezés szerint megvalósítani: hatalmas szabadság van a kezükben, ebben is egyedülálló az MMA Művészeti Ösztöndíjprogramja.
A megnyitót követően a friss ösztöndíjasoknak alkalmuk adódott jobban megismerni egymást a művészeti területek szerint szerveződött kötetlen szakmai beszélgetések által.
A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete január 14-én a Pesti Vigadóban, a Magyar Művészeti Akadémia székházában sajtótájékoztató keretében mutatta be a kutatóintézet gondozásában létrejött, mmalexikon.hu címen elérhető, film műfajjal bővített weboldalát, a magyar filmeket a kezdetektől egészen napjainkig részletező elektronikus lexikont.
2020 januárjától a lexikon már nem csupán az irodalom, de a film műfajában is gyűjti és rendszerezi az egyes alkotásokról közzétett szócikkeket, amelyek magukban foglalják az adott filmmű kontextusba helyezését, témájának részletes leírását, elemzését (stílus- és műfaji jegyek bemutatását), értelmezését, valamint a hozzá tartozó legfontosabb és legfrissebb szakirodalmak listáját.
A szerkesztőbizottság vezetője Gelencsér Gábor, tagjai Murai András, Pápai Zsolt és Varga Zoltán. Rajtuk kívül a szócikkek szerzői: Barkóczi Janka, Benke Attila, Lakatos Gabriella, Nagy V. Gergő és Záhonyi-Ábel Márk. A filmlexikon a szerkesztők elmondása szerint a „hagyományosan a filmkultúra fogalmába eső művek”, ezeken belül is a játék-, dokumentum-, rövid-, ismeretterjesztő-, kísérleti és animációs filmek teljeskörű bemutatására vállalkozott. A film fogalma az elmúlt évtizedekben kibővült, s mára már egyet jelent a mozgóképi alkotások gyűjtőfogalmával, ennek következtében felöleli a televíziós filmeket, illetve az online felületeken megjelenő produkciókat is. A lexikon ezeket a műveket azonban már nem hivatott bemutatni, hiszen – Gelencsér Gábor bevallása szerint – túlságosan szétfeszítették volna a kiadvány kereteit.
A rendezvényen Kocsis Miklós, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket. Bevezetőjében elmondta, hogy a kutatóintézet immár öt éve törekszik a kortárs magyar művészeti irányzatok, szemléletmódok, stílusok lehető legátfogóbb feltárására, bemutatására és elemzésére, és ennek érdekében végzi valamennyi művészeti ágra kiterjedő munkáját, emellett programjaival hosszú évtizedekre hatást szándékozik kifejteni a művészetek közegére. Az online irodalmi lexikon, és a hasonló formában létrejött filmes lexikon szintén ezeket a törekvéseket támasztja alá.
Jankovics Marcell, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke, filmrendező, művelődéstörténész, illusztrátor felszólalásában kitért arra, hogy bár a lexikon még csak kezdeti stádiumban van, jellegéből adódóan olyan hiánypótló erővel bír, amelyre eddig nem volt példa a magyar filmtörténetírásban, hiszen magukat a filmműveket állítja középpontba, nem pedig azok alkotóit. Mint azt említette, a lexikont olvasva az az érzése támadt, hogy tisztelet veszi körül a szakmát, ugyanis a szócikkek írói inkább értelmezik, mintsem bírálják az egytől egyig kiemelkedő alkotásokat.
Kucsera Tamás Gergely, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára előadásában kifejtette, hogy a Magyar Művészeti Akadémia egyik fontos feladata az, hogy a magyar filmművészetet népszerűsítse hazai és nemzetközi téren többek közt tudományos, szakmai közéletszervezés révén, beleértve a különféle rendezvények, konferenciák, valamint kiállítások szervezését, anyagi támogatását. Hozzátette, hogy az akadémia több műfajban is mutatott be válogatásokat a magyar filmekből, emellett a könyvkiadásnak is egyik központi témáját képezi a hazai filmművészet. Jelentős munkafolyamatként sorolta ide továbbá a filmarchívumban található filmek digitalizálását, restaurálását.
