Pálfalusi Zsolt filozófus, esztéta, író, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének megbízott kutatója. Felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Filozófiai Intézetében végezte, ahol Husserl fenomenológiájából doktorált. Ezt követően az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének volt az oktatója, ahol kutatási területe Kierkegaard, Nietzsche és Heidegger filozófiája volt. 2018-ban habilitált az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, ugyanebben az évben született meg első regénye A világ legszebb kutyatemetője címmel. Jelenleg kortárs képzőművészettel és performansztörténettel foglalkozik. A koronavírus-járvány ideje alatt vidéken töltötte mindennapjait, amelyekbe Önök is betekintést nyerhetnek kutatóinkról szóló interjúsorozatunk most következő részében.

Az MMKI egy viszonylag új dolog az életedben, hiszen nem olyan régen kezdted meg az itteni tevékenységedet. Milyen témában kutatsz mostanában?

A kutatásaimnak jelen pillanatban több iránya is van, ezek távolról ránézve eléggé különállóak, azonban egy adott fókuszpontban mégis találkoznak, ez pedig egy régi, szeretett témám: a giccs problematikája. Tavaly nyáron fordítottam le a Tomáš Kulka Giccs és művészet című könyvét, amely már nagyon régóta érdekelt, és sikerült ehhez kapcsolódóan egy pályázatot is nyernem. A téma elég régóta foglalkoztat, egészen pontosan azt keresem, hogy mit értünk művészi giccs alatt, illetve mi a különbség esztétikai érték és művészi érték között. Még annak idején hallgató koromban tartottam egy referátumot Hegel esztétikájáról, és már akkor felkeltette a figyelmemet az a tény, hogy az ő korától kezdve mennyire szekularizálva lett a művészet, mennyire nem áll már az egyház szolgálatában, egy szóval elkezdett polarizálódni. Steinberg szavai jutnak eszembe, aki szerint rengeteg művészi irányzat született, rengeteg művészi trend volt, amely élt egy darabig, majd megszűnt létezni, és jött helyette valami új. Ezzel szemben a giccs örök, mindig volt és mindig lesz: újra és újra feltűnnek a színen olyanok, akik ebben lelik örömüket. Fontos megjegyeznünk, hogy ha valaki ilyen alkotást hoz létre, az általában nincs tudatában a giccsnek. Jóllehet erre is van cáfolat, mint Odd Nerdrum festészete, habár ő kifejezetten giccsfestőként definiálja magát… Nem túl gyakori kutatási terület a munkássága, talán egyedül csak én foglalkozom vele behatóbban, pedig biztos, hogy sokan tudják a nevét idehaza is. Simon-Mazula Tibor festőművészen kívül azonban nem ismerek olyan embert, aki ezzel foglalkozna a gyakorlatban, követné a munkásságát. Engem márpedig rettenetesen érdekel ez a téma. Azt gondolom, hogy ha valaki definiálni tudná, mi az a giccs, azt is definiálni tudná mi az a művészet, ugyanis a kettő kéz a kézben jár.

Tomáš Kulka könyve után szerepel a terveid között újabb műfordítás?

Igen, a kutatásaim másik része Boris Groys-hoz kapcsolódik, akinek az Art power című könyvét fogom lefordítani valamikor a közeljövőben. Ez még egyeztetés alatt áll az MMA Kiadóval, de ha minden igaz, akkor sikerül felkérnem Groys-t, hogy írjon egy előszót a magyar kiadáshoz. New Yorkban is leállt az élet a vírus miatt, így erre még egy darabig várnom kell.

A kutatás témájához kapcsolódott három előadás is, amelyet a közelmúltban tartottál a kutatóintézetben, és ahol elmondásod szerint új utakat kerestél annak bemutatására, hogy milyen globális trendek húzódnak meg a kortárs művészetekben. Hogyan látod ezek eredményességét? Mik a visszajelzések?

A kollégáknak nagyon tetszett, újdonság volt a számukra. Csakis pozitív visszajelzéseket kaptam a többiektől, mindenben támogattak, ebből adódóan úgy érzem, folytatnom kell a dolgot. A Kortárs Építészeti Központban (KÉK) tervezem bemutatni ezt a fajta rendhagyó esztétikát három előadásban. A látogatói közösség főként építészekből, képzőművészekből, dizájnerekből és belsőépítészekből áll, akik reményeim szerint be fogják fogadni a témát, és a helyszín is rendelkezésre áll majd. Az előadások az intézeti alkalmakhoz hasonlóan a giccs, az apokalipszis és a „nudity” vagy meztelenség kérdéskörét helyezik majd középpontba.

Mit takarnak pontosan ezek a témák?

Három olyan nagy tényezőről van itt szó, amelyet a kortárs művészet nem tud kikerülni. Ezek közül a legnagyobb problémát szintén a giccs okozza, hiszen a pop art óta tudjuk, hogy a giccset nem csak csinálni lehet, de művészileg fel is lehet használni. A giccs művészi felhasználása, illetve az egész appropriation egy végtelenül izgalmas téma, de nagyon könnyen elmosódhatnak a határok: tegyük fel, hogy valaki talál egy festményen, zeneműben vagy költeményben egy giccses mozzanatot, ezért az egészet giccsként bélyegzi meg. Nehéz megítélni, hogy mi az, ami csak olyan, és mi az, ami tényleg giccsnek számít. De előfordulhat az is, hogy egy regényen belül találunk egy giccses mozzanatot, karaktert, miközben egy klasszikus műről beszélünk (mint például Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének esetében). Az apokalipszis témájával foglalkozó előadás kíméletlen, erőteljes mozzanatokat takar. Én ide sorolnám többek közt a „concept art”-ot is, mint Joseph Kosuth kiállított székét, amely mellé odaírta a bútordarab szótári jelentését… Itt valójában a gesztus az, ami érdekes, akárcsak Cézanne csendéleteinél: ha jobban megnéz az ember egy ilyen festményt, az az érzése támad, mintha minden képen szereplő gyümölcsöt az apokalipszis előtti utolsó pillanatban látna.

Mi a helyzet a harmadik témával? Mennyire fér meg a másik kettő mellett?

Teljes mértékben, ugyanis a harmadik témám esetében nem feltétlenül az aktokra gondolok, hanem egyáltalán valaminek a lemeztelenítésére: egyfajta anatómiai mélyrehatolásra, amikor valamit a maga realitásán túl, minden objektivizmustól eltávolodva vizsgálunk. Amit ki akarnak hámozni, amit oda akarnak szögezni a papírra, amit le akarnak rajzolni és meg akarnak festeni, tehát egyfajta új objektivizmus, amelynek során a maga ridegségében megfognak egy tárgyat, és egyszerűen lefestik. Ilyen értelemben már nincsen témája a képzőművészetnek, már nem egy fantáziaképet vagy egy objektumot festenek meg, hanem annál sokkal súlyosabb problémáik adódnak. Roncsolt műalkotásokról és alakokról van szó, olyan dolgokról, amelyekben szétporlad mindaz, amit korábban objektivitás alatt értettünk, hiszen már nem illik rá az a kategória, hogy reális. Mi van a realitáson túl? Korábban azt hittük, hogy a realitás a végső határ, még Lacan is ezt tanította nekünk a pszichoanalízisében: amikor megszűnik a szimbolikus kifejezésmód, amikor kifogyunk a szavakból, hogy valamit megnevezzünk, akkor tör be az életünkbe a reális.

Publikálsz is az imént bemutatott témákban?

