Ősszel is folytatódik az MMA MMKI Esték a Hild-villában – Tesztoszteronépítészet című sorozata, amelynek témája ezúttal az építészeti siker és boldogulás. Az estek házigazdája változatlanul Wesselényi-Garay Andor építész, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa.

 

Az adások középpontjában olyan építészek állnak, akik megbízásaikon, megépült házaikon, esetleg az oktatásban betöltött szerepükön keresztül alakítják az építészeti közgondolkodásunkat. A beszélgetéssorozat arra keresi a választ, milyen összetevők szükségesek a növekedéshez, milyen szakmai és pszichológiai együtthatók mentén épül fel egy jól működő építésziroda, melyek azok a képességek, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy átfedésbe kerüljön egymással építész és megbízó elképzelése, ízlése, továbbá miképp lehet egyensúlyt tartani a közéleti és irodai feladatok között.

 

Az őszi félév vendégei Bordás Péter, Szabó Levente, Nagy Csaba és F. Kovács Attila építészek lesznek.

 

 

A beszélgetések élőben követhetők az intézmény Facebook-oldalán és YouTube-csatornáján.

 

 

A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Művészeti Ösztöndíjprogramjának immáron negyedik évfolyamát köszöntötték szeptember 20-án a Pesti Vigadó, az MMA székházának Dísztermében. A száz nyertes pályázó és a jelen lévő akadémikusok előtt beszédet mondott Vashegyi György, az MMA elnöke, Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára, Kocsis Miklós, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) igazgatója és Takó Sándor, az MMA ösztöndíjasa.

Az ünnepséget Polgár Éva zongoraművész előadása nyitotta meg, aki a tavalyi évben nyerte el az ösztöndíjat zeneművészet kategóriában: Léo Delibes és Dohnányi Ernő Naila keringő című darabját mutatta be.

Az egybegyűlteket Vashegyi György, az MMA elnöke köszöntötte, aki tolmácsolta az MMA akadémikus tagjainak és a köztestület tagjainak gratulációját, együttműködését és támogatását az ösztöndíjasok felé a pályázatokban kitűzött célok, alkotások és kutatások megvalósításához, művészi fejlődésük eléréséhez. Mint azt kiemelte, többéves előkészítés után indult útjára az ösztöndíjprogram, és egyik legizgalmasabb elnöki feladata volt a részletek meghatározása. Fő törekvésük volt akkor és most is, hogy a magyarországi támogatási és finanszírozási rendszerekhez képest gyökeresen új, komplexebb és nagyobb léptékű együttműködést kínáljanak a 18 és 50 év közötti művészek számára. A kiírásban tudatosan nem adnak tematikus ajánlásokat, hiszen a művészi fantázia alkotói szabadságát nem kívánták korlátozni, ezt a beérkező pályaművek színessége és eredetisége is alátámasztja.

Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára beszédében kihangsúlyozta a közösségiség kérdését: míg az akadémikusok közössége a múltat szimbolizálja, az ösztöndíjasok közössége a jelen és a közelmúlt, de reményei szerint a jövő kiválóságain alapul, így lesz a generációk közötti kapcsolat egyre erősebb az akadémia keretein belül és a kortárs magyar művészi életben. A teljes évfolyamtalálkozók alkalmával kialakul az a többkörös közösség, amelyben az összművészetiség jegyei is már megjelenhetnek. Hangsúlyozta, az MMA már a kezdtektől fogva nyitott volt a fiatal művészek megkeresére. Elmondása szerint végignézve a végzős ösztöndíjasok körén – hiszen akadémikus és professzor is kikerült közülük – számos útja-módja van az MMA-val való együttműködésnek az ösztöndíjprogramon keresztül és azon túl is.

Kocsis Miklós, az MMA MMKI igazgatója előadásában beszámolt az eddigi tapasztalatokról, valamint ismertette az elmúlt három év pályázati számadatait, amelyek határozottan kimutatták a program iránti hatalmas érdeklődést. Felhívta a figyelmet az ösztöndíjprogram egyik legfontosabb jellemzőjére, a programszerűségre, amely magában foglalja a három évre szóló, alkotó és előadóművészeti, valamint művészetelméleti tevékenységek támogatását a megjelölt 9 művészeti területen. Az MMA és az MMA MMKI a támogatás megvalósításában kíván hatékonyan közreműködni azzal, hogy nem pusztán az ösztöndíj elnyerésének lehetőségére és az ösztöndíj folyósítására szorítkozik, hanem a támogatási időszakban az alkotás folyamatát segítő szakmai mentorálásra, valamint utógondozásra, publikációra, bemutatkozásra is lehetőséget biztosít.

Az eseményen felszólalt a 2019-es pályázat egyik nyertese, Takó Sándor művészetelméleti ösztöndíjas is, aki megosztotta tapasztalatait az ösztöndíjprogramról. Azt javasolta nekik, éljék meg ezt a pillanatot, okkal lehetnek ugyanis büszkék magukra: közel 1600 pályázó közül kerültek be a legjobb 100 fő közé. Azt kérte tőlük, merítsenek erőt ebből a mai eseményből azokra a nehéz pillanatokra is, amikor esetleges kétségeik támadnak a feladat megvalósításával vagy a pályájuk megválasztásával szemben. Ez az ösztöndíj nem a múltuknak, hanem éppen ellenkezőleg, a jövőjüknek szól, hiszen lehetőségük nyílik egy általuk választott művészeti területen egy saját programot önálló ütemezés szerint megvalósítani: hatalmas szabadság van a kezükben, ebben is egyedülálló az MMA Művészeti Ösztöndíjprogramja.