Gelencsér Gábor filmtörténész, a filmlexikon szerkesztőbizottságának vezetője előadásában elárulta, hogy az eddigi munkafolyamat során a legnagyobb kihívást az egyes filmművek kiválasztása jelentette. A kérdés, hogy mely szempontok szerint kerüljenek be a művek a kiadványba, állítása szerint azért jelentős, mert egy ilyen jellegű vállalkozás szükségszerűen kanonizáló szerepet is vállal. Ennek ellenére nem állt szándékukban a már meglévő filmtörténeti kánont teljes egészében felforgatni, csupán szükség szerint átalakítani kisebb hangsúlyáthelyezések által. Beemelték például a dokumentum-, a rövid-, a kísérleti- és az animációs filmeket az egész estés filmek mellé, amelyre hasonló összeállításokban még nem született példa. Elmondása szerint a lexikonban hangsúlyos szerephez jutottak az 1945 előtt készült műalkotások, és ennek kapcsán számos olyan felfedezésre érdemes film is említésre került, amely a filmtörténetírás területén mindeddig háttérbe szorítva létezett. A szerkesztőbizottság tervei szerint, a meglévő 100 darab filmes témájú szócikket beleértve összesen 300 egész estés játékfilm, 75 dokumentum-, 30 rövid-, 25 kísérleti, 10 ismeretterjesztő és 50 animációs film szerepel majd az elkészült gyűjteményben.
A sajtótájékoztató ideje alatt kerekasztal-beszélgetésre is sor került, amelyen Gelencsér Gábor és a lexikon szerkesztőbizottságának két tagja, Pápai Zsolt és Varga Zoltán filmtörténészek vettek részt, akik megosztották tapasztalataikat a szócikkek írásának folyamatáról és annak kihívásairól. A jelenlévőknek lehetőségük nyílt bekapcsolódni a beszélgetésbe és kérdéseket feltenni a lexikonnal kapcsolatban.
A folyamatosan bővülő lexikont itt érheti el: www.mmalexikon.hu
A tudományos ülés elsősorban a művészetet körülvevő világot, atmoszférát és társadalmat helyezte középpontba, valamint azt hivatott vizsgálni, hogy milyen nyomot hagy, avagy milyen hatást vált ki a művészet abban a közegben amely körülveszi, amelyben helyet foglal, és miképpen képezi más művészetek vagy műalkotások közegét, illetve közeg-elemét. A konferencia a lehető legkülönfélébb művészeti- és tudományágak aspektusából tanulmányozta a művészet hatásait és megnyilvánulási formáit, így nem emelhető ki egyetlen határozott irány vagy tematika, amely mentén haladt előre, hiszen minden egyes előadás más-más területen keresztül szemlélte a művészet fogalmát.
Az ülést Kocsis Miklós, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatója nyitotta meg, aki külön köszöntötte Fekete Györgyöt, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnökét, valamint a széksorokban helyet foglaló akadémikusokat és szakmabeli érdeklődőket. Beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy a kutatóintézet nagy hangsúlyt fektet a művészetek társtudományok irányából való vizsgálatára, legyen az pszichológia, filozófia, közgazdaságtudomány, vagy akár jogtudomány – jelen konferencia is ennek fényében került megrendezésre. Legfőbb céljuk az volt, hogy tanulmányozzák azt a közeget, amelyben napjainkban alkotó alkot, alkotás születik.
Első előadóként Kucsera Tamás Gergely, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára a művészetpártolás, a művész-, illetve művészeti oktatás, a művészetközvetítés és a közönségnevelés kérdésköreit tárgyalta, amelyek véleménye szerint a társadalomtudományok felől nézve lényegiek és megválaszolandók. Mint hangsúlyozta, a művészeti tevékenység során létrehozott alkotások, produkciók eljuttatása a közönséghez a kulturális szférában szerepet vállaló állami és nem állami szereplőknek egyaránt kiemelt feladatot ad. Azonban az „örök értékek nélküli rendszerben a viszonyítás elnehezül”, így könnyen megeshet, hogy a művészet felszámolja önálló létezési formáját, mialatt feloldódik a populáris kultúrában, ezáltal „értéktelenítve értékel, értékelve értéktelenít”.
Farkas Attila filozófus, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a Szent István Egyetem adjunktusa A totális közeg címmel tartotta meg előadását, amelyben az ipari civilizációban helyet foglaló művészet szerepekörére hívta fel a figyelmet: összefoglalta annak a XX. századi elméletnek a jellemzőit, amely szerint a modern ipari termelés civilizációja a társadalmat, a kultúrát és az ember egész lényét a saját képére formálja, különböző csatornákon történő manipuláció segítségével. Elmondása szerint ebben az elméletben kiemelkedő szerephez jut a művészet és a tágabb értelemben vett modern tömegkultúra, de gyakran hivatkoznak politikai vonatkozásokra is – a modern tömegdemokráciában tehát a megszemélyesített, de lényegében személytelen hatalom a társadalom egészét, illetve az emberek késztetéseinek teljességét uralja. A továbbiakban rávilágított azokra a lehetőségekre, amelyek képesek feloldani az elmélet szorítását, és esélyt adnak az autonóm művészetnek.