Igen, hamarosan megjelenik egy tanulmányom az Országút folyóiratban, amely szintén a giccs témájával foglalkozik. A távoli jövőben jó lenne mindezt egy monográfiában is összefoglalni, amely viszont egy nagyon szerteágazó kutatómunkát igényelne. Legtöbbször nagyon elmosódnak a határok, hogy meddig fair használni egy másik művész alkotását a saját alkotásunkban, végtelen számú láncolat van, és ezek már komoly jogi kérdéseket is feszegetnek. Talán a jogászok találkoznak a legtöbbször azzal a kérdéssel, hogy mi számít plágiumnak, ezáltal nemcsak jogi, hanem esztétikai problémákkal is kell foglalkozniuk, és sejtelmem sincs, hogyan tudnak hozzányúlni ehhez a problémához művészettörténeti előképzettség nélkül.

Hamarosan olvashatjuk Tánc és geometria című tanulmányodat a Valóság folyóiratban. Milyen párhuzamot lehet vonni a két terület között, és honnan jött az ötlet?

Ez egy régi munkám, amelyet újra elővettem és nekiugrottam. Annak idején a szakdolgozatomat Kant A fenséges esztétikája című munkájából írtam, ahol abból a problémából indultam ki, hogy mit jelent nála a szubjekció gondolata. „A széppel ellentétben a fenséges megköveteli a kiművelt erkölcsiséget”, vallotta Kant, ezért van az, hogy az egyszerű parasztember kineveti a nemesurat, aki az alpesi havasokba megy síelni, mondván, hogy „micsoda úri huncutság keresni a veszélyt és a bajt”. Egy szóval nem látja, hogy mi is a fenségesben az élvezet. Lyotard arra következtet éppen Kantból kiindulva, hogy az egész avantgárd azzal kezdődött el, hogy elkezdték a forma helyett a matériát és a szép helyett a fenségest tisztelni, előtérbe helyezni. Nekem már akkor befészkelt a fejembe az a gondolat, hogy mégis hogyan lehet az, hogy a modern tánc – tehát a kortárs, művészi értelemben vett tánc – ennyire elszakadt a balettől, és szinte az ellentétévé vált. A balett meghazudtolja a gravitációt, célja a légiessé válás, ezzel szemben a kortárs táncban mintha pont az ellenkezője történne: visszaadni mindent a gravitációnak, a maga súlyának. A tanulmány is ebből az alapgondolatból indul ki: mit jelent a testtel szemben megkövetelt idealitás, a görögöktől vagy a reneszánsztól kezdve hogyan néz ki az ideális test, mit jelent Kantnál a szépség eszménye… vagy akár Arisztotelésznek az a gondolata, hogy egy tragédia főhősét nem jászhatja el egy kistermetű ember. Hogyan történik meg az avantgárd hajnala óta, hogy minden a visszájára fordul? És hogyan történik meg az, hogy a geometria mint az idealizálás csúcsa – tehát az a geometrikus látásmód, amely szerint mindennek kiszámíthatónak, párhuzamosnak és arányosnak kell lennie – egyszer csak felborul? Az a probléma is felmerül, hogy mit jelent a test elsődleges szférája, amelyből adódóan az ember az, aki: van valamiféle többlet, amely miatt nem vagyunk felcserélhetőek, amelynek köszönhetően elménk hatalmas absztrakciókra képes, és amelyet a testünk nem tud követni. A testünkkel szemben nem tudunk olyan absztraktan gondolkodni, mint ahogyan az elménkkel vagy a matematikai szabályokon keresztül, egész egyszerűen a testünk nem engedelmeskedik bizonyos szabályoknak. Ehhez kapcsolódik a sírás és a nevetés kérdése, amikor is van egy túl nehéz gondolat a fejünkben, amelyet a szellemünk nem bír elviselni, ezért továbbadja a testnek.

Két éve jelent meg első regényed, A világ legszebb kutyatemetője. Mikor számíthatnak újabb kötetre az olvasók?

Nemrég nyertem egy regénypályázatot, így jelenleg is a következő regényemen dolgozom, amelynek nagyon jót tesz az önkéntes karantén. Szeretnék eljutni az emberi lélek anatómiájában egy olyan mélységig, ahova eddig még nem sikerült. Önmagában egy fantasztikus kísérletnek tartom, hogy belenézzek abba, mi minden rejtőzhet még az ember lelkének a mélyén. Mindig is érdekeltek az olyan létesítmények, mint a hajléktalanszállók vagy a börtönök, illetve minden olyan hely, ahol bizonyos szituációkból adódóan az ember kétségbe esik. Engem ugyanis a kétségbeesett ember érdekel leginkább, nem pedig a kételkedő: kételkedni bárki képes, de a kétségbeesés mélyén van valami örök emberi.

Hogyan látod, a regényírás mellett voltak más előnyei is a kialakult helyzetnek?

Abszolút! Én nagyon szeretek online galériákat nézegetni, inspirációt gyűjteni az interneten. Úgy gondolom, hogy ha valaminek jót tett a járvány, akkor az online galériák pontosan ilyenek, nagyon megnőtt rájuk a kereslet. Van egy ismerősöm, aki indított egy startupot, én pedig besegítek neki online. Virtuális galériákkal foglalkozik, és ezek felfuttatásával kapcsolatban igyekszem tanácsokat adni napi szinten.

Az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján milyen hatással van rád az otthoni munkavégzés?

Engem rettenetesen frusztrál. Nagyon szerettem bemenni a kutatóintézetbe, mert hihetetlenül inspiráló az egész közeg, azelőtt kifejezetten terápiás hatással volt rám az ott töltött idő. Ráadásul nem messze található a MOME, ahol órát tartok. Már éppen kezdtem felvenni a ritmust, hogy az intézetből átsétálok a MOME-ra, megtartom az előadást, azután újra visszasétálok az intézetbe. Ezt a menetrendet sikeresen felborította a kialakult helyzet. Most ide vagyok szögezve vidékre. Itthon túl monoton minden, nem egy falusi bukolikaként élem meg, hogy végre kint lehetek a szabadban, mert egyébként is ez a mindennapos, innen járok be Pestre dolgozni. Az elszigetelődés nem az én zsánerem, úgy érzem, hogy visszafog… Jobban örülnék neki, ha mozgásban lennének körülöttem a dolgok, tudnék emberekkel találkozni, beszélgetni. Most viszont csak könyvekkel veszem magam körül (bár online is nagyon sok mindent elérek). Nem alakult ki állandó napi rutinom, mert próbálok enyhíteni azon, hogy egy helyhez vagyok kötve, teljesen egyedül. Mindig egy kicsit változtatok rajta, hogy érdekessé tegyem. Ugyanakkor megmaradt nálam a bölcsészmentalitás, éjszakai bagoly vagyok, ezért éjszaka dolgozom a leghatékonyabban.

Említetted, hogy a MOME-n tartasz órákat. Mennyire tudtad megszokni az online egyetemi oktatást?

Először nagyon furcsa érzés volt, nem is hittem el, hogy órát tartok, mert még sosem csináltam ilyet. Biztos vagyok benne, hogy sokkal nehezebb volt belerázódnom, mint a hallgatóknak. Nekik nagyon sok órájuk van, jóval nagyobb a rutinjuk ebben. Az önkéntes karantén ideje alatt webkamerán keresztül tartottam meg az előadásokat. Nietzsche kései korszakáról volt szó, amelyből a diákok esszét is írtak.

Sikerült valahogyan kompenzálnod a bezártságot?

Igen, szerencsére találtam egy kiutat. Felbukkant egy nagyon régi ismerősöm, akinek van hat lova. Tudniillik én annak idején lovakkal is foglalkoztam, eredetileg lovász a végzettségem, és mielőtt egyetemre mentem, egy ménesben dolgoztam. Át is mentem ehhez az ismerősömhöz, aki nem messze lakik, és megengedte, hogy annyit lovagoljak, amennyit csak szeretnék. Emellett kirándulni is járok, egy hatalmas erdő veszi körül a területet, ahol lakom, így még többet is sétálgatok, mint amennyit szeretnék. A faluba is általában gyalog megyek be egy erdei ösvényen keresztül, legalább addig is megmozgatom magam. Itthoni kikapcsolódásként gyakran hallgatok zenét.