A megnyitót követően a friss ösztöndíjasoknak alkalmuk adódott jobban megismerni egymást a művészeti területek szerint szerveződött kötetlen szakmai beszélgetések által.

 

 

 

 

Megjelent Grad-Gyenge Anikó Az építészet szerzői jogi kérdései – Szerzői jogi útmutató az építészeti gyakorlat számára című tanulmánya április 23-án, a könyv és a szerzői jogok világnapján az MMA MMKI Műhelytanulmányok című sorozatának részeként. Az elektronikus kiadvány letölthető a kutatóintézet honlapjáról.
Az építészeti alkotások folyamatosan válnak építészeti környezetünk részévé, egyben építészeti történetünkké is. Emiatt az építészeti alkotások kapcsán szükséges megvizsgálni a korábban született és még meglévő alkotások szerzői jogi sorsát.


A második világháborút követő államosítás során az államhoz került szerzői jogok, valamint a kommunista időszakban az állami építővállalatoknál, különösen a VÁTI-nál keletkezett építészeti tervek szerzői jogi sorsa kiemelkedő a szerzői jog tárgyalása körében, mivel ezek ma is fontosak lehetnek egy-egy épület átépítésénél – mondta Grad-Gyenge Anikó. Az elmúlt időszak történeti épületeket érintő nagyberuházásai szükségessé tették az építészeti művekre vonatkozó szabályok módosítását, ezért született meg a 2018. évi CXXXIV. törvény az egyes törvényeknek az építészeti alkotásokra, műszaki létesítményekre és azok terveire vonatkozó szerzői jogi szabályozással összefüggő módosítása.
Mit tekintünk szerzői műnek az építészetben? Mitől válik egyéni jellegűvé egy alkotás? Szerzői jogi szempontból milyen különbséget mutat az építési tervdokumentáció és a kiviteli terv? Többek között ezekre a kérdésekre ad választ Grad-Gyenge Anikó, az MMA MMKI megbízott kutatója. A hét fejezetből álló kiadvány a gyakorlati szakemberek, művészek, tervezők és jogászok számára nyújt eligazodást a munkájuk során felmerülő fontosabb szellemi tulajdonvédelmi, ezen belül elsősorban a szerzői jogi kérdésekben.
Az olvasó megismeri az alkotófolyamat során felmerülő kérdéseket, vagyis mi az a szellemi teljesítmény, amely oltalomképes lehet, ki lehet ennek a szerzője vagy más jogosultja. Kiderül, miket tekintünk az építészeti alkotáson fennálló vagyoni jogoknak, melyek a szabad felhasználásnak az általános elvei, végül pedig a tanulmány bemutatja a jogsértés esetén igénybe vehető eszközökkel kapcsolatos legfontosabb rendelkezéseket, gyakorlatot. Az építészeti alkotások esetében a tanulmány kitér a formatervezési minta, a védjegy, know-how, használati minta, illetve a szabadalom szerepére is, ezáltal rálátást biztosít az építészettel kapcsolatos szellemi tulajdon jogi kérdéseire is.
Grad-Gyenge Anikónak eddig három kötete jelent meg az MMA MMKI gondozásában, a Műhelytanulmányok sorozat keretében: a Lehóczki Zsófiával közösen jegyzett Szerzői jogi sorvezető komolyzenei szakemberek számára, a Baksay-Nagy Györggyel közösen írt Design és jog – Bevezető a design védelmének lehetőségeibe, illetve a most kiadott Az építészet szerzői jogi kérdései – Szerzői jogi útmutató az építészetigyakorlat számára című tanulmány.

Az eddig megjelent tanulmányok itt érhetők el!

A Hello Wood kiadásában jelenik meg hamarosan az az újszerű kiadvány, amely több szerző egyéni meglátásait tartalmazza majd Makovecz Imre munkásságával kapcsolatban. A kötet sajátos tulajdonsága, hogy az egyes építészeti szakemberek külön-külön szócikkek formájában fogalmazták meg a témához fűződő állításaikat.