Orbán Jolán, a Pécsi Tudományegyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének intézetvezető egyetemi tanára Hantai Simon művészetének közegeit vizsgálta meg prezentációjában, amelynek során a művészet, az irodalom és a filozófia közötti viszony újraértelmezésére tett kísérletet. Ezt a viszonyt három felállított szempont alapján elemezte: az első az írás mint módszer, a második a „hajtogatás (pliage) mint módszer”, a harmadik pedig a „másolás-hajtogatás” (copliage) mint módszer.
Cseporán Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa a művészetigazgatás és a művészetmenedzsment fogalmát helyezte előadása középpontjába, amelyben rámutatott arra, hogy a művészeti élet koordinációja alapvetően két dimenzióban értelmezhető, nevezetesen közhatalmi és intézményi szinten. Míg az előbbi alanyai az állam és a helyi önkormányzatok, akik tevékenységeként az irányítás jelölhető meg, vele ellentétben az utóbbi alatt konkrét művészeti intézmény vezetését értjük. Meglátása szerint nem csupán jogi és gazdasági, hanem szakmai szempontból is lényeges különbségek mutathatók ki a művészetigazgatás és a művészetmenedzsment területe között, emellett szoros összefonódásuk is kimutatható többek közt a rész-egész viszonyból adódóan és a top-down vagy bottom-up folyamatok párhuzamosságának köszönhetően.
Pécsi Györgyi irodalomtörténész, kritikus, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja a művészeti könyvkiadás jelenkori problémás kérdéseit tekintette át előadásában. Véleménye szerint a rendszerváltás óta eltelt közel három évtized alatt nem szerveződött meg egy olyan új struktúra, amely piaci körülmények között biztosítani tudná a rendszeres, a művészeti területeket kellően reprezentáló művészeti könyvek megjelenését és a célközönséghez való eljuttatását. Ennek következtében megállapítható, hogy a mai könyvkiadási folyamatokat leginkább az esetlegesség és a tervezhetőség hiánya jellemzi, legyen szó szerzőkről, kéziratokról, könyvkiadókról, a gyártás finanszírozásáról, vagy akár marketing és kereskedelmi szempontokról.
Demeter Tamás, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára a közeg és tartalom viszonylatait tárgyalta, amelyhez kapcsolódóan kitért a szociológiai művészetértelmezés korlátaira és kilátásaira. Mint hangsúlyozta, a szociológiai fogalomalkotásra támaszkodó művészetértelmezés lehetőségei a XX. századi magyar művészetfilozófiai gondolkodás egyik centrális problémája. Előadásában a klasszikusok örökségétől indulva érvelt amellett, hogy bár a szociológiai eszköztár nem alkalmas arra, hogy a művészetről kimerítő diskurzust folytassunk, ám általa olyasmiről tudunk beszélni, amiről más eszközökkel nem, és ennek az az oka, hogy nem létezik a művészetre vonatkozó kimerítő diskurzus.
Kuráth Gabriella, a Pécsi Tudományegyetem Rektori Kabinetének marketing osztályvezetője a Pécsi Tudományegyetem európai mértékkel is jelentős 650. jubileumi projektjéről tartotta meg előadását, amelyet Jarjabka Ákossal, a Pécsi Tudonmányegyetem Közgazdaságtudományi Karának egyetemi docensével együtt jegyeztek. A prezentációban művészeti alkotások szerepét vizsgálta, valamint arra a kérdésre is kereste a választ, hogy vajon egy jubileumi projektnek lehet-e hosszú távú hatása a felsőoktatásban. Az eddig megvalósult művészeti alkotások bemutatásán túl elárulta, hogy céljuk a hazai felsőoktatás megünneplése volt, míg ezzel párhuzamosan a Pécsi Tudományegyetem erősíteni kívánta hazai és nemzetközi elismertségét. A 650. alapítási évforduló méltó megünneplése így nemcsak Pécs, de a magyar kultúra és oktatásügy kiemelkedő eseménysorozataként is jelentős volt.
