Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) szervezésében október 9-én veszi kezdetét Dénes Eszter Építészet a nemzetközi sajtó tükrében című előadássorozata, amelynek a Walter Rózsi-villa ad otthont.

Dénes Eszter Pro Architectura díjas építész és építészeti szakíró, a DNS-Műteremben folytatott, számos díjjal elismert tervezői praxis mellett építészeti szakíró, hét könyv szerzője-szerkesztője, két építészeti könyvsorozat (Mestermunkák, Generációk) gondozója, számos kiállítás kurátora. Az MMA MMKI munkájába megbízott kutatóként a nemzetközi építészeti szakirodalom sajtófigyelésével kapcsolódott be.

A szakember október 9-i nyitóelőadásának címe: Múzeummánia, avagy kultúra made in China. Kínában több mint 3500 múzeum van ma, amelyek közül mintegy 350 épületet 2014 után adtak át. A nemzetközi szaksajtó a kínai tervpályázatoktól hangos. Átgondolatlan megalománia? Dénes Eszter úgy véli, e hihetetlen növekedés nem csupán a nyugati sztárépítészek, hanem a fiatal kínai építészgeneráció jól menedzselt kibontakozási terepe. Előadásában rámutat, a kínai muzeománia felismerte, hogy a kultúra egy iparág: a múzeum is az ország hatalmi és gazdasági szerepét erősítő ikonikus épület, amely nem csupán kollekciójával vonzza a látogatókat, hanem teret ad a modern műtárgyak jól jövedelmező, nemzetközi piacának. Kitér arra, hogy a múzeumok ügye, bár a járványhelyzet nagy visszaesést hozott, egy alaposan átgondolt vállalkozás.

Az építészeti előadássorozat helyszíne a Walter Rózsi-villa, a híres operaénekes és családjának egykori otthona, Budapest egyedülálló építészeti emléke, egyben az egyetlen nyilvánosan látogatható modern villa Magyarországon.

A rendezvény ingyenes, de regisztrációhoz kötött. Kérem, részvételi szándékát legkésőbb október 5-ig a rendezveny@mma-mmki.hu e-mail-címen jelezze.

A Népi/vernakuláris építészet: a hagyományoktól a jövőig címmel augusztus 27. és 31. között zajló nemzetközi konferencia harmadik napján a hagyományos tudás megismerése és kortárs alkalmazása mellett a közép-európai régió jellemző problémái és jó gyakorlatai is megjelentek az előadások tematikájában.


Augusztus 29-én a Balaton-felvidék építészeti örökségével ismerkedtek meg négy kontinens szakemberei Taliándörögdtől Salföldön át egészen Köveskálig és Balatonakaliig.  Az első fontos állomás Taliándörögd volt, ahol Józsa Tamás, a Hild József Építőipari Technikum igazgatójának vezetésével az Inkler-ház restaurálási munkálataiba pillanthattak be a konferencia vendégei. A felújításban és helyreállításban az építészet különböző területeivel foglalkozó tanulók is részt vesznek. A felújítás elkészülte után az épület a Népi Építészeti Munkabizottság székhelyeként funkcionál majd. A résztvevőket Salföldön Somogyi Győző Kossuth-díjas akadémikus látta vendégül, aki egy körséta keretében mesélte el a falu huszadik századbeli történetét, egyes porták és épületek személyes hátterét, változásait. A hetvenes években, amikor városi értelmiségiek és művészek körében népszerűvé vált a Káli-medence és környéke, Salföld egy szinte teljesen elnéptelenedett, romos házakkal teli település képét mutatta. A kommunista időszakban a falut egyáltalán nem fejlesztették, így a családok a munkahelyhiány miatt kénytelenek voltak elköltözni innen. Az épületek egy részét „kockaházakká” alakították, mások – a fejlesztés címén végzett beavatkozás híján – megtartották a környékre hagyományosan jellemző arculatukat, még ha sokuk már düledezett is. A betelepülő értelmiségiek, művészek felismerték a település archaikus arculatában rejlő értéket, ezért az eredeti stílusjegyek szerint újították fel vagy építették fel a ma látható épületeket. Somogyi Győző a konferencia résztvevőit otthonába is meginvitálta; ennek elülső, utcafronti része a XVIII. században épült, a hátulsó részt pedig később ő maga építette hozzá, jellegében mégis egységes maradt.  A buszos utazás során Kerner Gábor műemlékvédelmi szakmérnök ismertette a környék egyedi építészeti jellemzőit az út mentén sorakozó házak példáin keresztül. Kékkúton és Köveskálon részletesen is bemutatott egy-egy jellegzetes és jelentős épületet: egy 1799-ben épített, műemlékvédelem alá tartozó tájházat, valamint a köveskáli kutat és mosóházat.

 

Az augusztus 30-i nap tizenöt előadást felvonultató programja két szekciót foglalt magában: From the traditions to the future (Hagyományoktól a jövőig), illetve Central Europe (Közép-Európa).

Az első szekciót Csáji László Koppány, az MMA MMKI igazgatójának előadása nyitotta meg, amely a vernakuláris építészet legelemibb formáit az emberek közötti relációkból vezette le. Számos példa segítségével ismertette, hogy az ember a környezetét e viszonyok mintájára alakítja. Az ember-központúság és emberléptékűség a népi és vernakuláris építészetben környezet- és tájalakító tényezővé válik. Nem mindegy, hogy mit kívánunk ennek során folytatni, és mit megváltoztatni, milyen emberi viszonyokat képezünk le, erősítünk fel vagy alkotunk újra.

Howard Davis, aki a megjelenés alatt álló, négykötetes, Critical and Primary Sources in Vernacular Architecture című enciklopédikus igényű mű szerkesztője, a vernakuláris építészet tágabb értelmezési és újabb megközelítési lehetőségeit vázolta fel, valamint ismertette a kiadvány felépítését is, mellyel újra kívánja definiálni a vernakuláris építészet tudományterületét.

Hugh Conway Morris hangsúlyozta, hogy a jelenlegi „fejlett világ” hozzáállása merőben eltér attól a felfogástól, amelyben elődeink éltek és építkeztek; a változás dinamikája magában hordozza a fenntarthatatlanság kockázatát. Emlékeztetett, hogy a vernakuláris épületek mindig egy adott fizikai, technológiai és spirituális kontextusban születtek, az egyszerűség és a funkcionalitás szem előtt tartásával, és hangsúlyozta annak a fontosságát is, hogy a tervezés és az építéstechnológia ne távolodjon el egymástól túlságosan.

Borut Juvanec a Ljubljanai Egyetem professor emeritusa a vernakuláris építészet energiahasználatát mutatta be. Számos példával illusztrálta, hogy a vernakuláris építészetben milyen – sokszor ma is megszívlelendő – módokon állította az ember a szolgálatába a környezeti adottságokból fakadó megújuló erőforrásokat. Előadásának végén felvetette a kérdést, hogy vajon a jelen szakemberei képesek-e olyan hasonló innovációkkal előállni, amelyek hasonlóképpen kiállják az idő próbáját.

Jan Hülsemann szintén a régebben használatos technikák kortárs használatával foglalkozott, és hangsúlyozta, hogy véleménye szerint a jövő nem a régi épületek látványának modern technológiák révén való visszaállításában, hanem az új, innovatív dizájn hagyományos technikákkal történő megvalósításában rejlik. Filozófiáját több általa vezetett projekten keresztül mutatta be.

Mike Shanahan írországi példákkal illusztrálta, hogyan veszítheti el egy régió a rá jellemző, egyedi arculatát, ha nem kellően törekszenek a hagyományos látkép és formakincs megőrzésére. Egy adott régió (Cork) arculatának védelme érdekében ismeretterjesztési céllal a jó és a rossz példákat egyaránt felvonultató kiadványt készített, a Cork Rural Design Guide-ot, amely megjelenését követően több magyar szakembert is inspirált hasonló útmutató elkészítésére.