A kötet előszavát Wesselényi-Garay Andor írta, a szerzők közt olyan nevek szerepelnek, mint Beke Márton, Fekete Nóra, Haba Péter, Masznyik Csaba, Smiló Dávid. Elsődleges céljuk a kötet létrehozásával nem más volt, mint hogy közelebb hozzák Makovecz Imre munkásságát és szellemiségét az emberekhez, ennek érdekében igyekeztek átadni azt az elragadtatást, amely életművéből tisztán kitűnik. Wesselényi-Garay Andor építész, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa elárulta: eleinte fogalmuk sem volt, miképpen hidalják majd át a „pontszerű felhőtudások, valamint a hosszú narratívák, a nagy történetek között feszülő már pusztán formai- és méretbeli különbségeket”. Az eredeti elképzelésük egy olyan kiadvány volt, amely nem hierarchikusan építkezik, hanem hálózatként, és amely nem a szavak súlyával, a kijelentésekkel kíván meggyőzni, hanem a hivatkozások számával, az előfordulások gyakoriságával. Éppen ezért döntöttek úgy, hogy lexikoncikk jelleggel magyarázzák meg, mit is jelentenek pontosan azok a kifejezések, fordulatok, amelyekkel rendre találkozhatunk Makovecz Imre írásait olvasva.
A szerzők egyetértenek továbbá abban, hogy a lexikonformátum nekik is hatalmas szabadságot adott a munkafolyamat során. Habár kötött műfajról beszélhetünk, az elkészült produktum bármikor abbahagyható és újrakezdhető, tetszőlegesen bővíthető és tömöríthető, így nem utolsó sorban egy lehetséges folytatásnak is megadja a lehetőséget. De mindezek mellett talán a legfontosabb: nem az egyszeri elolvasásra, hanem újra és újra beleolvasásra csábít.

Wesselényi-Garay Andor építész kutatási területe a kortárs magyar építészet 1983 utáni jelenségeinek vizsgálata hazai, illetve székelyföldi kontextusban. Jelenleg az új népi építészet lehetséges megjelenési formáit tanulmányozza kert történetén keresztül, amely jól példázza a hétköznapi folklórizmus jelenségét és érvel egyben amellett, hogy a mai napig létezik népi építészet, ám ennek ikonográfiája és keletkezésmódja drámaian eltér azoktól a példáktól, amelyek kapcsán a XX. század elején megszületett a „népi” mint olyan képzete.


A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete 2018. május 31-e és június 1-e között rendezte még kétnapos konferenciáját Vallás-nép-művészet címmel a Műcsarnokban. A tanácskozás célja az volt, hogy felderítse és bemutassa, mennyiben értelmezhető napjainkban a vallásos népművészet, tárgyalható-e a művészetelmélet fogalomrendszerével és módszertanával az a napjainkban született tárgyegyüttes, amely evidens kutatási területet definiál az etnográfia és a kulturális antropológia számára.
Amennyiben a kérdést a vallásos népi építészetre szűkítjük, vagyis arra próbálunk választ találni, létezik-e ma a magyarországi építészeten belül efféle jelenség, akkor a válasz kiábrándító, és ezt a csalódottságot rögtön két tekintélyérvvel is alá lehet támasztani. Marosi Ernő a Magyar falusi templomok című munkájának végén némi lemondással állapítja meg, hogy a XV. századdal kezdve megszűnik az a felhajtó erő, amelynek segítségével a falu szinte a saját testéből, a közösség erejével szüli meg templomát. A műépítészet és a műépítészek megjelenésével a falu ezután kapja a templomát – nem megépül, hanem ráépül – amellyel fel is bomlik a vallás, a nép és az építőművészet korábbi egysége [i]. Noha a XX. század végén a kortárs magyar építészet egyik legörömtelibb fejezete a templomépítészet kapcsán íródott, ezek az alkotások még távolabb esnek attól az ideától, amelyről Marosi Ernő ír monográfiájában. A másik tekintélyérvet Bertrand H. Bronson fogalmazza meg a The Morphology of the Ballad-Tunes (Variation, Selection, and Continuity) [ii] című tanulmányban. Bronson a népdalok legfőbb jellegzetességeit – kritériumait - kutatva jut arra a megállapításra, hogy az a (i) variáció, vagyis ugyanaz a dallam jelenik meg akár topográfiai, akár időbeli eltérésekkel; (ii) a kiválasztódás, vagyis ezen variációk idővel egy domináns „állandóvá” tömörödnek, végül pedig mindezt a (iii) folyamatosság teszi lehetővé, amely a dallam- és formaszekvenciák használati és időbeli egymásba-kapcsoltsága révén teremti meg az adott népdal kontinuitását, jelenlétét. Noha Bronson szövege kifejezetten a zenére vonatkozik, az általa kritériumként használt fogalomhármas meglehet szigorú, de jól használható keretekkel igazolhatja a fentebb lemondón megfogalmazott sejtést: felette kihívásos ma Magyarországon – nem csak vallásos - kortárs népi építészetről nyilatkozni, különösen akkor, ha a „népit” mint olyat avval az ikonográfiával azonosítjuk, amely a tizenkilencedik század végével vált azonossá bizonyos jól attribuálható építészeti jelekkel és vált ekként voltaképp stílussá.
Wesselényi-Garay Andor tanulmányban – amely egyrészt mint látható, egy kétéves adósságot törleszt, másfelől még messze nincs kész – amellett kíván érvelni, hogy miközben kétségtelen tény, hogy az építészet specializálódásával, a szakember megjelenésével a Marosi Ernő által is rögzített folyamathoz hasonlóképp távolodott el a XX. század végére egymástól a ház lakója, tervezője és építője, aközben több, igaz nem túl számos projekt sejteti – Janáky István gyűjtése az építészeti szépség rejtekeiről vagy Kunkovács László összeállítása az ősépítményekről, Katharina Roters vizuális tipológiája a kádárkockáról –, hogy eltérő intenzitással ugyan, de a mai napig él valamiféle hagyomány, amelyet népi építészetnek nevezhetünk, mely népi építészet azonban a legcsekélyebb mértékben sem emlékeztet arra a motívumkomplexumra, amelyről a dolgot hagyományosan felismerjük. A kortárs magyar népi építészet egyik értelmezési végpontján lelhető az a népi historicizmus, amely a parasztházak alakhű újjáépítését és mimetikus reprezentációját tűzi célul, másikon pedig Szalai András építészettörténész előadásain bevezetett ciki, neociki stilisztikai fogalmai, továbbá a buhera gyakorlata áll.
A tanulmány erős állítása az, hogy a mai napig létezik népi építészet, ám ennek ikonográfiája drámaian eltér a kanonizálttól, létrejötte pedig a háza léptékét maghalad térbeli asszemblázs, nem pedig feltétlen építés eredménye. A snassz és az újnépművészet képzetes határai között megjelenő tárgyalakulatok hajtóereje és vitathatatlan vizuális nyomatéka pedig éppúgy származik valamiféle esztétikai igényből, mint a jó gazda szemléletből.