A nap utolsó előadójaként Szabó Andrea, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának megbízott intézetigazgató-helyettese, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa szólalt fel. Előadásában a Magyar Ifjúság 2016 nagymintás ifjúságkutatás eredményeit mutatta be és értelmezte, ezáltal párhuzamba állította a magyar fiatalokat és a kultúra fogalmát. Elmondása szerint a 2000-es évek elején kialakuló, „új ifjúságnak” nevezett réteget a szabadidő szinte korlátlan felhasználási lehetősége jellemzi. Többek közt arra is kereste a választ, hogy ez a fiatalság hogyan is tölti el a szabadidejét, milyen jellegzetességei vannak a magyar kultúra talán legnagyobb felhasználói csoportjának, illetve értelmezhető-e egyáltalán olyan hagyományos kultúrafelfogás a körükben, mint magas kultúra vagy populáris kultúra.
A konferencia második napját Boros János, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára nyitotta meg, aki megköszönte az előadók részvételét és néhány szóban összefoglalta az eddig elhangzott témákat.
A tudományos ülést Fehér Anikó népzenekutató, karnagy, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa folytatta prezentációjával, amelyben a világzene fogalmát vizsgálta. Ez a téma véleménye szerint a mai napig megosztja a kutatókat, ugyanakkor kikerülhetetlen terület a művészetkutatásban. Meghatározta a fogalom definícióját, eszerint a világzene az az alapvetően szórakoztató céllal létrehozott és előadott zenei alkotás, amely a népzenére, illetve a hagyományos zenére alapoz, valamint feldolgozza azt különböző szórakoztatózenei elemek felhasználásával. A világzene-jelenség napjainkban virágzását éli Magyarországon, az előadásban az idáig vezető folyamat lépései kerültek bemutatásra Woodstocktól kezdve egészen Sebestyén Mártáig.
Windhager Ákos művelődéstörténész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója a magyar balett-történet megszakítottságáról tartotta meg előadását, amelyben a balett műfajának recepcióját igyekezett bemutatni. A magyar balett-történeti kutatás hermeneutikájának ismertetése mellett a korai korszakban értelmezte a megszakítottság általános olvasatát. Mint azt hangsúlyozta, a balett legalább három művészeti ágat (zene, tánc, irodalom) összekötő műfaj, így folyamatosan követeli magának a legmegfoghatatlanabb közeget, a teret, a térben való megvalósulás pedig a hangzó anyag elrebbenésével, az irodalmi szüzsé örökkén válásával történik meg úgy, hogy „csak a mozdulat vezet át az egyik pontból a másikba”. Végül arról is szót ejtett, hogy miért nem hallhatjuk, láthatjuk, táncolhatjuk napjainkban az egykor kifejezetten népszerű darabokat.
Wesselényi-Garay Andor építész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa előadásában az építészet közegét, az építészeti kiállítást és a borderline építészetet helyezte középpontba. Kiemelte, hogy amennyiben az építészetet a tudás egy speciális formájának tekintjük és engedjük kilépni abból a monomedialitásból, amelyben ennek a tudásnak az egyetlen és kizárólagos hordozója a ház, akkor a közegek és a közvetítők egymásba fonódó, egymást alakzatilag is erősítő rendszerére bukkanunk: ez a mező értelmezi és konstituálja, magyarázza és termeli az építészetet. Az előadás példákat sorakoztatott fel arra a problémára való reagálásként, hogy a múzeumba helyezett építészet szükségképp veszti el auráját, és ez egyben el is bizonytalanítja a művészeteken belül elfoglalt pozícióját.
Sík Attila, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának egyetemi tanára egy nem kifejezetten humán területről származó témával érkezett a konferenciára, előadása azonban mégis szorosan összefonódott azzal, ugyanis a neuroesztétika kérdésköreit tárgyalta. „Miért szép a szép?” – teszi fel a kérdést rögtön az elején. Állítása szerint ugyanis a művészet nem egy önmagában létező jelenség, hanem az érzékszervek által közvetített, érzelmekkel színezett manifesztáció, amely az emberi agyban képződik. A művészet eszerint egy humánspecifikus jelenség, amely az állatvilágban egyáltalán nem fordul elő, méghozzá az emberi agy felépítésének sajátosságai miatt. A vázolt hipotézisnek megfelelően az evolúció során kialakult és fajfenntartáshoz kötődő esztétikai jellegeket, mint például a szimmetriát kereső agyat felváltja az újdonságot keresés vágya, amely eljuttat az aszimmetria, az absztrakció, illetve a meghökkentő vizuális elemek esztétikai felértékeléséhez.