Jenni Reuter, a finn Aalto Egyetem docense öt saját projektjét mutatta be, amelyek vernakuláris megközelítésben készültek Finnországban, Tanzániában és Szenegálban. Az építész hangsúlyozta, hogy rendkívül fontos a helyi viszonyok megismerése nemcsak az építészeti szokások, hanem a kultúra, a társadalmi viszonyok tekintetében is, hiszen csak így készülhet olyan épület, amely az ott élők igényeit képes kielégíteni. Az építészeti projektek helyi anyagokat, sőt, több esetben újrahasznosított hulladékot használtak fel.

A Közép-Európát fókuszba állító szekcióban nyolc előadást hallhattak a résztvevők.

Hubert Feiglstorfer Kelet-Ausztria különböző régióinak népi építészeti jellemzőit ismertette. Kiemelte, hogy mind az anyaghasználat, mind a konstrukció, mind pedig a településszerveződés erősen régiófüggő, hiszen más-más domborzati és természeti viszonyok érvényesültek a különböző területeken. A jövő tekintetében hangsúlyozta a műemlékvédelem során a hagyományos építészeti technológiák átörökítésének fontosságát a fiatalabb szakember-generációkra.

Martin Cernansky a cseh vernakuláris építészet számos fenntartható megoldását vonultatta fel a különböző természeti és éghajlati problémákra. A vernakuláris építészet legfőbb, ma is érvényes tanulságait többek között a kulturális sokszínűségben, az anyagok újrahasznosíthatóságában, illetve az energiatakarékosságban látja.

Istenes József is az általa vizsgált régióban, a mai Szlovákia területén megtalálható népi építészet sajátos jellemzőinek ismertetésével kezdte előadását. Ezután többféle példát is mutatott arra, hogyan épültek be egyes innen átvett elemek a kortárs épületekbe akár a szó szoros értelmében is: az egyik általa ismertetett épületben az eredeti épület egyes falait eredeti állapotukban hagyták meg, és rájuk, illetve köréjük húzták fel az újabb falakat.

Andreja Benko Szlovénia Prekmurje régiójának népiépítészet-védelmi kihívásairól számolt be. Noha ezen épületek tanulmányozása és állagmegóvása – ahogy azt az előzőekben már láthattuk – a fenntartható jövő szempontjából is kulcsfontosságú lenne, sajnos sok esetben már az anyagi erőforrások hiánya is megnehezíti ezt. Gyakran előfordul az is, hogy helyben azok a szakemberek sem állnak rendelkezésre, akik birtokában vannak a megfelelő tudásnak és gyakorlatnak, erre a határokon is túlívelő tudásmegosztás lehet az egyik megoldás.

Hubert Mełges ismertette a lengyel Podhale régió gazdag kulturális és építészeti örökségét, azonban példáin keresztül arra is figyelmeztetett, hogy a külföldről érkező építészeti hatások jelentősen képesek megbontani egy terület látványbeli egységét. Małgorzata Mełges szintén a Podhale régióba kalauzolta a résztvevőket. Kutatása során azt vizsgálta egy több száz elemből álló mintán, hogy hogyan változtak az épületek a lengyel területek politikai-gazdasági változásainak függvényében.

Bögös András és Zilahi Péter, a P8 Műhely építészei saját munkáikon keresztül mutatták be a vernakuláris építészet kortárs értelmezéseinek lehetőségeit. Kiemelkedő inspirációs forrásként szolgált számukra a Balaton-felvidéken található Ify-kápolna, amely tökéletes példája az önerőből, építészeti tervek nélkül, saját kézzel készített épületeknek. Bögös András a kápolna tanulmányozása alatt szerzett tapasztalatairól és tudásáról könyvet is írt.

A programot a Belgrádi Egyetemen oktató Biljana Jovic előadása zárta. A résztvevők megismerhették a Geometry Workshop elnevezésű képzés felépítését, eddigi eredményeit és a mögötte húzódó filozófiát. A kurzus során a hallgatók a legegyszerűbb geometriai formáktól indulva, a természetes geometria tanulmányozásán keresztül, művészek bevonásával jutnak el saját projektjeik megvalósításához, miközben olyan gyakorlati tudást szereznek a művészet és a tudomány kölcsönhatásainak köszönhetően, amelyet később szakmai életükben is kamatoztathatnak.

A konferencia utolsó napján, augusztus 31-én a résztvevők a szentendrei Skanzent tekinthették meg szakemberek vezetésével.

 

 

Galéria


 

A Népi/vernakuláris építészet: a hagyományoktól a jövőig címmel augusztus 27. és 31. között zajló nemzetközi konferencia első napján a világ számos pontjának népi és vernakuláris építészeti örökségét, valamint az épített örökség védelme, továbbélése érdekében alkalmazott jó gyakorlatokat ismerhették meg a résztvevők Veszprémben.


A konferenciát Vukoszávlyev Zorán műemlékvédelemért felelős helyettes államtitkár előadása nyitotta meg, amelyben „emberöltőnkénti kötelességeinkről” beszélt. Kodály Zoltánt idézve hangsúlyozta, hogy elődeink kultúrájának megtartásáért, életben tartásáért minden egyes generációnak erőfeszítéseket kell tenni. Elmondása szerint a népi építészet védelme, kutatása, tanulmányozása és inspirációs forrásként való felhasználása azért is rendkívüli jelentőségű, mert a felhasznált anyagok, a formák és a funkciók a népi építészet egész története során egyfajta természetes logikát követtek, mélyen beágyazódtak a természeti, éghajlati és társadalmi kontextusba, ötletekkel, tanulságokkal szolgálva ezáltal a kortárs fenntartható építészet számára is.

Nagy Dénes, az MTA VEAB Népi Építészeti Munkabizottságának elnöke, a konferencia egyik szervezője szintén kiemelte a tanulás és a tudásmegosztás jelentőségét. Meglátása szerint a tradíciók és a jövő kapcsolatát az úgynevezett „glokalizmus”, azaz a globálisan ismert legújabb innovációk és a lokális hagyományok ötvözete teremtheti meg. Előadásában a „népi” és a „vernakuláris” szó jelentésrétegeit is elemezte a különböző nyelvekben. Emlékeztetett, hogy hazánkban már a 20. század első felében is fontosnak tartották, hogy a leendő építészek az egyetemi képzés során megismerkedhessenek a magyar népi építészeti tradíciókkal.

Az első szekcióülés az Around the world, azaz A világ körül címet viselte. Az első előadó a brit Vernacular Architecture Group (VAG) elnöke, Adrian Green volt, aki a vernakuláris építészet tanulmányozásának nagy-britanniai történetéről beszélt, illetve példákkal illusztrálta az egyes régiók jellemző építkezési stílusát. Kiemelte, hogy a vernakuláris építészet a brit megközelítésben minden, a társadalmi hierarchiában az arisztokrácia alatt elhelyezkedő réteg építkezési módját magában foglalja, azonban a legkorábbi épületek között jobbára a módosabbak által építtetettek maradtak fenn, hiszen ők engedhették meg maguknak az időtálló anyagok használatát. A szegényebb rétegek lakóházainak tanulmányozása komplexebb, régészeti megközelítésű feladat, ami szintén része a VAG feladatainak.

Elaine Jackson-Retondo, az egyesült államokbeli Vernacular Architecture Forum (VAF) elnöke a vernakuláris építészet védelme végett létrejött szervezet múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélt. Hangsúlyozta, hogy a fenntartható és előremutató működés szempontjából elengedhetetlen a fejlődési lehetőségek folyamatos keresése. Az amerikai szervezet ezt a fiatal kutatók és pályakezdők bevonásával, ösztöndíjakkal kívánja biztosítani, valamint több olyan irányt is azonosítottak (többek között a terepmunka kereteinek átgondolását, a történelem során marginalizált csoportok épített történelmének tanulmányozását és megőrzését), amelyek új kihívásokat jelentenek a vernakuláris és népi építészet védelme szempontjából.