Filozófusként milyen gondolatok foglalkoztatnak a járvány művészetekre gyakorolt hatásáról?

Azt hiszem, rendkívül érdekes problémát fogtam meg, méghozzá a digitális aura kérdését, amivel már régóta szeretnék foglalkozni. A legfőbb kérdés, amelyet most a járvány különösen aktuálissá tett, az az, hogy mi várható a jövőben a művészetekben, és mi az, amivel a jövőben minden intézetnek szembesülnie kell majd. Nagyon várom már, hogy új inspirációt kapjak, új hatások érjenek, és ezeknek megfelelően tudjak élni. Mindenképpen jobb lesz, ha elmúlik a járvány.

Boros János filozófus, az MTA doktora, egyetemi tanár, az MMKI tudományos főmunkatársa. Filozófiai tanulmányait Svájcban, Németországban, Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban folytatta az 1980-as években. 1990-től a Pécsi Tudományegyetem Filozófiai Szak és Doktori Iskolájának alapítója és vezetője. Harmincnál több nemzetközi filozófiakonferenciát szervezett, meghívására a Pécsi Tudományegyetemen és a Magyar Tudományos Akadémián tartottak előadásokat korunk olyan kiemelkedő filozófusai, mint Richard Rorty, Jacques Derrida, Jürgen Habermas, Robert Brandom, John McDowell, Wilhelm Vossenkuhl és Daniel Dennett. Boros János több könyvsorozat szerkesztője. Tizenöt önálló kötete jelent meg, 2018-ban Immanuel Kant címmel adott ki nagymonográfiát, legutóbbi könyvének címe Filozófiaművészet. Az újkori filozófiatörténet, az ismeretelmélet, a művészetelmélet, az etika, a társadalomfilozófia és a kommunikációfilozófia terén végez kutatásokat. A koronavírus-járvány ideje alatt pécsi lakásában, családja társaságában tölti mindennapjait, amelyeknek továbbra is állandó fénypontját jelenti számára a filozófia művelése, avagy a „gondolkodásról való gondolkodás”. Hogyan vészeli át egy filozófus az önkéntes karantén időszakát, és milyen gondolatok születnek meg benne? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatnak kutatóinkról szóló interjúsorozatunk most következő részében.

Azt már tudjuk rólad, hogy Immanuel Kant filozófiája régóta foglalkoztat, erről tanúskodik közel ötszáz oldalas monográfiád Kantról. A kötet 2018-ban az egyik könyvesbolthálózat eladási listáját is vezette, és néhány hónap alatt az egész országban elfogyott. Miért éppen Kantra esett a választásod?

A Kanttal kapcsolatos kutatásaim emberi léptékkel nézve régen kezdődtek. Hosszú kutatási folyamatról van szó, amelyet folyamatosan végzek, és több különböző részből áll. Még az 1980-as években indult, amikor Svájcban jártam egyetemre, akkor határoztam el, hogy az egyik fő kutatási témám az ő munkássága köré fog szerveződni. Azért emelem ki, hogy az egyik, mert egyébként nagyon sok minden iránt érdeklődöm, és úgy tartom helyesnek, ha egyszerre több dologgal is foglalkozik az ember, nem csupán egyetlen szemszögből nézi a dolgokat. Létezik is egy ilyen szállóige: „Óvakodj az egykönyvű embertől!” – mert megharap (Cave canem!). Az 1980-as évek elején Fribourg egyetemén Svájcban egy fiatal professzortól tanultam Kantról, aki addigra már könyveket is írt róla, azóta emeritus, és nagyon híres Kant-szakértő vált belőle. Innentől kezdve egyfajta háttérkutatásom lett Kant filozófiája, olyan ez számomra, mint a kozmikus háttérsugárzás, mindenhol ott van. Folyamatosan foglalkozom vele, többek közt azért, mert a nyugati filozófia egyik központi személyisége, nemcsak német nyelvterületen. Immanuel Kant 1724-től 1804-ig élt, és nagy fordulatot hozott a filozófiába. Antropológiai fordulatnak is nevezik, mivel azt mondta, és állításának következményeit ki is dolgozta, hogy a filozófusok ne a világ végső összefüggéseit kutassák, hanem magát az embert, ami ezeket a végső összefüggéseket keresi. Mielőtt feltesszük átfogó kérdéseinket a világ egészéről, az ember mivoltáról vagy Isten létéről, kérdezzük meg, miféle lény az, amelyik ilyen kérdéseket tesz fel, és milyen adottságokkal rendelkezik. Adottságai ugyanis meghatározzák saját tudása lehetőségét, szerkezetét, terjedelmét és határait. Ha ezt feltárjuk, akkor már azt is sejteni fogjuk, hogy mit tudhatunk meg a világról – azt ugyanis, amit saját megismerő képességünk lehetővé tesz. Három kritikai művet írt, ezek A tiszta ész kritikája, A gyakorlati ész kritikája és Az ítélőerő kritikája. Az első kritika első harmadáról féléves szemináriumot tartok rendszeresen a pécsi egyetemen. Mondhatom, egy egész generáció nőtt már fel a pécsi filozófia szak 1992-es alapítása óta, amely a korábbi ideológiáktól mentes, felszabadult, önálló, felfedező gondolkodásmód képviselője. Amellett, hogy tanítom, kutatom, könyvet is írtam Kantról, akinek filozófiája kimeríthetetlen, akárcsak Bach vagy Mozart zenéje. Bármennyit foglalkozhatunk vele, mindig nyújt újat, és soha nem válik unalmassá. Az összes későbbi, modern filozófiai fogalom, a humán tudományok, az irodalomtudomány, a nyelvészet, a pszichológia kifejezései tőle származnak. Az általa feltárt összefüggés-rendszer immár közel 250 éve meghatározza azt, hogy miként gondolkodunk. Kétszázötven év? De hosszú idő! Egy emberi élet számára, de nem a gondolkodástörténetben. Kant a kortársunk.

Jelenleg melyik elmélete foglalkoztat a leginkább?

Mostanában Kant ismeretelméletének alapelemeit vizsgálom, pontosabban azt, hogy milyen fogalmakat használ, hogyan kapcsolja össze ezeket, és hogyan jön létre belőlük egyfajta elgondolt struktúrája annak, ahogyan megismerjük a dolgokat, mint tárgyakat. A metafizikai ismeretelmélet szerint van a megismerés, a tudás, a cselekvés, és van az etika, az esztétika. Kant nem így közelíti meg a problémát, hanem azt mondja, vizsgáljuk meg az elme működését, amely elvezet odáig, hogy az elme megismer, cselekszik és még szépnek is találja a világot. Cselekvésnek pedig az számít, hogy elhatározunk valamit, végiggondoljuk, hogy honnan hová szeretnénk eljutni és miért. Tehát Kant úgy véli, az elme cselekszik, és felteszi a kérdést: mi a jó cselekvés? Így jutunk el az etikához. Jelen pillanatban A tiszta ész kritikája első paragrafusát tanulmányozom. Ez nem túl nagy terjedelmű szöveg, de minden mondata hihetetlenül erős, és rengeteg érdekesség található benne. A nem túl távoli jövőben szeretnék majd egy olyan tanulmányt is kiadni, amely nemcsak magyar nyelven, hanem külföldi szaklapban is megjelenik, viszont ahhoz még jobban bele kell merülnöm a témába, és az összes többi tevékenységemet ki kell zárnom.