Kassai Endre társadalomkutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem óraadó oktatója a művészet- és kultúrafinanszírozás vizsgálatának fedezeteit ismertette. Elsősorban azokra a keretekre kívánt rámutatni, amelyek egyrészt megkerülhetetlenek, másrészt több-kevesebb szakmai egyetértés övezi őket. Elmondása szerint ehhez elengedhetetlen a vizsgálni kívánt kulturális univerzum meghatározása és a művészeti ágazatok számbavétele, lehatárolása, amely többek közt fogalmi tisztázást, leírást, egyfajta szakmai bemutatást is jelent. A különféle finanszírozási modellek számbavétele és bemutatása után a kultúrafinanszírozás állami gyakorlata került fókuszba, amelynek köszönhetően Kassai Endre szerint értelmezhetővé válnak a „nem állami” finanszírozás lehetőségei, keretei, jelentősége és valós szerepe az egyes ágazatok életében.
Keresnyei János, a Kreatív Ipari Klaszter elnöke azt a kérdést vizsgálta előadásában, hogy hogyan tudjuk feltárni és modellezni a kulturális műhelyek működésének társadalmi-gazdasági viszonyrendszerét, ehhez pedig a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének Műhely Modell című kutatását vette alapul. Mint azt részletezte, a kutatás arra a feladatra vállalkozik, hogy feltárja, milyen bemeneti és kimeneti változókkal lehet jellemezni az egyes kulturális műhelyek működését, avagy melyek az ok-okozati viszonyrendszerek. Saját bevallása szerint a kutatás legnagyobb kihívása, hogy a sokféle adat közül megtalálja, minősítse és kiemelje a releváns és szignifikáns hatásokat, majd modellé formálja azokat, végül leírhatóvá tegye a kulturális műhelyek sikeres működésének feltételrendszerét.
Fehér Euridiké, a Csiky Gergely Színház igazgatóhelyettese és marketingigazgatója előadásának témája a színházmarketingben jelentkező „újmédiás” kihívások voltak, amelyeket vidéki kőszínházi példák alapján mutatott be. Elmondása szerint a színházmarketingben egyre nagyobb szerephez jut a közösségi média, amely a közönséggel való kapcsolattartás legkiválóbb eszköze lehet. Külön kitért a mobiltelefonra, mint legfontosabb marketingkommunikációs eszközre és a „mikro idők”, avagy az egyéb fogyasztás alkalmával történő mobiltelefonozásra, valamint a közösségi térben történő élménymegosztásokra. Véleménye szerint fontos és jó dolog az „újmédia” kihasználása, hiszen a digitális világban van a jövő, azonban számos veszélyforrása is lehet – mindennel összevetve hozzátette, hogy a művészetek, színházak korrekt kommunikációs eszközéről beszélhetünk.
Utolsó előadóként Kollarik Tamás, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának tagja tartotta meg beszédét, amelyben a filmet mint stratégiai ágazatot vizsgálta, beleértve a magyar film támogatásának gazdasági relevanciáit és jogfejlesztő hatásait. Elmondása szerint a film a kultúra vagy művészetek felől stratégiai ágazat, hiszen különös szerepet játszik a kultúra és akár a nemzeti identitás formálásában, de gazdaság szempontjából is fontos, mert jelentős szerepet tölt be a nemzetgazdaságokban, nem utolsó sorban munkahelyeket teremt. Hozzátette, hogy a filmszektor a fénykorát éli ma Magyarországon, hiszen hazánk stratégiai ágazatává nőtte ki magát. Az előadás célja volt a szektorban végzett friss kutatási adatok felhasználásával a film hazai intézményrendszerén keresztül annak bemutatása, hogy a filmek támogatásának milyen közgazdasági, jogfejlesztő vonatkozásai vannak hazánkban a kultúrateremtés mellett.
A kétnapos konferenciát Boros János szavai zárták, aki megköszönte a jelenlévőknek a nagyfokú érdeklődést, majd hozzátette, jelen konferencia volt az egyik legmeghatározóbb számára azok közül, amelyeken valaha is részt vett.
Az esemény végén Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke is felszólalt, aki felhívta a figyelmet arra a kérdésre, hogy vajon a kultúra milyen helyet foglal el a világban. Ehhez kapcsolódóan a kultúra fogalmát az oktatás-nevelés, a tudomány és a művészetek szétválaszthatatlan szimbiózisaként, egységeként határozta meg, ez a hármas egység pedig elmondása szerint azon alapszik, hogy a kultúra nem örökölhető, így kizárólag az oktatás révén sajátítható el. Ezt az egységet kell a mindennapjainkban szem előtt tartanunk, ehhez viszonyulva szükséges minden körülmények között a kultúrához való hozzáállásunkat formálni és alakítani.