Wesselényi-Garay Andor 1969-ben született Szegeden. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett építészmérnöki diplomát, majd saját építészirodát alapított. Többszáz építészeti tárgyú cikk, esszé, kritika és tanulmány szerzője. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa a koronavírus-járvány miatt bevezetett kijárási korlátozás miatt jelenleg otthonról végzi munkáját. Az ezzel járó kihívásokról, hétköznapjairól, valamint jövőbeli terveiről is kérdeztük őt kutatóinkról szóló új interjúsorozatunkban.

Egy éppen folyamatban lévő kutatás keretében a kortárs magyar építészet 1983 utáni jelenségein belül az új népi építészet lehetséges megjelenési formáit vizsgálod, méghozzá egy kertről készült esettanulmány formájában. Megtennéd, hogy bemutatod ennek a kutatásnak a hátterét?

Még annak idején, két éve Fehér Anikó kolléganőm szervezett egy konferenciát Vallás-nép-művészet címmel a Műcsarnokban, amelyen építészként azt a kérdést jártam körbe, hogy értelmezhető-e ma ez a címben is szereplő a hármasság a saját szakmám esetében, avagy létezik-e vallásos népi építészet Magyarországon. Arra a következtetésre jutottam, hogy


elszórva megtalálhatjuk a tárgyi emlékeit annak a vallásos népi építészetnek, amelyet keresünk, de alapvetően ez a három dolog ma nagyon ritkán találkozik egymással. Értelmezhetőbb képet kapunk, ha ezt a fogalomcsoportot szétválasztjuk vallásos építészetre, valamint népi építészetre. A vallás és az építészet kapcsolatában nagyon fontos jelenségekre bukkanunk, ha elfogadjuk, hogy rendkívül jelentős volt az elmúlt 30-40 évben a templomépítészet, a kortárs magyar építészetben pedig a borászatok építészete. Emellett kialakult egy olyasfajta értelmezés is, amely a funkciók fenségességén keresztül az építészetbe helyezett egy olyasfajta élményszerűséget, amelyet legegyszerűbben az építészeti tér szakralitásának, pszichológiai hatásának tudunk nevezni.

Ezek szerint az építészet és vallás kapcsolatát a templomépítészetben és a borászatok építészetében találhatjuk meg?

Pontosan, ezeket olyasfajta koncepció kötötte össze, amelynek középpontjában az építészeti tér inherens, veleszületett szakralitása, pszichológiai hatása állt. Ezt a hatást az építészek előszeretettel bontották ki mindkét téren, amelyre azért volt lehetőség, mert az építészeti térben valóban van valami lenyűgöző, és nagy hatást gyakorol az emberre: különösen, ha nagy, és különösen, ha üres. A borászatok építészetének esetében jelentős ipari funkcióról van szó, ahol az erjesztőtartályok, érlelőterek, hordós pincék mérete eleve magában hordozza ezt a lehetőséget. A magyar építészekre nagy hatással volt Hamvas Béla A bor filozófiájának koncepciója, amely megteremtett egy olyan hagyományt a magyarországi kultúrtörténetben, amelyet én irodalmi, művelődéstörténeti szempontból nem kívánok elemezni. Azt viszont állíthatom, hogy onnantól kezdve, hogy a kilencvenes években elindult a nagy borászatépítési hullám, az építészek azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy egyfajta építészeti illusztrációját adják annak az ezoterikus szakralitásnak, amelyet valahol Hamvas Béla fogalmaz meg a borok kapcsán. A borászatokról ebben az értelemben tehát sok szó esett, mert a Hamvas-féle értelmezés véleményem szerint lesúlyozta a borról való nyilatkozási módot, a bor felé mutatott elsődleges reakciókat. Létezik azonban egy másik, ha szabad úgy fogalmaznom, alul beszélt hagyomány ipari építészeté, de az eddig nem lett kimondva, hogy a borászat ipar lenne. Pedig közeli még az emléke annak, hogy a két világháború között, nagyjából száz évvel ezelőtt egy olyan gondolat jelent meg, amely szerint a modern kor katedrálisai már nem a templomok, hanem az ipari szolgáltató építmények. Gáztartályok, víztornyok, nagy turbinacsarnokok kvázi templomként vannak emlegetve. A borászatokban így szükségképp ott van ez a reakció, hiszen iparról van szó, de nem hivatkoznak rá. Amikor a borászatok Magyarországon virágzásnak indultak, még velünk élt, sőt a mai napig velünk él az Iparterv kultusza, amely menedéket képezett a legtehetségesebb építészek számára a szocreál kívánalma elől, tehát el lehetett menekülni párt által diktált stíluskövetelményektől arra való hivatkozásként, hogy itt egy funkcióról van szó, mondván, hogy kérem szépen, itt kohókat, házgyárakat, erőműveket, turbinaházakat építünk. Igazolható hipotézis, hogy ez a lendület mozgatja a borászatokat akkor, amikor azok kapcsán az építészek szakralitásról kezdenek beszélni. Valaki ezt nagyon konkrétan érti, és úgy értelmezi, hogy a bor az maga az átváltozás misztériuma, következésképpen egyfajta krisztusi történettel helyezi párhuzamba azt a folyamatot, amelynek során a szőlőből bor lesz.