Mesélnél kicsit arról, hogyan néz ki egy filozófiai kutatás a gyakorlatban?

A filozófiának nincs egységes kutatási módszere. Vegyük például az új könyvemet, a Filozófiaművészetet, amelyben a filozófiát művészetként értelmezem, és még a tudományt is. Az ember poétikus alkotó képességéből ered a művészet és a filozófia, a filozófiából pedig a tudomány. A konkrét tudományoknak van módszere, amelyet az iskolában is tanítanak: például ahhoz, hogy egy sejtet megvizsgáljunk, adott lépéseket kell követni, van egy módszer. A művészetekben viszont már nagyon individuálisak ezek a módszerek, az egyik festő így fest, a másik úgy… A filozófia, ha így fogjuk fel, nem tudomány, viszont művészet abban a tág értelemben, hogy a poétikus alkotó, az alkotó elme hozza létre. És mint ilyen, nincs eleve módszere. Miért nincs? Mert ha van egy módszerünk, akkor egy adott irányba haladunk. Erre utal a kifejezés eredete is: a módszer, más néven metódus a görög met hodos szóból ered, amely annyit jelent, ’az út szerint’, tehát valamilyen úton haladni. Ez a módszer. Ha egy bizonyos úton haladunk, akkor általában tudjuk, hogy hová szeretnénk menni, és ehhez merre kell indulnunk. A tudományok esetében is pontosan így működik. Adott esetben egy festő is tudja, hogy ha le akar festeni valamit, hogyan kell eljárnia, látja a célt, az utat. A filozófiával viszont az a helyzet, hogy az igazságot keresi (nagyon általánosan szólva). Ha nekem van egy eleve választott módszerem, akkor már eleve tudom, hogy mi az igazság, és oda akarok eljutni. De mivel nem tudhatjuk előre, hogy mi az igazság és nem ismerjük a végső összefüggéseket, ezért nem lehetséges a filozófiában az eleve adott módszer. Sokféle próbálkozás létezik, de mindig fel lehet tenni a kérdést: honnan tudod, hogy ez a módszer tényleg elvezet az igazsághoz? Ez esetben már eleve tudnod kellene, hogy mi az igazság, ha tudod, hogy így kell haladni. Éppen emiatt alakultak ki a filozófiában különféle irányzatok, mint például a fenomenológia vagy az analitikus filozófia, amelyek harcos képviselőit szintén megkérdezhetjük arról: honnan tudják, hogy a világ valóban ezen irányzatok nyelvén beszél? Például analitikus filozófiául vagy fenomenológiául. A világot akarjuk feltárni, miközben állandóan saját nyelvünk és gondolkodásmódunk szerkezete által meghatározott keretekbe, határokba ütközünk.

Ha a filozófiának nincs egy adott módszere, hogyan vághatunk bele egy filozófiai kutatásba?

Úgy, hogy felhasználjuk mindazt, amit előttünk gondoltak a témában, és megpróbálunk rajta mi magunk is gondolkodni. Ezért is kell nagyon sokat olvasni hozzá. Megnézzük, mit mondott az adott illető, és továbbgondoljuk. Így működik a világról való gondolkodás, önmagunk, a másik ember és a tudomány megértése is. A matematikában például ugyanez a helyzet áll fent egy tétel esetében, amelyet be kell bizonyítanunk, és ehhez jónéhány dolgot fel kell tételeznünk. A lényeg, hogy nagyon sok korábbi gondolkodó munkáját tanulmányozzuk. Ránk is érvényes, amit Isaac Newton, a Cambridge Egyetem professzora, a modern fizika megalapítója mondott, „távolabbra láthattam, de csak azért, mert óriások vállán álltam”. A legfontosabb, ami kell a filozófiához, érdekeljen bennünket, szeressük, vegyük komolyan, érezzük, hogy ez minden, amire képesek vagyunk, egyáltalán, és különösen, ha meg akarjuk érteni a világot és benne magunkat. Ehhez hajlandónak kell lennünk a lehető legtöbbet olvasni, az olvasottakat végiggondolni, és igen, újraírni. A filozófia története az újraírások története. Csak azok számára helybenjárás ez, akik az egyéni emberi életet is annak tartják, hiszen éltek már előttünk is. Egy filozófusnak tulajdonképpen mindenről tájékozódnia kell. A filozófus művelt laikus, aki jártas a tudományokban, a művészetekben és az etikában, eközben persze bizonyos részekre koncentrál. Ha valamivel foglalkozunk, akkor az már megad egy bizonyos gondolkodásmódot. Filozófusként sosem a nullából indulunk ki, hanem tanulmányozzuk a filozófia történetét, amit én szeretek gondolkodástörténetnek nevezni. Ha nem lenne a gondolkodásnak története, ki sem alakult volna, és most csak összevissza beszélnénk, vagy hangokat adnánk ki, mint a többi élőlény. A filozófus olyan laikus embertársunk, aki olvasmányai közé felvette a gondolkodástörténet nagyjait, Platónt, Arisztotelészt, Sextus Empiricust, Szent Ágostont, Szent Anzelmet, Szent Tamást, Ockhamot, Machiavellit, Descartes-ot és további gondolkodókat napjainkig. Őket olvasva tudatos és öntudatos gondolkodás jön létre, a használt fogalmak gondos kezelése, a sületlenségek kerülése. Ebből nagy kedv és távlatokba látás ered, az öröm és boldogság valóságosan átélt, talán kifinomult formája, de sajátos gondolati magányosság is. Hiszen, ha e nagyokat olvassuk, gondolataikat gondoljuk, írásaikba beleírunk, akkor, Paul Ricœur francia filozófust szabadon parafrazeálva, a magunk leíró-leírt módjának társasságától és társasságában, a két „én” közti úton levés, idő- és helynélküli, de időt és helyet létrehozó szubjektiválódásává, alany előtti alanyaivá válhatunk. Ráadásul e folyamatokat kihagyók elmélkedési stílusa és tartalma erőtlennek, képzelőerő nélkülinek, időre és térre, azaz társaságiasságra nem érdemesnek tűnhet. Ekkor fordulhat elő, hogy a filozófusok felelősségéről kezdenek beszélni, amitől azonban, Heidegger kifejezését összefüggéséből ide ragadva, „csak egy Isten menthet meg bennünket”.

Miért választottad a gondolkodástörténet elnevezést?

Közelebb áll az emberekhez, hiszen mindenki gondolkodik. A filozófia, azaz a tudatos gondolkodás, mindössze két és félezer éves, amely az emberiség létezésének csupán töredéke, és ez alatt az idő alatt kezdtünk el gondolkodni azon, hogy gondolkodunk. A filozófia története tehát gyakorlatilag annak a története, hogy hogyan gondolkodunk 2500 éve azon, hogy gondolkodunk, illetve azon, hogy mit jelentenek a fogalmaink, hiszen minden fogalmakkal van tele, rendszeresen használjuk őket. Ugyanakkor ott van például a fogalom fogalma, amelynek szintén hatalmas irodalma van, de lényegében azt jelenti, hogy megfogom az adott dolgot. Így beszélünk a világunkról is: miként alakult ki, hogyan jött létre, mi a története, továbbá melyik fogalmunk jó és melyik rossz, melyik sikeres és melyik nem. Ha két és félezer éve nem indul el vándorútjára a tudatos gondolkodás és a filozófia, hogy aztán többek közt a természettudományok is kialakuljanak általa, ha nem lett volna az antik Görögországban Szókratész, Platón és Arisztotelész, ma nem lenne computer, autó, modern orvostudomány és technológia. Ez a beszélgetés sem jöhetett volna létre, és ha az égből ide ejtenék ezt az iratot, senki nem értené. Borzongással tölthet el bennünket, ha arra gondolunk, hogy a homo sapiens hozzávetőleg kétszázezer éve él a Földön, és ennek alig több, mint utolsó egy százalékában vette észre, hogy gondolkodik, hogy a gondolkodáson gondolkodni lehet, hogy a gondolkodáson való gondolkodásnak története van, hogy a gondolkodás segítségével a világ felfedezhető, leírható, átalakítható.