Nobuo Mishima, a japán Saga Egyetem professzora a vasútvonalak és a vasúti épületek hatását elemezte az egyes településekre. Egy konkrét építészeti példán keresztül ismertette, hogy miként újítható fel egy régi, megőrzésre érdemes épület úgy, hogy megfeleljen a jelenkor kihívásainak, és akár egy egész település meghatározó jelentőségű létesítményévé lépjen elő. A Hizenhama vasútállomás közel egy évszázaddal ezelőtt épült. A bővítések és átépítések miatt a 21. századra elvesztette eredeti jellegzetességeit, a belső terek pedig nem tudták kielégíteni az épületet látogató közösség újabb igényeit. Az állomás felújítása a helyi közösség bevonásával és komoly médiakampánnyal zajlott, így az új funkciókkal (például egy szakébárral) kibővült épület már attraktív turistacélponttá válhatott.

A második szekció a Good/wood afternoon címet viselte, utalva arra, hogy az itt elhangzó előadások mindegyikében megjelent a faanyag használata valamilyen módon. A svéd Linda Lindblad és Karl-Magnus Melin a hagyományos és fenntartható anyaghasználat jegyében a rendkívül ellenálló nyárfa használati lehetőségeikről beszélt. Franziska Dalheimer finn doktoranduszhallgató a Finnországban élő, nomád életmódot folytató számik építkezési szokásait mutatta be, részletesen ismertetve a mobilis nyári, illetve a helyhez kötött téli szállások különbségeit, kiemelve, hogy mind a fenntartható anyaghasználatra, mind a funkcionális szemléletre jó példák ezek az építmények.

Rodics Gergely a vidékfejlesztés egy komplex, szervezett példáját mutatta be a Pogány-havas régión keresztül. A cél a környék hagyományos képének megőrzése volt, ám ehhez elsőként a lakossággal volt fontos megértetni, hogy a hagyományos, a szegénység képével társított, egyszerű házak olyan értéket képviselnek, amelynek megőrzése kulcsfontosságú a tradíciók továbbélése szempontjából. Esztány Győző arra mutatott példákat, hogy a régi, funkciójukat vesztett csűrök hogyan kaphatnak új életet vendégházként, kávézóként vagy akár műteremként.

Khaled Saleh Pascha a chilei hagyományos faépítészet öt regionális példáját vonultatta fel. Mindegyik esetben szembetűnő volt, hogy az építmények konstrukciója alkalmazkodott a helyi klímához. Iquiquében például, ahol a napi hőingás rendkívül nagy, jellemző a beépítetlen felső szint, amely biztosítja az árnyékot és a légmozgást napközben, míg a falakba beépített hőmegtartó elemek elősegítik, hogy a lakóépület ne hűljön ki túlságosan a hideg éjszaka során.

In-Souk Cho a dél-koreai Yangleem Archívum példáján mutatta be, milyen kihívásokat rejt az építészek számára, ha egyszerre kell a modern előírásoknak megfelelni (például tűzvédelem, épületbiztonság tekintetében), és ezzel együtt továbbörökíteni és felhasználni az elődök által felhalmozott építészeti tudást, megjeleníteni a hagyományos formakincset. A hagyományos és a modern párbeszédében a folyamatosság igényét és jelentőségét hangsúlyozta, mint a lokális arculat fenntartásának kulcsát.

Szilágyi Mária és Kerner Gábor a szegedi nagytáj építészeti hagyományait és jelen állapotát vizsgáló kutatásuk tanulságait foglalták össze. A szerb–magyar együttműködés révén megvalósuló projekt eredményeképp a hazai építészet egy, a táj jellemző építészeti stílusának irányvonalait összegző útmutatóval is gazdagodott, amely segíthet abban, hogy az új épületek ne törjék meg a nagytáj jellegzetes látképét.

Wettstein Domonkos a BME Urbanisztika Tanszékének tanszékvezető-helyettese a Balaton-part építészeti képének alakulását mutatta be. Előadásából kiderült, hogy jelentős különbségek észlelhetők az északi és a déli part üdülőövezetei között, ugyanis északon a települések elrendezése és a domborzat okán jobban érvényesülhetett a népi építészet hatása, a természetes anyagok, archetipikus formák használata és a helyi kultúra befolyása.

Gráfik Imre Balatonalmádi építészetének történetét és néprajzi jellemzőit ismertette. Előadásában hangsúlyozta a műemlékvédelem fontosságát, meggyőződése szerint ez az egyetlen módja annak, hogy az építészettörténeti és etnográfiai szempontból jelentős épületek és az általuk képviselt értékek fennmaradhassanak a jövőben is.

A konferencia augusztus 29-én egy tanulmányi kirándulással folytatódott, amelynek során a résztvevők többek között a taliándörögdi Inkler-ház restaurálásának folyamatába pillanthatnak be Józsa Tamás, a győri Hild József Építőipari Technikum igazgatója jóvoltából; megismerkedhetnek Salföld történetével és újraépített örökségével is Somogyi Győző akadémikus révén, illetve Kerner Gábor műemlékvédelmi szakmérnök vezetésével Kékkút, Köveskál és Taliándörögd építészeti örökségét fedezhették fel.

 

Galéria


 

2023. augusztus 27-én mintegy félszáz vendég jelenlétében zajlott le a Népi/vernakuláris építészet: a hagyományoktól a jövőig című nemzetközi konferencia ünnepélyes megnyitója Budapesten, a Walter Rózsi-villában.


 

A 2023. augusztus 27–30. között rendezendő, a Veszprém–Balaton Európa Kulturális Fővárosa 2023 program keretében megvalósuló konferencia fókuszában a népi/vernakuláris építészet és a professzionális építészet párbeszéde áll. Az évszázadok alatt kikristályosodott hagyományos formakincs és technológiák mellett az újrahasznosítás, az energiatakarékosság igénye is természetszerűleg jellemzi a népi építészetet; azonban a kortárs építészetben is egyre fontosabb a fenntarthatóság ésxc a regionális arculat, a „hely szelleméhez” való kapcsolódás. A világszinten is egyedülálló, öt kontinens elismert szakembereit felvonultató rendezvény az MTA VEAB Népi Építészeti Munkabizottság, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet és a Szimmetria Alapítvány közös szervezésében valósul meg. Szimbolikus jelentőségű, hogy a tudományos és a művészeti akadémia közös ügyének tekinti e kérdést. A részt vevő vendégek az ünnepélyes megnyitó előtt vezetett épületbejárás keretében ismerhették meg a megnyitónak otthont adó budapesti Walter Rózsi-villát és egykori lakóinak történetét, az MMA Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ jóvoltából.

(tovább…)

A népi építészet és a modern építészet kapcsolatáról közösen rendez konferenciát Népi/vernakuláris építészet: a hagyományoktól a jövőig címmel az MTA VEAB Népi Építészeti Munkabizottság, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) valamint a Szimmetria Alapítvány.

 


 

A 2023. augusztus 27-30. között rendezendő konferencia fókuszában az újrahasznosítás, a népi építészet értékei, az évszázadok alatt kikristályosodott és alaposan tesztelt hagyományos módszerek és az energiatakarékosság kérdésköre áll. A szakemberek többek közt olyan kérdésekre keresnek válaszokat, hogy hogyan hat a népi építészet a kortárs építészetre, vagy mi lehet a népi építészet emlékeinek kortárs funkciója. A veszprémi rendezvényre 4 kontinensről 35 előadó érkezik, köztük Adrian Green professzor, az 1952-ben Oxfordban alapított Vernacular Architecture Group elnöke, aki előadásában a népi építészet fogalmának értelmezési kérdéseiről beszél és kitér arra is, hogy miben tér el a britek felfogása az építészet e területével kapcsolatban más európai nemzetekétől. A kaliforniai Elaine Jackson-Retondo az 1980-ben alapított Vernacular Aarchitecture Forum elnöknője az épített örökség védelmével is foglalkozó szervezet elmúlt negyven évének tapasztalatait foglalja össze. Az amerikai Oregon államot Howard Davis professzor képviseli, de távol-keleti szakemberek is jönnek a rendezvényre, így Koreából In-Souk Cho építész, Japánból pedig Nobuo Mishima építész-professzor, aki egy megvalósult projekt részleteit ismerteti: egy régi vasútállomás-épület felújítását és funkciójának újragondolását mutatja be. Az MMA MMKI részéről Csáji László Koppány igazgató előadásában a népi építészet legalapvetőbb példáiból sorakoztat fel néhányat, mint a természeti környezet humanizálásának elemi törekvését, Wesselényi-Garay Andor az MMA MMKI tudományos főmunkatársa pedig az erdélyi ökoregionális és organikus építészetről szól.