Nézzük meg a másik fogalomcsoportot is. Mit értesz pontosan új népi építészet alatt?

Meggyőződésem, hogy létezik a mai népi építészet, amely viszont formailag nem feleltethető meg annak a parasztépítészeti ikonográfiának, amelyet a XIX. század végétől a XX. század két világháború közötti időszakáig dolgoztunk ki magunknak, és amelyet szeretünk – ha szabad ezt mondani – egyfajta bartóki modell építészeti illusztrációjaként tekinteni. Ezt a mai, általam sejteni vélt népi építészetet a szociológia hétköznapi folklórizmusnak nevezi. Az etnográfia és a szociológia egyébként nagyon megengedő azokkal a tárgyi jelenségekkel szemben, amelyeket úgymond a „nép” maga csinált. Ezt az új népi építészetet vélem én felfedezni nagyon sok vidéki házban, vidéki tárgyegyüttesben, amelyek viszont nagyon sérülékenyek, esendőek, amelyeket könnyen kidobunk a szemétbe, mondván, hogy ez valamiféle giccs, ez valamiféle kádárista izé… De ilyesfajta kollektív népi ornamentikának, díszítőművészetnek látom például a Kádár-kocka vakolatdíszítéseit is.

Hogyan néz ki ez az elmélet egy konkrét kertre leszűkítve, amelyről az esettanulmány is készül?

Az új népi építészet kategóriájába tartozik meglátásom szerint az is, amikor valaki egy életen át a kertjét csinosítva, szépítgetve egy telekméretű összművészeti alkotást hoz létre. Úgy vélem, ilyesmivel találkoztam egy olyan kertben, amely a saját rokonságomhoz tartozik, és amelyet nagyon nagy szeretettel, odafigyeléssel és a környezet követelményeire való őszinte reagálással alakít egy mai modern parasztember.

Az alakítás eszközei azonban már nem a fúrás-faragás, hanem leginkább olyan eszközök installálása, amelyeket a különféle, mindenki számára elérhető építőanyag-áruházakban talál, így válik egy térbeli asszamblázzsá a kert. Ennek az indokait abban a tanulmányban fejtem ki, amelyen most dolgozom, már csak a kert történetének feldolgozása van hátra. Érdekes számomra, hogy Rajk Lászlóval kezdve, Janáky Istvánnal folytatva, Szolnoki Józseffel és Katharina Roters-szel befejezve a legfiatalabb vagy a közép-művészgeneráció milyen újfajta szemlélettel tekint a hatvanas-hetvenes évekből származó (szocialista) tárgyegyüttesekre, amelyeket egységesen ki szoktunk dobni a szemétdombra. A tanulmány megírása számomra egyfajta családi adósság törlesztését is jelenti, már régóta szerettem volna megírni ennek a kis kertnek a történetét.

           

Hogy érzed most magad? Milyen kihívásokkal kell szembenézned a home office kapcsán? 

A home office-ban az a legnehezebb, hogy minden összemosódik mindennel, legfőképpen a magánéletem az irodai élettel, hiszen a telefonos megbeszéléseknél nem csak a munkaügyeket beszélem meg a kollégákkal, hanem óhatatlanul is hosszabban eltársalgok velük, mert emberi arcokra és közelségre vágyom, ezért minden egyes beszélgetés és feladat 30%-kal hosszabb ideig tart nálam. Ahogy látom a különböző hírportálokon és a kollégáimon is, szerintem most kezd mindenkinek elege lenni az otthonlétből, és most vannak abban a fázisban, hogy „megtanulok különféle nyelveket, kipattintom magam és lefogyok, új életet kezdek”. Bent a kutatóintézetben mindig intenzíven elvégeztem a munkámat, és közben nagyon röviden eszmét tudtam cserélni, amikor átmentem más kollégákhoz, vagy pár dolgot megbeszéltem a szervezési osztályon. Mindez most jóval több időt vesz igénybe.