Tehát a filozófia tulajdonképpen mindenhol ott van?

Igen. Érdekesség, hogy a Szilícium-völgy informatikusainak jelentős része a közeli Stanford Egyetemen végez, és sokan közülük a matematika és számítógép-tudomány mellett filozófiát is tanulnak. Ismeretelmélet, etika, esztétika nélkül ma nincs informatika. A magas fejlettségű robotok és „mesterséges intelligencia” programozói ugyanis nem csak programoznak, hanem azt is tudniuk kell, hogy mit programozzanak, mit programozhatnak bele az adott eszközbe. Ez jól látható például az önjáró autók esetében, ahol problémát jelenthet a krízishelyzetekben felmerülő etikai kérdések megoldási kulcsainak betáplálása. Értékek közt kell választania a programnak, amelyek számokkal, programkulcsokkal nehezen írhatók le, főként akkor, ha az értékek előre nem meghatározhatók, hanem az adott helyzetben keletkeznek, és keletkezésük, viszonyuk is olyan értelmezés kérdése, amit magának a rendszernek kell elvégeznie. Minden egyes érték egyedi, pillanatnyi, miközben egyetemesen érvényes racionális struktúrával rendelkezik. De nem csak a programozásban van ott a filozófia. Ott volt az Amerikai Egyesült Államok tizennyolcadik századi alapításánál ugyanúgy, mint ahogy ott van ma is új államok új alkotmányának megalkotásában vagy ott van minden nap az orvosi műtőkben, a biotechnológiai laboratóriumokban és az úgynevezett fenntarthatósági vitákban.

A te esetedben pontosan mit takar a „filozofálás”?

Rengeteget olvasok, és ha felvetődik egy kérdés, felkérnek egy előadásra vagy tanulmány megírására, elolvastam egy tanulmányt, először gondolkodom rajta. Ha egy adott problémáról szeretnék írni, végiggondolom, hogy én magam mit gondolok erről a problémáról, és leírom. Ebben az a sajátos, hogy másnap néha előfordul, hogy azt mondom, nem értek egyet tegnapi saját magammal, és újraírom az egészet, vagy elolvasom, mások mit mondanak és nem ritkán az egészet újra írom. Ráadásul ez többször előfordulhat ugyanazzal a szöveggel – ami persze utána már nem lesz ugyanaz. Végül elkezd összeállni a véleményem, és akkor újra megnézem, hogy a vonatkozó irodalomban mit találok a témáról és „véglegesítem” a szöveget, ami persze csak annyit jelent, hogy kiadom kezemből.

Most éppen a költészet és a politika kapcsolatával foglalkozol. Hogyan függ össze ez a két terület?

A költészet, azaz a művészet és a politika kapcsolatának vizsgálatához egyszerre több dologgal is kell foglalkoznom: költészettel, politikával és ezek közös nevezőjének keresésével. Erre használom a normatív diskurzus nevezetű eljárásmódot, amely tulajdonképpen az egész munka hátterében áll. A költészet és politika kapcsolatának vizsgálatán belül konkrét költőket és politikai irányzatokat elemzek, de ezek mögött mind-mind ott van a normatív diskurzus, tehát ebben az esetben van egy meghatározott vizsgálati módszerem.

Mit értesz pontosan a normatív diskurzus szerinti eljárás alatt?

Költők politikai verseinek politikai vonatkozását tanulmányozom. Ezek időnként jobban előtérbe kerülnek, időnként viszont úgy tartják, hogy a költészet, a vers nem lehet politikai vonatkozású. A normatív diskurzussal kimutatható, hogy ha nem igazságos egy törvény, egy intézmény, egy birodalom berendezkedése, akkor nem fog működni, tönkremegy. A normatív diskurzussal a költészet politikai kijelentéseiben, törvényekben az igazságosság jelenlétét, manifesztációját kereshetjük. És hogy mit is értünk pontosan igazságosság alatt, arról létezik egy felülmúlhatatlan leírás, amely John Rawls, a Harvard Egyetem professzora nevéhez fűződik (John Rawls: Az igazságosság elmélete). Tétele, hogy az igazságosság törvényeit a tudatlanság fátyla mögött kell megalkotni, elvonatkoztatva attól, hogy kinek milyen helye és szerepe van a társadalomban. Valójában mindenki a saját érdekeit tartja szem előtt, ezért nem így működik a világ. Vagyis nem igazságos, ahogy a mondani szokták, „nincs igazságosság”. A normatív diskurzus mint alkalmazott gyakorlati filozófia, nem arról szól, hogy miként működik a világ, hanem arról, hogyan kellene működnie, még akkor is, ha sosem fog úgy működni. A kutatás során elemzem, hogy egyes politikai intézmények, mozgalmak ezt tartják-e fő elvüknek. Igazságos-e az adott költő politikai megnyilvánulása? Ha nem az, akkor lehet, hogy maga a költemény jó, de politikailag viszont egy rossz költeményről beszélhetünk.

Hogyan éled meg a kijárási korlátozást?

Úgy gondolom, most is igaz az az állítás, hogy minden jóban van valami rossz és fordítva. Korábban is sokat dolgoztam itthon, így ezt a részét nem volt nehéz megszokni. Ugyanakkor eltolódnak bizonyos hangsúlyok, több idő jut arra, hogy az ember dolgozzon, nyugodtan elmélyedhet a kutatásban, nem kell annyit jönni-menni. Számomra a legnagyobb veszteséget az jelenti, hogy nem tudok a kollégákkal találkozni, beszélgetni egy jó kávé mellett, eszmét cserélni. Az MMA MMKI kutatói közössége rendkívül inspiráló társaság, ahol mindig kapok valamit, és most nagyon hiányoznak az ihletet adó kollégák. Hátrány lehet az is, hogy most nem jutok el a könyvtárba, így mindent interneten keresztül kell beszereznem. A technikai eszközök most nagyon jól jönnek: ha a járvány az internetkorszak előtt következik be, elképzelhető lett volna, hogy összeomlik a társadalom, így viszont nagyon sok mindent ugyanúgy meg lehet oldani. Úgy vettem észre, az informatika felhasználói terén némi fejlődést mutatok fel, számos hasznos oldalt és alkalmazást megismertem… kezdem elbízni magam, hogy ez még nekem is megy.

Ezek szerint az online egyetemi oktatással kapcsolatban is pozitív tapasztalataid vannak?

Összességében igen, de van, ami nem működik ugyanúgy, mint régen. Egy jelenléti órának teljesen más az atmoszférája, és egy ilyen internetes órát nem igazán tudnék úgy megtartani, hogy nem ismerem a hallgatóimat, és ők sem ismernek engem, így számomra létfontosságú, hogy személyesen is találkozzunk. A korábbi alkalmak és az online kommunikáció ezzel szemben egész jól kiegészítik egymást. Bizonyos dolgok még jobban is működnek, a doktori szeminárium esetében például fel tudjuk venni az órát és elküldeni annak, aki lemaradt róla. Hetente tudok olyan doktori iskola szemináriumot tartani, melyen egyszerre több ezer kilométer távolságban élő hallgatók is részt vesznek, Isztambultól, Miskolctól Pécsen és Budapesten át egészen Zürichig és a hollandiai Groningenig. Ezt a koronavírus korszaka előtt nem tudtuk megtenni. Eszünkbe sem jutott, nem ismertük a csoportos internetes eszközöket. Új perspektíva is megjelent tehát a felsőoktatási módszertanban, hatókörben és hatékonyságban. Néha hosszabbra nyúlnak ezek a „találkozások”, mint azelőtt, hiszen mindenki otthon van, nem kell sietnünk sehova, és ha érdekes a téma, nyugodtan tudunk tovább beszélgetni. Ha eszembe jut valami, bármikor le tudok venni egy könyvet a polcról, amely az egyetemen lehet, hogy éppen nem lenne kéznél.