A konferenciához 2023. augusztus 29-én szakmai kirándulás is kapcsolódik a Balaton-felvidéken, hosszabb megállókkal Taliándörögdön, a Káli-medencében majd pedig a Balaton-parton. Ennek során a résztvevők megismerhetnek több olyan épületet, amelyet a Teleki László Alapítvány a Népi Építészeti Program keretében újított fel.

Az MTA VEAB Népi Építészeti Munkabizottság immár másodszor rendez e témában nemzetközi konferenciáját, ezúttal az MMA MMKI-val és a Szimmetria Alapítvánnyal együttműködve, a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa eseményeként.

HÁTTÉR

Magyarországon született valószínűleg a világ első olyan törvénye 1949-ben, amely lehetővé tette, hogy nemcsak egy vár vagy palota lehet műemlék, hanem egy parasztház vagy istálló is. Ennek eredményeként hazánk jelentős számú népi műemlékekkel bír. A népi építészetből ma is sokat lehet tanulni, ugyanakkor a kortárs építészetnek is fontos forrásául szolgálhat.

 

 

Ősszel is folytatódik az MMA MMKI Esték a Hild-villában – Tesztoszteronépítészet című sorozata, amelynek témája ezúttal az építészeti siker és boldogulás. Az estek házigazdája változatlanul Wesselényi-Garay Andor építész, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa.

 

Az adások középpontjában olyan építészek állnak, akik megbízásaikon, megépült házaikon, esetleg az oktatásban betöltött szerepükön keresztül alakítják az építészeti közgondolkodásunkat. A beszélgetéssorozat arra keresi a választ, milyen összetevők szükségesek a növekedéshez, milyen szakmai és pszichológiai együtthatók mentén épül fel egy jól működő építésziroda, melyek azok a képességek, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy átfedésbe kerüljön egymással építész és megbízó elképzelése, ízlése, továbbá miképp lehet egyensúlyt tartani a közéleti és irodai feladatok között.

 

Az őszi félév vendégei Bordás Péter, Szabó Levente, Nagy Csaba és F. Kovács Attila építészek lesznek.

 

 

A beszélgetések élőben követhetők az intézmény Facebook-oldalán és YouTube-csatornáján.

 

 

A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Művészeti Ösztöndíjprogramjának immáron negyedik évfolyamát köszöntötték szeptember 20-án a Pesti Vigadó, az MMA székházának Dísztermében. A száz nyertes pályázó és a jelen lévő akadémikusok előtt beszédet mondott Vashegyi György, az MMA elnöke, Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára, Kocsis Miklós, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) igazgatója és Takó Sándor, az MMA ösztöndíjasa.

Az ünnepséget Polgár Éva zongoraművész előadása nyitotta meg, aki a tavalyi évben nyerte el az ösztöndíjat zeneművészet kategóriában: Léo Delibes és Dohnányi Ernő Naila keringő című darabját mutatta be.

Az egybegyűlteket Vashegyi György, az MMA elnöke köszöntötte, aki tolmácsolta az MMA akadémikus tagjainak és a köztestület tagjainak gratulációját, együttműködését és támogatását az ösztöndíjasok felé a pályázatokban kitűzött célok, alkotások és kutatások megvalósításához, művészi fejlődésük eléréséhez. Mint azt kiemelte, többéves előkészítés után indult útjára az ösztöndíjprogram, és egyik legizgalmasabb elnöki feladata volt a részletek meghatározása. Fő törekvésük volt akkor és most is, hogy a magyarországi támogatási és finanszírozási rendszerekhez képest gyökeresen új, komplexebb és nagyobb léptékű együttműködést kínáljanak a 18 és 50 év közötti művészek számára. A kiírásban tudatosan nem adnak tematikus ajánlásokat, hiszen a művészi fantázia alkotói szabadságát nem kívánták korlátozni, ezt a beérkező pályaművek színessége és eredetisége is alátámasztja.

Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára beszédében kihangsúlyozta a közösségiség kérdését: míg az akadémikusok közössége a múltat szimbolizálja, az ösztöndíjasok közössége a jelen és a közelmúlt, de reményei szerint a jövő kiválóságain alapul, így lesz a generációk közötti kapcsolat egyre erősebb az akadémia keretein belül és a kortárs magyar művészi életben. A teljes évfolyamtalálkozók alkalmával kialakul az a többkörös közösség, amelyben az összművészetiség jegyei is már megjelenhetnek. Hangsúlyozta, az MMA már a kezdtektől fogva nyitott volt a fiatal művészek megkeresére. Elmondása szerint végignézve a végzős ösztöndíjasok körén – hiszen akadémikus és professzor is kikerült közülük – számos útja-módja van az MMA-val való együttműködésnek az ösztöndíjprogramon keresztül és azon túl is.

Kocsis Miklós, az MMA MMKI igazgatója előadásában beszámolt az eddigi tapasztalatokról, valamint ismertette az elmúlt három év pályázati számadatait, amelyek határozottan kimutatták a program iránti hatalmas érdeklődést. Felhívta a figyelmet az ösztöndíjprogram egyik legfontosabb jellemzőjére, a programszerűségre, amely magában foglalja a három évre szóló, alkotó és előadóművészeti, valamint művészetelméleti tevékenységek támogatását a megjelölt 9 művészeti területen. Az MMA és az MMA MMKI a támogatás megvalósításában kíván hatékonyan közreműködni azzal, hogy nem pusztán az ösztöndíj elnyerésének lehetőségére és az ösztöndíj folyósítására szorítkozik, hanem a támogatási időszakban az alkotás folyamatát segítő szakmai mentorálásra, valamint utógondozásra, publikációra, bemutatkozásra is lehetőséget biztosít.

Az eseményen felszólalt a 2019-es pályázat egyik nyertese, Takó Sándor művészetelméleti ösztöndíjas is, aki megosztotta tapasztalatait az ösztöndíjprogramról. Azt javasolta nekik, éljék meg ezt a pillanatot, okkal lehetnek ugyanis büszkék magukra: közel 1600 pályázó közül kerültek be a legjobb 100 fő közé. Azt kérte tőlük, merítsenek erőt ebből a mai eseményből azokra a nehéz pillanatokra is, amikor esetleges kétségeik támadnak a feladat megvalósításával vagy a pályájuk megválasztásával szemben. Ez az ösztöndíj nem a múltuknak, hanem éppen ellenkezőleg, a jövőjüknek szól, hiszen lehetőségük nyílik egy általuk választott művészeti területen egy saját programot önálló ütemezés szerint megvalósítani: hatalmas szabadság van a kezükben, ebben is egyedülálló az MMA Művészeti Ösztöndíjprogramja.

A megnyitót követően a friss ösztöndíjasoknak alkalmuk adódott jobban megismerni egymást a művészeti területek szerint szerveződött kötetlen szakmai beszélgetések által.

 

 

 

 

Megjelent Grad-Gyenge Anikó Az építészet szerzői jogi kérdései – Szerzői jogi útmutató az építészeti gyakorlat számára című tanulmánya április 23-án, a könyv és a szerzői jogok világnapján az MMA MMKI Műhelytanulmányok című sorozatának részeként. Az elektronikus kiadvány letölthető a kutatóintézet honlapjáról.
Az építészeti alkotások folyamatosan válnak építészeti környezetünk részévé, egyben építészeti történetünkké is. Emiatt az építészeti alkotások kapcsán szükséges megvizsgálni a korábban született és még meglévő alkotások szerzői jogi sorsát.