Biztosan tartogat számodra előnyöket is a kialakult helyzet…

Olyan szempontból jobban tudok koncentrálni, hogy egyedül vagyok itthon, nincsenek körülöttem a családtagok, viszont éppen emiatt sokkal könnyeben begolyózom. Hosszú napok telnek el úgy, hogy egyáltalán nem látok élő embert, és ez nekem társasági lényként hatalmas kihívást jelent. De így legalább belefér, hogy ebéd után beiktassak egy kis pihenőt. Mindeközben haladnak a kortárs öko-regionalista építészetet bemutató albumunk előkészületei, amelyen Bujnovszky Tamással együtt dolgozunk. A mostani helyzet szintén nagyon kedvező az ezzel kapcsolatos munkának, hiszen rengeteg előkészített anyagunk van, a fotóanyag már készen van és nem utolsó sorban a lemaradásainkat is be tudjuk hozni.

A készülő album mellett milyen tudományos munkádra számíthatunk a közeljövőben?

Jelenleg a METSZET című tudományos lapba írok egy tanulmányt, amely azért érdekes, mert ez a folyóirat úgy került bele a Scopus nevezetű tudományos adatbázisba – amely egyébként nagyon fontos a doktorjelölteknek és a tudományos feljebb lépés szempontjából –, hogy a kortárs magyar építészet jelenségeivel foglalkozik, de magazinszinten, rengeteg fotóval. Van egy bizonyos rendszeressége, és bizonyos típusú cikkek kétnyelvű összefoglalóval és hivatkozással jelennek meg. Azok a cikkek, amelyek ebbe a magazinba bekerülnek, a Scopus adatbázisba is bekerülnek, de ettől függetlenül egy színes-szagos magazincikket lát maga előtt az ember. Éppen ezért nagyon fontos nekem, ráadásul Közép-Európában jelenleg csupán két másik olyan lap létezik, amely ennél is erősebb.

Pontosan milyen témával foglalkozik ez a tanulmány?

A cikk középpontjában Ferencz Marcel TTS-rendezvényhajója áll, amely egy régi uszály felújításával született meg. Maga a tanulmány két részből fog állni. Az első rész bemutatja, hogy hogyan néz ki ez a rendezvényhajó: több szintje van, egy általában lezárt fedélközi szint, a fedélzet nyitott és zárt résszel, amely a rendezvénytér, és egy emelt pódiumú nyitott rész. A víz folyásának irányában van még egy kajakkikötője is, ahová fel tudnak evezni a kajakosok, rendszerint kivontatják a stégre a holmijukat, lezuhanyoznak, edzenek egy kicsit, majd ezután eveznek tovább. Nagyon szép kis hajó, rengeteg hozzá hasonló kellene még a Dunára.

       

A cikkben mindemellett felvillantom azokat a kultúrtörténeti eseményeket, amelyek fordulópontnak bizonyultak a város és a Duna kapcsolatában. Az irodalomban a Duna kulturális tényező, a város számára pedig szintén nem „csak egy folyó”, hanem természeti jelenség, amelyből egy idő után műtárgy lesz: gátakat építenek, amely által el is vágják a várost a folyótól, ez pedig akkor válik véglegessé, amikor a rakpartokat a hatvanas években elinduló nagy lakóparképítési hullám kezdetétől fogva elkezdik arra használni, hogy itt szállítsák a paneleket hatalmas teherautókban a különböző házgyárakból. Így születik meg a gondolat, hogy a nagyobb közlekedés előtt is megnyissák őket. Nagy kihívást jelent az, hogy hogyan tudnánk újra naturalizálni a Dunát, hiszen ehhez többsávos autóutakat kellene megszüntetni. A folyó domesztikálja a házakat maga körül, ugyanis látszik az épületeken, hogy folyópartra szánták őket. Viszont amikor kivonul az építészet a folyóra, azt doboz-szerűen teszi: nem egy hajóra, hanem inkább egy házra hasonlítanak az építmények.

Emellett építészként részt vettél egy eszmetörténeti konferencián is.

Igen, Farkas Attila kollégám eszmetörténet és építészet témában megrendezett műhelykonferenciáján egy viszonylag általános, nagyívű hozzászólást tartottam. Most a konferencia előadásaiból készülő kötetéhez tervezek írni még egy értekezést.

Hogyan kapcsolódik az építészet a filozófiához?

Az építészetre nagyon könnyen tekinthetünk az éppen aktuális korszellem megtestesítőjeként. Szeretjük egy-egy szóval vagy jól csengő gondolattal elintézni, hogy miről is szól az építészet, és hogyan tükrözi az éppen fennálló kor társadalmát, kultúráját. Ha akarom, az építészetet nagyon jól tudom szellem- és eszmetörténeti illusztrációk sorozataként láttatni. Ráadásul az építészet egy lassú műfaj – hosszú idő, mire felépül egy ház –, így előszeretettel igazolja az ehhez hasonló aktuális trendeket. Építészet és filozófia kapcsolatában ez lépten nyomon észrevehető, például a hajtogatásra vagy a dekonstrukcióra gondolva. Az építészet-teoretikusok és az építészek időről időre rengeteg metafora, hasonlat, párhuzam, analógia mentén próbálják ezt bizonyítani, vegyük például a strukturalizmust, amelynek éppen az illusztrálására jön létre maga a strukturalista építészet. Ez egy hálás téma, az elmélet nagyon látványosan kimutatható.

Hogyan látod, miként hatott a most kialakult helyzet a kutatói szférára?