Mi az, ami kikapcsolódást jelent számodra a hétköznapokban?

Mivel sokat ülök az asztalnál, szükségét érzem, hogy minden nap sportoljak, ahogy korábban is. A Mecsek oldalában lakunk, pár száz méterre az erdőtől, ahová kijárok gyalogolni és futni. Rendszeresen az egyik hegycsúcson álló kilátó az úticél, ahonnan belátni az egész környéket. Gyakran látszik a Badacsony, az idén májusig már hússzor láttam, de jó időben a horvátországi hegyeket és még az Alpokat is észlelni lehet. Emellett tornászok is, tehát megvan a szükséges mozgás.

Milyen tervekkel térsz vissza a kutatóintézetbe?

Lett volna egy nagyon érdekes konferenciánk április 7-én Pécsett, amelyet sajnos le kellett mondanunk. A terv az volt, hogy Buzsáki György pécsi származású Agy-díjas kutató, a New York Egyetem professzora The Brain from Inside Out (Oxford University Press, 2019) című könyvét elemezve megvizsgáljuk a filozófia és az agykutatás, valamint az idegtudomány kapcsolatát, miután ő maga is használ filozófiai fogalmakat. A kötetben – amellyel egyébként a doktori iskolában is nagyon sokat foglalkozunk – tulajdonképpen egy gondolkodásváltást javasol az agykutatásban, amelyet rengeteg filozófiai érvvel támaszt alá, és leírja, miért és miben kellene változtatni. Ezen a konferencián hazai és amerikai filozófusok és agykutatók is rész vettek volna. Jövő évben reméljük, lesz lehetőségünk a konferenciát megrendezni. A kutatásaimat továbbra is folytatom, amelyek eredménye reményeim szerint további cikkek, szakmai publikációk és könyvek lesznek. Elsősorban az emberi találkozásokat várom, hogy újra benne legyek a munkahelyi közegben, és alkalomadtán leülhessek a kollégákkal egy-egy inspiráló eszmecserére.

Nyelvünk metaforikus, a metaforák használatának megalapozottságán és kifejező erején lehet vitatkozni, azon is, hogy kiket rendelhetünk a metaforával kifejezett kategória alá. A harmadik út esetében, ahogy Bibó István 1947 tragikus évében megállapítja, azon múlik a dolog, hogy mi a másik két út, amit elutasítunk. Farkas Attila filozófus, az MMA MMKI tudományos munkatársa, a Szent István Egyetem adjunktusa az elmúlt évek vizsgálódásait folytatva a harmadik út kifejezést használja mindazon elképzelésekre, amelyek a XX. században alternatívát tartottak szükségesnek és kívántak kidolgoznia egyfelől a szabadpiaci individualista anarchizmus, másfelől a magántulajdont tiltó kollektivizmus, különösen annak totalitárius végkifejlete között. A két szélsőség között bárhová elhelyezheti magát az elmélet. Amelyik extrémitást veszélyesebbnek tartja, attól igyekszik magát eltaszítani. Ráadásul magasabb szintre is emeli magát, végtére is a jó nem lehet azonos nívón a két rosszal. Attól függően, hogy alkalmazása milyen hatókörű, hogy mennyire elterjedt és divatos, a harmadik út lehet autósztráda, és lehet jóval szerényebb forgalmú ösvény, amit itt-ott be is lepett az avar.

Az előbbire példa John Maynard Keynes gazdaságfilozófiája, utóbbira a magyar népi mozgalom különböző tervezetei. A harmadik út Farkas Attila felfogásában nem korlátozódik a modern fejlődésben megkésett területek, például Közép-Európa fejleményeire, ahol valamilyen állítólagos szükségszerűség hívta volna életre ezt az állítólag elmaradott ideológiát, hanem magában foglalja a kapitalizmus centrumának fejleményeit is.
Keynes Georg Edward Moore etikájából kiindulva akart létrehozni egy gyakorlati filozófiát, amihez elengedhetetlennek tartotta a klasszikus gazdasági liberalizmussal szembeni forradalmat. A klasszikus elmélet által feltételezett szabadpiac nem képes optimálisan működni. Ebből az a társadalomfilozófiai program következik, hogy feltétlenül szükség van a fogyasztás és a beruházás összehangolására, különösen gazdasági válság idején. Az összehangolás szerinte alapvetően technikai feladat, ám nem vezethet a magántulajdon megszüntetéséhez. A társadalmi összehangolásnak különböző ágensei és intézményi lehetnek, de nagy valószínűséggel az állam nem hagyható ki a műveletekből. Keynes maximálisan támaszkodott Adam Smith tételére, hogy minden gazdasági cselekvés végső célja és értelme a fogyasztás, de tiltakozott az ellen, hogy a fogyasztás lenne az emberi lét értelme. Meggyőződése szerint létezik olyan, hogy megelégedett jó élet. A kapitalista telhetetlen önzés nem alapvető antropológiai jellemzője az embernek, a jó élethez kellenek anyagi javak az adott civilizációs szinten elérhető mértékben, hogy aztán az emberek a nyomortól megszabadulva élvezhessék a barátság és a művészet adta örömöket, életük hosszú, békés és tartalmas lehessen. Az angol közgazdász a szabad politikai berendezkedést védte a jobb- és baloldali totalitarizmusoktól, ezt úgy látta megoldhatónak, ha szakít a klasszikus liberalizmus piaci eszméjével, s kialakítja az irányított piaci vegyes gazdaságot. Ha úgy teszik, a liberalizmus kapitalizmusának kapitalista alternatíváját támogatta szemben a szocializmussal. Németh László viszont szocializmust akart harmadik útként, de nem marxizmust, hanem minőségszocializmust. A Szabó Dezsőért lelkesedő író esszéiben nem annyira Keynes, hanem inkább Oswald Spengler és Ferdinand Fried nézeteire reflektálva fejti ki koncepcióját. A harmadik út nála is egyszerre filozófia, és ebből következő gyakorlati program. Amelyben egy olyan cél jelenik meg, amely egyszerre emelkedik el a kapitalizmus és a bolsevizmus tömegtermelésétől és rabszolgaságától. Elemzései során azonban nem fordít kellő figyelmet, legalábbis nem ad elég hitelt a kapitalizmus megreformálhatóságának.

A tudományos ülés elsősorban a művészetet körülvevő világot, atmoszférát és társadalmat helyezte középpontba, valamint azt hivatott vizsgálni, hogy milyen nyomot hagy, avagy milyen hatást vált ki a művészet abban a közegben amely körülveszi, amelyben helyet foglal, és miképpen képezi más művészetek vagy műalkotások közegét, illetve közeg-elemét. A konferencia a lehető legkülönfélébb művészeti- és tudományágak aspektusából tanulmányozta a művészet hatásait és megnyilvánulási formáit, így nem emelhető ki egyetlen határozott irány vagy tematika, amely mentén haladt előre, hiszen minden egyes előadás más-más területen keresztül szemlélte a művészet fogalmát.