A második világháborút követő államosítás során az államhoz került szerzői jogok, valamint a kommunista időszakban az állami építővállalatoknál, különösen a VÁTI-nál keletkezett építészeti tervek szerzői jogi sorsa kiemelkedő a szerzői jog tárgyalása körében, mivel ezek ma is fontosak lehetnek egy-egy épület átépítésénél – mondta Grad-Gyenge Anikó. Az elmúlt időszak történeti épületeket érintő nagyberuházásai szükségessé tették az építészeti művekre vonatkozó szabályok módosítását, ezért született meg a 2018. évi CXXXIV. törvény az egyes törvényeknek az építészeti alkotásokra, műszaki létesítményekre és azok terveire vonatkozó szerzői jogi szabályozással összefüggő módosítása.
Mit tekintünk szerzői műnek az építészetben? Mitől válik egyéni jellegűvé egy alkotás? Szerzői jogi szempontból milyen különbséget mutat az építési tervdokumentáció és a kiviteli terv? Többek között ezekre a kérdésekre ad választ Grad-Gyenge Anikó, az MMA MMKI megbízott kutatója. A hét fejezetből álló kiadvány a gyakorlati szakemberek, művészek, tervezők és jogászok számára nyújt eligazodást a munkájuk során felmerülő fontosabb szellemi tulajdonvédelmi, ezen belül elsősorban a szerzői jogi kérdésekben.
Az olvasó megismeri az alkotófolyamat során felmerülő kérdéseket, vagyis mi az a szellemi teljesítmény, amely oltalomképes lehet, ki lehet ennek a szerzője vagy más jogosultja. Kiderül, miket tekintünk az építészeti alkotáson fennálló vagyoni jogoknak, melyek a szabad felhasználásnak az általános elvei, végül pedig a tanulmány bemutatja a jogsértés esetén igénybe vehető eszközökkel kapcsolatos legfontosabb rendelkezéseket, gyakorlatot. Az építészeti alkotások esetében a tanulmány kitér a formatervezési minta, a védjegy, know-how, használati minta, illetve a szabadalom szerepére is, ezáltal rálátást biztosít az építészettel kapcsolatos szellemi tulajdon jogi kérdéseire is.
Grad-Gyenge Anikónak eddig három kötete jelent meg az MMA MMKI gondozásában, a Műhelytanulmányok sorozat keretében: a Lehóczki Zsófiával közösen jegyzett Szerzői jogi sorvezető komolyzenei szakemberek számára, a Baksay-Nagy Györggyel közösen írt Design és jog – Bevezető a design védelmének lehetőségeibe, illetve a most kiadott Az építészet szerzői jogi kérdései – Szerzői jogi útmutató az építészetigyakorlat számára című tanulmány.

Az eddig megjelent tanulmányok itt érhetők el!

A Hello Wood kiadásában jelenik meg hamarosan az az újszerű kiadvány, amely több szerző egyéni meglátásait tartalmazza majd Makovecz Imre munkásságával kapcsolatban. A kötet sajátos tulajdonsága, hogy az egyes építészeti szakemberek külön-külön szócikkek formájában fogalmazták meg a témához fűződő állításaikat.


A kötet előszavát Wesselényi-Garay Andor írta, a szerzők közt olyan nevek szerepelnek, mint Beke Márton, Fekete Nóra, Haba Péter, Masznyik Csaba, Smiló Dávid. Elsődleges céljuk a kötet létrehozásával nem más volt, mint hogy közelebb hozzák Makovecz Imre munkásságát és szellemiségét az emberekhez, ennek érdekében igyekeztek átadni azt az elragadtatást, amely életművéből tisztán kitűnik. Wesselényi-Garay Andor építész, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa elárulta: eleinte fogalmuk sem volt, miképpen hidalják majd át a „pontszerű felhőtudások, valamint a hosszú narratívák, a nagy történetek között feszülő már pusztán formai- és méretbeli különbségeket”. Az eredeti elképzelésük egy olyan kiadvány volt, amely nem hierarchikusan építkezik, hanem hálózatként, és amely nem a szavak súlyával, a kijelentésekkel kíván meggyőzni, hanem a hivatkozások számával, az előfordulások gyakoriságával. Éppen ezért döntöttek úgy, hogy lexikoncikk jelleggel magyarázzák meg, mit is jelentenek pontosan azok a kifejezések, fordulatok, amelyekkel rendre találkozhatunk Makovecz Imre írásait olvasva.
A szerzők egyetértenek továbbá abban, hogy a lexikonformátum nekik is hatalmas szabadságot adott a munkafolyamat során. Habár kötött műfajról beszélhetünk, az elkészült produktum bármikor abbahagyható és újrakezdhető, tetszőlegesen bővíthető és tömöríthető, így nem utolsó sorban egy lehetséges folytatásnak is megadja a lehetőséget. De mindezek mellett talán a legfontosabb: nem az egyszeri elolvasásra, hanem újra és újra beleolvasásra csábít.

Wesselényi-Garay Andor építész kutatási területe a kortárs magyar építészet 1983 utáni jelenségeinek vizsgálata hazai, illetve székelyföldi kontextusban. Jelenleg az új népi építészet lehetséges megjelenési formáit tanulmányozza kert történetén keresztül, amely jól példázza a hétköznapi folklórizmus jelenségét és érvel egyben amellett, hogy a mai napig létezik népi építészet, ám ennek ikonográfiája és keletkezésmódja drámaian eltér azoktól a példáktól, amelyek kapcsán a XX. század elején megszületett a „népi” mint olyan képzete.


A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete 2018. május 31-e és június 1-e között rendezte még kétnapos konferenciáját Vallás-nép-művészet címmel a Műcsarnokban. A tanácskozás célja az volt, hogy felderítse és bemutassa, mennyiben értelmezhető napjainkban a vallásos népművészet, tárgyalható-e a művészetelmélet fogalomrendszerével és módszertanával az a napjainkban született tárgyegyüttes, amely evidens kutatási területet definiál az etnográfia és a kulturális antropológia számára.
Amennyiben a kérdést a vallásos népi építészetre szűkítjük, vagyis arra próbálunk választ találni, létezik-e ma a magyarországi építészeten belül efféle jelenség, akkor a válasz kiábrándító, és ezt a csalódottságot rögtön két tekintélyérvvel is alá lehet támasztani. Marosi Ernő a Magyar falusi templomok című munkájának végén némi lemondással állapítja meg, hogy a XV. századdal kezdve megszűnik az a felhajtó erő, amelynek segítségével a falu szinte a saját testéből, a közösség erejével szüli meg templomát. A műépítészet és a műépítészek megjelenésével a falu ezután kapja a templomát – nem megépül, hanem ráépül – amellyel fel is bomlik a vallás, a nép és az építőművészet korábbi egysége [i]. Noha a XX. század végén a kortárs magyar építészet egyik legörömtelibb fejezete a templomépítészet kapcsán íródott, ezek az alkotások még távolabb esnek attól az ideától, amelyről Marosi Ernő ír monográfiájában. A másik tekintélyérvet Bertrand H. Bronson fogalmazza meg a The Morphology of the Ballad-Tunes (Variation, Selection, and Continuity) [ii] című tanulmányban. Bronson a népdalok legfőbb jellegzetességeit – kritériumait - kutatva jut arra a megállapításra, hogy az a (i) variáció, vagyis ugyanaz a dallam jelenik meg akár topográfiai, akár időbeli eltérésekkel; (ii) a kiválasztódás, vagyis ezen variációk idővel egy domináns „állandóvá” tömörödnek, végül pedig mindezt a (iii) folyamatosság teszi lehetővé, amely a dallam- és formaszekvenciák használati és időbeli egymásba-kapcsoltsága révén teremti meg az adott népdal kontinuitását, jelenlétét. Noha Bronson szövege kifejezetten a zenére vonatkozik, az általa kritériumként használt fogalomhármas meglehet szigorú, de jól használható keretekkel igazolhatja a fentebb lemondón megfogalmazott sejtést: felette kihívásos ma Magyarországon – nem csak vallásos - kortárs népi építészetről nyilatkozni, különösen akkor, ha a „népit” mint olyat avval az ikonográfiával azonosítjuk, amely a tizenkilencedik század végével vált azonossá bizonyos jól attribuálható építészeti jelekkel és vált ekként voltaképp stílussá.
Wesselényi-Garay Andor tanulmányban – amely egyrészt mint látható, egy kétéves adósságot törleszt, másfelől még messze nincs kész – amellett kíván érvelni, hogy miközben kétségtelen tény, hogy az építészet specializálódásával, a szakember megjelenésével a Marosi Ernő által is rögzített folyamathoz hasonlóképp távolodott el a XX. század végére egymástól a ház lakója, tervezője és építője, aközben több, igaz nem túl számos projekt sejteti – Janáky István gyűjtése az építészeti szépség rejtekeiről vagy Kunkovács László összeállítása az ősépítményekről, Katharina Roters vizuális tipológiája a kádárkockáról –, hogy eltérő intenzitással ugyan, de a mai napig él valamiféle hagyomány, amelyet népi építészetnek nevezhetünk, mely népi építészet azonban a legcsekélyebb mértékben sem emlékeztet arra a motívumkomplexumra, amelyről a dolgot hagyományosan felismerjük. A kortárs magyar népi építészet egyik értelmezési végpontján lelhető az a népi historicizmus, amely a parasztházak alakhű újjáépítését és mimetikus reprezentációját tűzi célul, másikon pedig Szalai András építészettörténész előadásain bevezetett ciki, neociki stilisztikai fogalmai, továbbá a buhera gyakorlata áll.
A tanulmány erős állítása az, hogy a mai napig létezik népi építészet, ám ennek ikonográfiája drámaian eltér a kanonizálttól, létrejötte pedig a háza léptékét maghalad térbeli asszemblázs, nem pedig feltétlen építés eredménye. A snassz és az újnépművészet képzetes határai között megjelenő tárgyalakulatok hajtóereje és vitathatatlan vizuális nyomatéka pedig éppúgy származik valamiféle esztétikai igényből, mint a jó gazda szemléletből.