Azt érzem, hogy most nagyot zuhantam a Maslow-piramisban. Nehezemre esik megküzdeni az egyedülléttel, és teljesen máshogy viszonyulok a kultúrához is. Az ember saját hivatásának értelmébe vetett hite ilyenkor nagyon meg tud kérdőjeleződni, mert azt látom, hogy sokaknak most másra lenne szüksége. Szerencsésnek tartom magam, amiért kultúrával foglalkozhatok, de ahogy mondani szokás: ha szólnak a fegyverek, hallgatnak a múzsák – márpedig bizonyos értelemben most szólnak a fegyverek.

Nem csak kutatóként ismerhetünk, hiszen két egyetemen is oktatsz. Mik a tapasztalataid az online egyetemi oktatással kapcsolatban? 

Minden héten van online előadásom a Széchenyi István Egyetemen és a Budapesti Metropolitan Egyetemen is. A magyar nyelvű előadásaimat meg szoktam tartani online, az angol nyelvűeket nem. A tanítást távoktatással szerintem nem lehet megcsinálni, legalábbis én egyáltalán nem vagyok ilyen alkat. Nehéz nekem abból a szempontból, hogy a hallgatók és köztem van egy fal, amelyet egyszerűen nem tudok áttörni, legfeljebb csak döngetni. Nem ugyanaz, mint személyesen. Nagyon szeretem a társaságot, az órák nagy részén figyelem a hallgatókat, beszélgetést kezdeményezek feléjük, most pedig gyakorlatilag egy üres kamerának beszélek, és nem igazán kapok visszajelzést. Az online konzultációkon viszont nagyon lelkesen részt veszek, emellett szakdolgozatokat is szoktam olvasni.

Hogyan látod a hallgatók visszajelzéseit ezzel kapcsolatban?

Részükről is érzek egyfajta passzivitást, nehéz a négy fal között lelkesedéssel és ihletettséggel viszonyulni egy témához.

Eddig csak a munkáról beszéltünk, de nyilván neked is szükséged van kikapcsolódásra, hobbira…

Azt vettem észre, hogy ebben a válsághelyzetben olyan, mintha eltűnnének a hobbik, vagyis már nem kapcsolnak ki annyira. Nekem a hobbim az volt, hogy társasági életet éltem. Nagyon sokat zenéltem fiatalkoromtól kezdve, most is fontolgatom, hogy szerzek magamnak egy digitális zongorát. Ugyanis a régi hobbijaim – mint többek közt az olvasás – már nem jelentik ugyanazt a kikapcsolódást. Olyan cselekvésre lenne szükségem, amely fizikai hatással van rám, és a zene az bizonyítottan ilyen, hiszen endorfinokat szabadít fel – ahogy a futás is. Eddig nem nagyon szerettem futni, de tudom, hogy sokkal rosszabb lenne nélküle, így gyakran járok ki a közeli erdőbe kocogni.

Mi az, ami a legjobban hiányzik a mindennapjaidból?

Hiányoznak a nagy nevetések a barátaimmal, amelyekben kifejezetten jó vagyok, meg az emberi gesztusok, az ölelések, a férfias hátbaveregetések, amelyek az embereket egyébként emberekké teszik.

A mostani, kicsit egyhangú otthoni létben mi a napod fénypontja?

Amikor visszaérek a futásból, és megköszönöm magamnak az erőfeszítést, miután érzem, hogy feltöltődtem. Ennek fényében a mélypont pedig az, amikor rádöbbenek, hogy futni kellett volna reggel, de ez valamiért kimaradt.

Gyakran ki szoktál mozdulni, vagy csak akkor, ha nagyon muszáj?

Nem, nagyon komolyan veszem a szabályokat. Itt a környékünkön úgy látom, hogy mindenki más is: odafigyelnek egymásra, tartják a távolságot.

Milyen terveket fogsz megvalósítani, miután minden visszatért a régi kerékvágásba?

Én tényleg alig várom, hogy visszamenjünk dolgozni. Bízom benne, hogy a világ nem változik meg gyökeresen. Nem volt rossz hely, ahogyan ott hagytuk, és nem lesz rosszabb hely ezután sem. Mindenki a saját maga szintjén próbálja jobbá tenni a világot. Nagyon várom az őszre tervezett MMKI5 konferenciát, illetve hogy működjön ismért a gyakorlati oktatás, hogy ki tudjanak menni a hallgatók a szabadba és kétkezi munkákat hozhassanak létre, hogy újra bejárhassunk az MMA MMKI székházába, a Hild-villába dolgozni, és tegyük azt, ami a dolgunk: a kortárs magyar művészet megértése, feltárása, strukturálása akár akadémiai, akár oktatási szinten; hiszen nagyon fontos szerepünk van és lesz is majd a jövőben. A legjobban viszont azt várom, hogy minél hamarabb részt vehessek egy olyan workshopon, amelyen építünk is, ahol sok ember jön össze, egy szó mint száz: egy olyan munkát, amelyen keresztül megünnepelhetjük, hogy végre vége van az eddigi nehézségeknek.