Az ülést Kocsis Miklós, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatója nyitotta meg, aki külön köszöntötte Fekete Györgyöt, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnökét, valamint a széksorokban helyet foglaló akadémikusokat és szakmabeli érdeklődőket. Beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy a kutatóintézet nagy hangsúlyt fektet a művészetek társtudományok irányából való vizsgálatára, legyen az pszichológia, filozófia, közgazdaságtudomány, vagy akár jogtudomány – jelen konferencia is ennek fényében került megrendezésre. Legfőbb céljuk az volt, hogy tanulmányozzák azt a közeget, amelyben napjainkban alkotó alkot, alkotás születik.
Első előadóként Kucsera Tamás Gergely, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára a művészetpártolás, a művész-, illetve művészeti oktatás, a művészetközvetítés és a közönségnevelés kérdésköreit tárgyalta, amelyek véleménye szerint a társadalomtudományok felől nézve lényegiek és megválaszolandók. Mint hangsúlyozta, a művészeti tevékenység során létrehozott alkotások, produkciók eljuttatása a közönséghez a kulturális szférában szerepet vállaló állami és nem állami szereplőknek egyaránt kiemelt feladatot ad. Azonban az „örök értékek nélküli rendszerben a viszonyítás elnehezül”, így könnyen megeshet, hogy a művészet felszámolja önálló létezési formáját, mialatt feloldódik a populáris kultúrában, ezáltal „értéktelenítve értékel, értékelve értéktelenít”.
Farkas Attila filozófus, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a Szent István Egyetem adjunktusa A totális közeg címmel tartotta meg előadását, amelyben az ipari civilizációban helyet foglaló művészet szerepekörére hívta fel a figyelmet: összefoglalta annak a XX. századi elméletnek a jellemzőit, amely szerint a modern ipari termelés civilizációja a társadalmat, a kultúrát és az ember egész lényét a saját képére formálja, különböző csatornákon történő manipuláció segítségével. Elmondása szerint ebben az elméletben kiemelkedő szerephez jut a művészet és a tágabb értelemben vett modern tömegkultúra, de gyakran hivatkoznak politikai vonatkozásokra is – a modern tömegdemokráciában tehát a megszemélyesített, de lényegében személytelen hatalom a társadalom egészét, illetve az emberek késztetéseinek teljességét uralja. A továbbiakban rávilágított azokra a lehetőségekre, amelyek képesek feloldani az elmélet szorítását, és esélyt adnak az autonóm művészetnek.
Orbán Jolán, a Pécsi Tudományegyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének intézetvezető egyetemi tanára Hantai Simon művészetének közegeit vizsgálta meg prezentációjában, amelynek során a művészet, az irodalom és a filozófia közötti viszony újraértelmezésére tett kísérletet. Ezt a viszonyt három felállított szempont alapján elemezte: az első az írás mint módszer, a második a „hajtogatás (pliage) mint módszer”, a harmadik pedig a „másolás-hajtogatás” (copliage) mint módszer.
Cseporán Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa a művészetigazgatás és a művészetmenedzsment fogalmát helyezte előadása középpontjába, amelyben rámutatott arra, hogy a művészeti élet koordinációja alapvetően két dimenzióban értelmezhető, nevezetesen közhatalmi és intézményi szinten. Míg az előbbi alanyai az állam és a helyi önkormányzatok, akik tevékenységeként az irányítás jelölhető meg, vele ellentétben az utóbbi alatt konkrét művészeti intézmény vezetését értjük. Meglátása szerint nem csupán jogi és gazdasági, hanem szakmai szempontból is lényeges különbségek mutathatók ki a művészetigazgatás és a művészetmenedzsment területe között, emellett szoros összefonódásuk is kimutatható többek közt a rész-egész viszonyból adódóan és a top-down vagy bottom-up folyamatok párhuzamosságának köszönhetően.
Pécsi Györgyi irodalomtörténész, kritikus, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja a művészeti könyvkiadás jelenkori problémás kérdéseit tekintette át előadásában. Véleménye szerint a rendszerváltás óta eltelt közel három évtized alatt nem szerveződött meg egy olyan új struktúra, amely piaci körülmények között biztosítani tudná a rendszeres, a művészeti területeket kellően reprezentáló művészeti könyvek megjelenését és a célközönséghez való eljuttatását. Ennek következtében megállapítható, hogy a mai könyvkiadási folyamatokat leginkább az esetlegesség és a tervezhetőség hiánya jellemzi, legyen szó szerzőkről, kéziratokról, könyvkiadókról, a gyártás finanszírozásáról, vagy akár marketing és kereskedelmi szempontokról.
Demeter Tamás, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára a közeg és tartalom viszonylatait tárgyalta, amelyhez kapcsolódóan kitért a szociológiai művészetértelmezés korlátaira és kilátásaira. Mint hangsúlyozta, a szociológiai fogalomalkotásra támaszkodó művészetértelmezés lehetőségei a XX. századi magyar művészetfilozófiai gondolkodás egyik centrális problémája. Előadásában a klasszikusok örökségétől indulva érvelt amellett, hogy bár a szociológiai eszköztár nem alkalmas arra, hogy a művészetről kimerítő diskurzust folytassunk, ám általa olyasmiről tudunk beszélni, amiről más eszközökkel nem, és ennek az az oka, hogy nem létezik a művészetre vonatkozó kimerítő diskurzus.
Kuráth Gabriella, a Pécsi Tudományegyetem Rektori Kabinetének marketing osztályvezetője a Pécsi Tudományegyetem európai mértékkel is jelentős 650. jubileumi projektjéről tartotta meg előadását, amelyet Jarjabka Ákossal, a Pécsi Tudonmányegyetem Közgazdaságtudományi Karának egyetemi docensével együtt jegyeztek. A prezentációban művészeti alkotások szerepét vizsgálta, valamint arra a kérdésre is kereste a választ, hogy vajon egy jubileumi projektnek lehet-e hosszú távú hatása a felsőoktatásban. Az eddig megvalósult művészeti alkotások bemutatásán túl elárulta, hogy céljuk a hazai felsőoktatás megünneplése volt, míg ezzel párhuzamosan a Pécsi Tudományegyetem erősíteni kívánta hazai és nemzetközi elismertségét. A 650. alapítási évforduló méltó megünneplése így nemcsak Pécs, de a magyar kultúra és oktatásügy kiemelkedő eseménysorozataként is jelentős volt.
A nap utolsó előadójaként Szabó Andrea, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának megbízott intézetigazgató-helyettese, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa szólalt fel. Előadásában a Magyar Ifjúság 2016 nagymintás ifjúságkutatás eredményeit mutatta be és értelmezte, ezáltal párhuzamba állította a magyar fiatalokat és a kultúra fogalmát. Elmondása szerint a 2000-es évek elején kialakuló, „új ifjúságnak” nevezett réteget a szabadidő szinte korlátlan felhasználási lehetősége jellemzi. Többek közt arra is kereste a választ, hogy ez a fiatalság hogyan is tölti el a szabadidejét, milyen jellegzetességei vannak a magyar kultúra talán legnagyobb felhasználói csoportjának, illetve értelmezhető-e egyáltalán olyan hagyományos kultúrafelfogás a körükben, mint magas kultúra vagy populáris kultúra.
A konferencia második napját Boros János, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára nyitotta meg, aki megköszönte az előadók részvételét és néhány szóban összefoglalta az eddig elhangzott témákat.