Wesselényi-Garay Andor 1969-ben született Szegeden. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett építészmérnöki diplomát, majd saját építészirodát alapított. Többszáz építészeti tárgyú cikk, esszé, kritika és tanulmány szerzője. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa a koronavírus-járvány miatt bevezetett kijárási korlátozás miatt jelenleg otthonról végzi munkáját. Az ezzel járó kihívásokról, hétköznapjairól, valamint jövőbeli terveiről is kérdeztük őt kutatóinkról szóló új interjúsorozatunkban.

Egy éppen folyamatban lévő kutatás keretében a kortárs magyar építészet 1983 utáni jelenségein belül az új népi építészet lehetséges megjelenési formáit vizsgálod, méghozzá egy kertről készült esettanulmány formájában. Megtennéd, hogy bemutatod ennek a kutatásnak a hátterét?

Még annak idején, két éve Fehér Anikó kolléganőm szervezett egy konferenciát Vallás-nép-művészet címmel a Műcsarnokban, amelyen építészként azt a kérdést jártam körbe, hogy értelmezhető-e ma ez a címben is szereplő a hármasság a saját szakmám esetében, avagy létezik-e vallásos népi építészet Magyarországon. Arra a következtetésre jutottam, hogy


elszórva megtalálhatjuk a tárgyi emlékeit annak a vallásos népi építészetnek, amelyet keresünk, de alapvetően ez a három dolog ma nagyon ritkán találkozik egymással. Értelmezhetőbb képet kapunk, ha ezt a fogalomcsoportot szétválasztjuk vallásos építészetre, valamint népi építészetre. A vallás és az építészet kapcsolatában nagyon fontos jelenségekre bukkanunk, ha elfogadjuk, hogy rendkívül jelentős volt az elmúlt 30-40 évben a templomépítészet, a kortárs magyar építészetben pedig a borászatok építészete. Emellett kialakult egy olyasfajta értelmezés is, amely a funkciók fenségességén keresztül az építészetbe helyezett egy olyasfajta élményszerűséget, amelyet legegyszerűbben az építészeti tér szakralitásának, pszichológiai hatásának tudunk nevezni.

Ezek szerint az építészet és vallás kapcsolatát a templomépítészetben és a borászatok építészetében találhatjuk meg?

Pontosan, ezeket olyasfajta koncepció kötötte össze, amelynek középpontjában az építészeti tér inherens, veleszületett szakralitása, pszichológiai hatása állt. Ezt a hatást az építészek előszeretettel bontották ki mindkét téren, amelyre azért volt lehetőség, mert az építészeti térben valóban van valami lenyűgöző, és nagy hatást gyakorol az emberre: különösen, ha nagy, és különösen, ha üres. A borászatok építészetének esetében jelentős ipari funkcióról van szó, ahol az erjesztőtartályok, érlelőterek, hordós pincék mérete eleve magában hordozza ezt a lehetőséget. A magyar építészekre nagy hatással volt Hamvas Béla A bor filozófiájának koncepciója, amely megteremtett egy olyan hagyományt a magyarországi kultúrtörténetben, amelyet én irodalmi, művelődéstörténeti szempontból nem kívánok elemezni. Azt viszont állíthatom, hogy onnantól kezdve, hogy a kilencvenes években elindult a nagy borászatépítési hullám, az építészek azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy egyfajta építészeti illusztrációját adják annak az ezoterikus szakralitásnak, amelyet valahol Hamvas Béla fogalmaz meg a borok kapcsán. A borászatokról ebben az értelemben tehát sok szó esett, mert a Hamvas-féle értelmezés véleményem szerint lesúlyozta a borról való nyilatkozási módot, a bor felé mutatott elsődleges reakciókat. Létezik azonban egy másik, ha szabad úgy fogalmaznom, alul beszélt hagyomány ipari építészeté, de az eddig nem lett kimondva, hogy a borászat ipar lenne. Pedig közeli még az emléke annak, hogy a két világháború között, nagyjából száz évvel ezelőtt egy olyan gondolat jelent meg, amely szerint a modern kor katedrálisai már nem a templomok, hanem az ipari szolgáltató építmények. Gáztartályok, víztornyok, nagy turbinacsarnokok kvázi templomként vannak emlegetve. A borászatokban így szükségképp ott van ez a reakció, hiszen iparról van szó, de nem hivatkoznak rá. Amikor a borászatok Magyarországon virágzásnak indultak, még velünk élt, sőt a mai napig velünk él az Iparterv kultusza, amely menedéket képezett a legtehetségesebb építészek számára a szocreál kívánalma elől, tehát el lehetett menekülni párt által diktált stíluskövetelményektől arra való hivatkozásként, hogy itt egy funkcióról van szó, mondván, hogy kérem szépen, itt kohókat, házgyárakat, erőműveket, turbinaházakat építünk. Igazolható hipotézis, hogy ez a lendület mozgatja a borászatokat akkor, amikor azok kapcsán az építészek szakralitásról kezdenek beszélni. Valaki ezt nagyon konkrétan érti, és úgy értelmezi, hogy a bor az maga az átváltozás misztériuma, következésképpen egyfajta krisztusi történettel helyezi párhuzamba azt a folyamatot, amelynek során a szőlőből bor lesz.

Nézzük meg a másik fogalomcsoportot is. Mit értesz pontosan új népi építészet alatt?

Meggyőződésem, hogy létezik a mai népi építészet, amely viszont formailag nem feleltethető meg annak a parasztépítészeti ikonográfiának, amelyet a XIX. század végétől a XX. század két világháború közötti időszakáig dolgoztunk ki magunknak, és amelyet szeretünk – ha szabad ezt mondani – egyfajta bartóki modell építészeti illusztrációjaként tekinteni. Ezt a mai, általam sejteni vélt népi építészetet a szociológia hétköznapi folklórizmusnak nevezi. Az etnográfia és a szociológia egyébként nagyon megengedő azokkal a tárgyi jelenségekkel szemben, amelyeket úgymond a „nép” maga csinált. Ezt az új népi építészetet vélem én felfedezni nagyon sok vidéki házban, vidéki tárgyegyüttesben, amelyek viszont nagyon sérülékenyek, esendőek, amelyeket könnyen kidobunk a szemétbe, mondván, hogy ez valamiféle giccs, ez valamiféle kádárista izé… De ilyesfajta kollektív népi ornamentikának, díszítőművészetnek látom például a Kádár-kocka vakolatdíszítéseit is.

Hogyan néz ki ez az elmélet egy konkrét kertre leszűkítve, amelyről az esettanulmány is készül?

Az új népi építészet kategóriájába tartozik meglátásom szerint az is, amikor valaki egy életen át a kertjét csinosítva, szépítgetve egy telekméretű összművészeti alkotást hoz létre. Úgy vélem, ilyesmivel találkoztam egy olyan kertben, amely a saját rokonságomhoz tartozik, és amelyet nagyon nagy szeretettel, odafigyeléssel és a környezet követelményeire való őszinte reagálással alakít egy mai modern parasztember.

Az alakítás eszközei azonban már nem a fúrás-faragás, hanem leginkább olyan eszközök installálása, amelyeket a különféle, mindenki számára elérhető építőanyag-áruházakban talál, így válik egy térbeli asszamblázzsá a kert. Ennek az indokait abban a tanulmányban fejtem ki, amelyen most dolgozom, már csak a kert történetének feldolgozása van hátra. Érdekes számomra, hogy Rajk Lászlóval kezdve, Janáky Istvánnal folytatva, Szolnoki Józseffel és Katharina Roters-szel befejezve a legfiatalabb vagy a közép-művészgeneráció milyen újfajta szemlélettel tekint a hatvanas-hetvenes évekből származó (szocialista) tárgyegyüttesekre, amelyeket egységesen ki szoktunk dobni a szemétdombra. A tanulmány megírása számomra egyfajta családi adósság törlesztését is jelenti, már régóta szerettem volna megírni ennek a kis kertnek a történetét.

           

Hogy érzed most magad? Milyen kihívásokkal kell szembenézned a home office kapcsán? 

A home office-ban az a legnehezebb, hogy minden összemosódik mindennel, legfőképpen a magánéletem az irodai élettel, hiszen a telefonos megbeszéléseknél nem csak a munkaügyeket beszélem meg a kollégákkal, hanem óhatatlanul is hosszabban eltársalgok velük, mert emberi arcokra és közelségre vágyom, ezért minden egyes beszélgetés és feladat 30%-kal hosszabb ideig tart nálam. Ahogy látom a különböző hírportálokon és a kollégáimon is, szerintem most kezd mindenkinek elege lenni az otthonlétből, és most vannak abban a fázisban, hogy „megtanulok különféle nyelveket, kipattintom magam és lefogyok, új életet kezdek”. Bent a kutatóintézetben mindig intenzíven elvégeztem a munkámat, és közben nagyon röviden eszmét tudtam cserélni, amikor átmentem más kollégákhoz, vagy pár dolgot megbeszéltem a szervezési osztályon. Mindez most jóval több időt vesz igénybe.

Biztosan tartogat számodra előnyöket is a kialakult helyzet…

Olyan szempontból jobban tudok koncentrálni, hogy egyedül vagyok itthon, nincsenek körülöttem a családtagok, viszont éppen emiatt sokkal könnyeben begolyózom. Hosszú napok telnek el úgy, hogy egyáltalán nem látok élő embert, és ez nekem társasági lényként hatalmas kihívást jelent. De így legalább belefér, hogy ebéd után beiktassak egy kis pihenőt. Mindeközben haladnak a kortárs öko-regionalista építészetet bemutató albumunk előkészületei, amelyen Bujnovszky Tamással együtt dolgozunk. A mostani helyzet szintén nagyon kedvező az ezzel kapcsolatos munkának, hiszen rengeteg előkészített anyagunk van, a fotóanyag már készen van és nem utolsó sorban a lemaradásainkat is be tudjuk hozni.

A készülő album mellett milyen tudományos munkádra számíthatunk a közeljövőben?

Jelenleg a METSZET című tudományos lapba írok egy tanulmányt, amely azért érdekes, mert ez a folyóirat úgy került bele a Scopus nevezetű tudományos adatbázisba – amely egyébként nagyon fontos a doktorjelölteknek és a tudományos feljebb lépés szempontjából –, hogy a kortárs magyar építészet jelenségeivel foglalkozik, de magazinszinten, rengeteg fotóval. Van egy bizonyos rendszeressége, és bizonyos típusú cikkek kétnyelvű összefoglalóval és hivatkozással jelennek meg. Azok a cikkek, amelyek ebbe a magazinba bekerülnek, a Scopus adatbázisba is bekerülnek, de ettől függetlenül egy színes-szagos magazincikket lát maga előtt az ember. Éppen ezért nagyon fontos nekem, ráadásul Közép-Európában jelenleg csupán két másik olyan lap létezik, amely ennél is erősebb.

Pontosan milyen témával foglalkozik ez a tanulmány?

A cikk középpontjában Ferencz Marcel TTS-rendezvényhajója áll, amely egy régi uszály felújításával született meg. Maga a tanulmány két részből fog állni. Az első rész bemutatja, hogy hogyan néz ki ez a rendezvényhajó: több szintje van, egy általában lezárt fedélközi szint, a fedélzet nyitott és zárt résszel, amely a rendezvénytér, és egy emelt pódiumú nyitott rész. A víz folyásának irányában van még egy kajakkikötője is, ahová fel tudnak evezni a kajakosok, rendszerint kivontatják a stégre a holmijukat, lezuhanyoznak, edzenek egy kicsit, majd ezután eveznek tovább. Nagyon szép kis hajó, rengeteg hozzá hasonló kellene még a Dunára.

       

A cikkben mindemellett felvillantom azokat a kultúrtörténeti eseményeket, amelyek fordulópontnak bizonyultak a város és a Duna kapcsolatában. Az irodalomban a Duna kulturális tényező, a város számára pedig szintén nem „csak egy folyó”, hanem természeti jelenség, amelyből egy idő után műtárgy lesz: gátakat építenek, amely által el is vágják a várost a folyótól, ez pedig akkor válik véglegessé, amikor a rakpartokat a hatvanas években elinduló nagy lakóparképítési hullám kezdetétől fogva elkezdik arra használni, hogy itt szállítsák a paneleket hatalmas teherautókban a különböző házgyárakból. Így születik meg a gondolat, hogy a nagyobb közlekedés előtt is megnyissák őket. Nagy kihívást jelent az, hogy hogyan tudnánk újra naturalizálni a Dunát, hiszen ehhez többsávos autóutakat kellene megszüntetni. A folyó domesztikálja a házakat maga körül, ugyanis látszik az épületeken, hogy folyópartra szánták őket. Viszont amikor kivonul az építészet a folyóra, azt doboz-szerűen teszi: nem egy hajóra, hanem inkább egy házra hasonlítanak az építmények.

Emellett építészként részt vettél egy eszmetörténeti konferencián is.

Igen, Farkas Attila kollégám eszmetörténet és építészet témában megrendezett műhelykonferenciáján egy viszonylag általános, nagyívű hozzászólást tartottam. Most a konferencia előadásaiból készülő kötetéhez tervezek írni még egy értekezést.

Hogyan kapcsolódik az építészet a filozófiához?

Az építészetre nagyon könnyen tekinthetünk az éppen aktuális korszellem megtestesítőjeként. Szeretjük egy-egy szóval vagy jól csengő gondolattal elintézni, hogy miről is szól az építészet, és hogyan tükrözi az éppen fennálló kor társadalmát, kultúráját. Ha akarom, az építészetet nagyon jól tudom szellem- és eszmetörténeti illusztrációk sorozataként láttatni. Ráadásul az építészet egy lassú műfaj – hosszú idő, mire felépül egy ház –, így előszeretettel igazolja az ehhez hasonló aktuális trendeket. Építészet és filozófia kapcsolatában ez lépten nyomon észrevehető, például a hajtogatásra vagy a dekonstrukcióra gondolva. Az építészet-teoretikusok és az építészek időről időre rengeteg metafora, hasonlat, párhuzam, analógia mentén próbálják ezt bizonyítani, vegyük például a strukturalizmust, amelynek éppen az illusztrálására jön létre maga a strukturalista építészet. Ez egy hálás téma, az elmélet nagyon látványosan kimutatható.