A tudományos ülést Fehér Anikó népzenekutató, karnagy, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa folytatta prezentációjával, amelyben a világzene fogalmát vizsgálta. Ez a téma véleménye szerint a mai napig megosztja a kutatókat, ugyanakkor kikerülhetetlen terület a művészetkutatásban. Meghatározta a fogalom definícióját, eszerint a világzene az az alapvetően szórakoztató céllal létrehozott és előadott zenei alkotás, amely a népzenére, illetve a hagyományos zenére alapoz, valamint feldolgozza azt különböző szórakoztatózenei elemek felhasználásával. A világzene-jelenség napjainkban virágzását éli Magyarországon, az előadásban az idáig vezető folyamat lépései kerültek bemutatásra Woodstocktól kezdve egészen Sebestyén Mártáig.
Windhager Ákos művelődéstörténész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója a magyar balett-történet megszakítottságáról tartotta meg előadását, amelyben a balett műfajának recepcióját igyekezett bemutatni. A magyar balett-történeti kutatás hermeneutikájának ismertetése mellett a korai korszakban értelmezte a megszakítottság általános olvasatát. Mint azt hangsúlyozta, a balett legalább három művészeti ágat (zene, tánc, irodalom) összekötő műfaj, így folyamatosan követeli magának a legmegfoghatatlanabb közeget, a teret, a térben való megvalósulás pedig a hangzó anyag elrebbenésével, az irodalmi szüzsé örökkén válásával történik meg úgy, hogy „csak a mozdulat vezet át az egyik pontból a másikba”. Végül arról is szót ejtett, hogy miért nem hallhatjuk, láthatjuk, táncolhatjuk napjainkban az egykor kifejezetten népszerű darabokat.
Wesselényi-Garay Andor építész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa előadásában az építészet közegét, az építészeti kiállítást és a borderline építészetet helyezte középpontba. Kiemelte, hogy amennyiben az építészetet a tudás egy speciális formájának tekintjük és engedjük kilépni abból a monomedialitásból, amelyben ennek a tudásnak az egyetlen és kizárólagos hordozója a ház, akkor a közegek és a közvetítők egymásba fonódó, egymást alakzatilag is erősítő rendszerére bukkanunk: ez a mező értelmezi és konstituálja, magyarázza és termeli az építészetet. Az előadás példákat sorakoztatott fel arra a problémára való reagálásként, hogy a múzeumba helyezett építészet szükségképp veszti el auráját, és ez egyben el is bizonytalanítja a művészeteken belül elfoglalt pozícióját.
Sík Attila, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának egyetemi tanára egy nem kifejezetten humán területről származó témával érkezett a konferenciára, előadása azonban mégis szorosan összefonódott azzal, ugyanis a neuroesztétika kérdésköreit tárgyalta. „Miért szép a szép?” – teszi fel a kérdést rögtön az elején. Állítása szerint ugyanis a művészet nem egy önmagában létező jelenség, hanem az érzékszervek által közvetített, érzelmekkel színezett manifesztáció, amely az emberi agyban képződik. A művészet eszerint egy humánspecifikus jelenség, amely az állatvilágban egyáltalán nem fordul elő, méghozzá az emberi agy felépítésének sajátosságai miatt. A vázolt hipotézisnek megfelelően az evolúció során kialakult és fajfenntartáshoz kötődő esztétikai jellegeket, mint például a szimmetriát kereső agyat felváltja az újdonságot keresés vágya, amely eljuttat az aszimmetria, az absztrakció, illetve a meghökkentő vizuális elemek esztétikai felértékeléséhez.
Kassai Endre társadalomkutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem óraadó oktatója a művészet- és kultúrafinanszírozás vizsgálatának fedezeteit ismertette. Elsősorban azokra a keretekre kívánt rámutatni, amelyek egyrészt megkerülhetetlenek, másrészt több-kevesebb szakmai egyetértés övezi őket. Elmondása szerint ehhez elengedhetetlen a vizsgálni kívánt kulturális univerzum meghatározása és a művészeti ágazatok számbavétele, lehatárolása, amely többek közt fogalmi tisztázást, leírást, egyfajta szakmai bemutatást is jelent. A különféle finanszírozási modellek számbavétele és bemutatása után a kultúrafinanszírozás állami gyakorlata került fókuszba, amelynek köszönhetően Kassai Endre szerint értelmezhetővé válnak a „nem állami” finanszírozás lehetőségei, keretei, jelentősége és valós szerepe az egyes ágazatok életében.
Keresnyei János, a Kreatív Ipari Klaszter elnöke azt a kérdést vizsgálta előadásában, hogy hogyan tudjuk feltárni és modellezni a kulturális műhelyek működésének társadalmi-gazdasági viszonyrendszerét, ehhez pedig a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének Műhely Modell című kutatását vette alapul. Mint azt részletezte, a kutatás arra a feladatra vállalkozik, hogy feltárja, milyen bemeneti és kimeneti változókkal lehet jellemezni az egyes kulturális műhelyek működését, avagy melyek az ok-okozati viszonyrendszerek. Saját bevallása szerint a kutatás legnagyobb kihívása, hogy a sokféle adat közül megtalálja, minősítse és kiemelje a releváns és szignifikáns hatásokat, majd modellé formálja azokat, végül leírhatóvá tegye a kulturális műhelyek sikeres működésének feltételrendszerét.
Fehér Euridiké, a Csiky Gergely Színház igazgatóhelyettese és marketingigazgatója előadásának témája a színházmarketingben jelentkező „újmédiás” kihívások voltak, amelyeket vidéki kőszínházi példák alapján mutatott be. Elmondása szerint a színházmarketingben egyre nagyobb szerephez jut a közösségi média, amely a közönséggel való kapcsolattartás legkiválóbb eszköze lehet. Külön kitért a mobiltelefonra, mint legfontosabb marketingkommunikációs eszközre és a „mikro idők”, avagy az egyéb fogyasztás alkalmával történő mobiltelefonozásra, valamint a közösségi térben történő élménymegosztásokra. Véleménye szerint fontos és jó dolog az „újmédia” kihasználása, hiszen a digitális világban van a jövő, azonban számos veszélyforrása is lehet – mindennel összevetve hozzátette, hogy a művészetek, színházak korrekt kommunikációs eszközéről beszélhetünk.
Utolsó előadóként Kollarik Tamás, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának tagja tartotta meg beszédét, amelyben a filmet mint stratégiai ágazatot vizsgálta, beleértve a magyar film támogatásának gazdasági relevanciáit és jogfejlesztő hatásait. Elmondása szerint a film a kultúra vagy művészetek felől stratégiai ágazat, hiszen különös szerepet játszik a kultúra és akár a nemzeti identitás formálásában, de gazdaság szempontjából is fontos, mert jelentős szerepet tölt be a nemzetgazdaságokban, nem utolsó sorban munkahelyeket teremt. Hozzátette, hogy a filmszektor a fénykorát éli ma Magyarországon, hiszen hazánk stratégiai ágazatává nőtte ki magát. Az előadás célja volt a szektorban végzett friss kutatási adatok felhasználásával a film hazai intézményrendszerén keresztül annak bemutatása, hogy a filmek támogatásának milyen közgazdasági, jogfejlesztő vonatkozásai vannak hazánkban a kultúrateremtés mellett.
A kétnapos konferenciát Boros János szavai zárták, aki megköszönte a jelenlévőknek a nagyfokú érdeklődést, majd hozzátette, jelen konferencia volt az egyik legmeghatározóbb számára azok közül, amelyeken valaha is részt vett.
Az esemény végén Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke is felszólalt, aki felhívta a figyelmet arra a kérdésre, hogy vajon a kultúra milyen helyet foglal el a világban. Ehhez kapcsolódóan a kultúra fogalmát az oktatás-nevelés, a tudomány és a művészetek szétválaszthatatlan szimbiózisaként, egységeként határozta meg, ez a hármas egység pedig elmondása szerint azon alapszik, hogy a kultúra nem örökölhető, így kizárólag az oktatás révén sajátítható el. Ezt az egységet kell a mindennapjainkban szem előtt tartanunk, ehhez viszonyulva szükséges minden körülmények között a kultúrához való hozzáállásunkat formálni és alakítani.