Hogyan látod, miként hatott a most kialakult helyzet a kutatói szférára?

Azt érzem, hogy most nagyot zuhantam a Maslow-piramisban. Nehezemre esik megküzdeni az egyedülléttel, és teljesen máshogy viszonyulok a kultúrához is. Az ember saját hivatásának értelmébe vetett hite ilyenkor nagyon meg tud kérdőjeleződni, mert azt látom, hogy sokaknak most másra lenne szüksége. Szerencsésnek tartom magam, amiért kultúrával foglalkozhatok, de ahogy mondani szokás: ha szólnak a fegyverek, hallgatnak a múzsák – márpedig bizonyos értelemben most szólnak a fegyverek.

Nem csak kutatóként ismerhetünk, hiszen két egyetemen is oktatsz. Mik a tapasztalataid az online egyetemi oktatással kapcsolatban? 

Minden héten van online előadásom a Széchenyi István Egyetemen és a Budapesti Metropolitan Egyetemen is. A magyar nyelvű előadásaimat meg szoktam tartani online, az angol nyelvűeket nem. A tanítást távoktatással szerintem nem lehet megcsinálni, legalábbis én egyáltalán nem vagyok ilyen alkat. Nehéz nekem abból a szempontból, hogy a hallgatók és köztem van egy fal, amelyet egyszerűen nem tudok áttörni, legfeljebb csak döngetni. Nem ugyanaz, mint személyesen. Nagyon szeretem a társaságot, az órák nagy részén figyelem a hallgatókat, beszélgetést kezdeményezek feléjük, most pedig gyakorlatilag egy üres kamerának beszélek, és nem igazán kapok visszajelzést. Az online konzultációkon viszont nagyon lelkesen részt veszek, emellett szakdolgozatokat is szoktam olvasni.

Hogyan látod a hallgatók visszajelzéseit ezzel kapcsolatban?

Részükről is érzek egyfajta passzivitást, nehéz a négy fal között lelkesedéssel és ihletettséggel viszonyulni egy témához.

Eddig csak a munkáról beszéltünk, de nyilván neked is szükséged van kikapcsolódásra, hobbira…

Azt vettem észre, hogy ebben a válsághelyzetben olyan, mintha eltűnnének a hobbik, vagyis már nem kapcsolnak ki annyira. Nekem a hobbim az volt, hogy társasági életet éltem. Nagyon sokat zenéltem fiatalkoromtól kezdve, most is fontolgatom, hogy szerzek magamnak egy digitális zongorát. Ugyanis a régi hobbijaim – mint többek közt az olvasás – már nem jelentik ugyanazt a kikapcsolódást. Olyan cselekvésre lenne szükségem, amely fizikai hatással van rám, és a zene az bizonyítottan ilyen, hiszen endorfinokat szabadít fel – ahogy a futás is. Eddig nem nagyon szerettem futni, de tudom, hogy sokkal rosszabb lenne nélküle, így gyakran járok ki a közeli erdőbe kocogni.

Mi az, ami a legjobban hiányzik a mindennapjaidból?

Hiányoznak a nagy nevetések a barátaimmal, amelyekben kifejezetten jó vagyok, meg az emberi gesztusok, az ölelések, a férfias hátbaveregetések, amelyek az embereket egyébként emberekké teszik.

A mostani, kicsit egyhangú otthoni létben mi a napod fénypontja?

Amikor visszaérek a futásból, és megköszönöm magamnak az erőfeszítést, miután érzem, hogy feltöltődtem. Ennek fényében a mélypont pedig az, amikor rádöbbenek, hogy futni kellett volna reggel, de ez valamiért kimaradt.

Gyakran ki szoktál mozdulni, vagy csak akkor, ha nagyon muszáj?

Nem, nagyon komolyan veszem a szabályokat. Itt a környékünkön úgy látom, hogy mindenki más is: odafigyelnek egymásra, tartják a távolságot.

Milyen terveket fogsz megvalósítani, miután minden visszatért a régi kerékvágásba?

Én tényleg alig várom, hogy visszamenjünk dolgozni. Bízom benne, hogy a világ nem változik meg gyökeresen. Nem volt rossz hely, ahogyan ott hagytuk, és nem lesz rosszabb hely ezután sem. Mindenki a saját maga szintjén próbálja jobbá tenni a világot. Nagyon várom az őszre tervezett MMKI5 konferenciát, illetve hogy működjön ismért a gyakorlati oktatás, hogy ki tudjanak menni a hallgatók a szabadba és kétkezi munkákat hozhassanak létre, hogy újra bejárhassunk az MMA MMKI székházába, a Hild-villába dolgozni, és tegyük azt, ami a dolgunk: a kortárs magyar művészet megértése, feltárása, strukturálása akár akadémiai, akár oktatási szinten; hiszen nagyon fontos szerepünk van és lesz is majd a jövőben. A legjobban viszont azt várom, hogy minél hamarabb részt vehessek egy olyan workshopon, amelyen építünk is, ahol sok ember jön össze, egy szó mint száz: egy olyan munkát, amelyen keresztül megünnepelhetjük, hogy végre vége van az eddigi nehézségeknek.

Február 21-én folytatódott az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének építészeti előadás-sorozata a FUGA Budapesti Építészeti Központban, amelyen ezúttal Wesselényi-Garay Andor, a kutatóintézet tudományos főmunkatársa – aki egyben az estek házigazdája is – tartotta meg előadását.
A rendezvények általában a határon túl élő szlovákiai magyar építészek munkásságára koncentrálnak, illetve arra a kérdésre keresik a választ, hogy miként határozza meg tevékenységüket a „mélyben élő haza”, avagy a szoros kötődés egy számukra sokkal inkább érzelmi, semmint valós szülőföldhöz. A legutóbbi alkalom rendhagyó módon a teljes előadás-sorozat kulisszái mögé engedett bepillantást, ugyanis Wesselényi-Garay Andor a Haza a mélyben és az ennek folytatásaként létrejövő Haza a kövekben sorozatok megálmodójaként állt ki a közönség elé, hogy elmesélje eddigi tapasztalatait a projekttel kapcsolatban.


A hónapról hónapra bemutatott építészeti előadások tudniillik egy olyan – az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet támogatásával végbemenő – nagyszabású kutatási munka részeként jönnek létre, amelynek végső produktuma egy határon túli építményeket és azok megalkotóit felsorakoztató album lesz. Wesselényi-Garay Andor részletesen mesélt a 2019 nyarán folytatott terepmunkáról, amelynek során Bujnovszky Tamás fényképésszel együtt járták be Erdély vonatkozó részeit. A személyes történetekkel és benyomásokkal illusztrált prezentáció alatt a jelenlévők betekintést nyerhettek az utazás izgalmas részleteibe, miközben a sorozat vendégeként korábban a Fugában szerepelt építészek – köztük Köllő Miklós, Macalik Arnold és Tövissi Zsolt – munkái is megjelentek a barangolás alatt készült képeken. Az előadó elárulta, az utazás során az egyik fő céljuk az volt, hogy kiderítsék, vajon létezik-e olyan, hogy egységes „kortárs erdélyi építészet”, és ha igen, az mely elemekben ragadható meg, már amennyiben megragadható. Bemutatta továbbá az általa öko-regionalista építészetnek keresztelt stílust, amelynek elmondása szerint legfontosabb jellegzetessége az épületeknél megmutatkozó keménység és puhaság kettőssége mellett az, hogy bár az építmények egy időre kiemelkednek a természetből, valamilyen módon mindig visszasimulnak és újra eggyé válnak vele. Az est alatt a legkülönfélébb székelyföldi épülettípusok kerültek bemutatásra építészeti szemszögből, a pajtától egészen a ravatalozóig.

Iratkozzon fel legújabb híreinkért!
magnifiermenuchevron-down-circle