Február 21-én folytatódott az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének építészeti előadás-sorozata a FUGA Budapesti Építészeti Központban, amelyen ezúttal Wesselényi-Garay Andor, a kutatóintézet tudományos főmunkatársa – aki egyben az estek házigazdája is – tartotta meg előadását.
A rendezvények általában a határon túl élő szlovákiai magyar építészek munkásságára koncentrálnak, illetve arra a kérdésre keresik a választ, hogy miként határozza meg tevékenységüket a „mélyben élő haza”, avagy a szoros kötődés egy számukra sokkal inkább érzelmi, semmint valós szülőföldhöz. A legutóbbi alkalom rendhagyó módon a teljes előadás-sorozat kulisszái mögé engedett bepillantást, ugyanis Wesselényi-Garay Andor a Haza a mélyben és az ennek folytatásaként létrejövő Haza a kövekben sorozatok megálmodójaként állt ki a közönség elé, hogy elmesélje eddigi tapasztalatait a projekttel kapcsolatban.


A hónapról hónapra bemutatott építészeti előadások tudniillik egy olyan – az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet támogatásával végbemenő – nagyszabású kutatási munka részeként jönnek létre, amelynek végső produktuma egy határon túli építményeket és azok megalkotóit felsorakoztató album lesz. Wesselényi-Garay Andor részletesen mesélt a 2019 nyarán folytatott terepmunkáról, amelynek során Bujnovszky Tamás fényképésszel együtt járták be Erdély vonatkozó részeit. A személyes történetekkel és benyomásokkal illusztrált prezentáció alatt a jelenlévők betekintést nyerhettek az utazás izgalmas részleteibe, miközben a sorozat vendégeként korábban a Fugában szerepelt építészek – köztük Köllő Miklós, Macalik Arnold és Tövissi Zsolt – munkái is megjelentek a barangolás alatt készült képeken. Az előadó elárulta, az utazás során az egyik fő céljuk az volt, hogy kiderítsék, vajon létezik-e olyan, hogy egységes „kortárs erdélyi építészet”, és ha igen, az mely elemekben ragadható meg, már amennyiben megragadható. Bemutatta továbbá az általa öko-regionalista építészetnek keresztelt stílust, amelynek elmondása szerint legfontosabb jellegzetessége az épületeknél megmutatkozó keménység és puhaság kettőssége mellett az, hogy bár az építmények egy időre kiemelkednek a természetből, valamilyen módon mindig visszasimulnak és újra eggyé válnak vele. Az est alatt a legkülönfélébb székelyföldi épülettípusok kerültek bemutatásra építészeti szemszögből, a pajtától egészen a ravatalozóig.

Az Ybl Egyesület Építész-e a designer? címmel szervezett konferenciát az Ybl Budai Kreatív Házban október 2-án. Az Egyesület megújulásával az idei konferencia témája is a megújulást tükrözte, így alkalmat adott arra, hogy a résztvevők megosszák gondolataikat arról, hogy a jelenlévő „design gondolkodásmód” miképp hat az emberközpontú, „fenntartható” építészetre.
Kocsis Miklós, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatója a délelőtt folyamán tartott előadást, a délutáni kerekasztal-beszélgetésen pedig Wesselényi-Garay Andor építész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa is részt vett.


Kocsis Miklós a Kutatóintézetben már lefolytatott és folyamatban lévő, illetve a jövőben tervezett építészetelméleti, művészetelméleti kutatásokról számolt be részletesen. Előadásában kitért a kutatók állandó építészeti témájú konferenciamegjelenései mellett a kutatóintézet projektalapú együttműködéseire, valamint a többéves alapkutatásaira és az építészetpolitikával, tágabb építészeti kultúrával kapcsolatos vállalásokra is.
A kerekasztal-beszélgetés olyan kérdésekre próbált választ találni, mint „dizájner-e az építész?”, avagy tételezhető-e még határ a két diszciplína között. Az előadásokból és a záróprogramként szervezett beszélgetésből az építészet és a dizájn aszimmetrikus viszonya bontakozott ki. A beszélgetés idővel a némiképp kihívásos hazai helyzet taglalásába fordult. Wesselényi-Garay Andor elismerte, hogy ma az építészet ugyan nem tekinthető afféle kulturális evidenciának, mint a színház vagy az irodalom, azonban az általános építészeti minőség még annak ellenére is korábban nem látott magasságokat ért el Magyarországon, hogy hiányzanak a palettáról az igazán jelentős, vitára ingerlő kortárs házak.

Szeptember 26-án a nagy népszerűségnek örvendő Haza a mélyben I-II. című építészeti előadás-sorozat folytatásaként vette kezdetét a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének legújabb sorozata, a Haza a kövekben I., amelynek szintén a FUGA Budapesti Építészeti Központ ad otthont.
Az előadások központi témája a modern és az organikus stílus fényében bemutatásra kerülő kortárs szlovákiai építészet, céljuk pedig – az előzményekhez hasonlóan – a határon túl élő magyar származású építészek életének és munkásságának alapos feltérképezése a szakma iránt érdeklődő célközönség előtt. Az estek házigazdája Wesselényi-Garay Andor építész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa.


Az őszi félév első előadója Jan Stempel építész volt, akinek visszatekintése eddigi életútjára azt a környezetet és viszonyokat igyekezett feltárni, amelyekben tervei és megvalósított projektjei születtek. Az életrajzi fordulópontokat is felvillantó bemutatkozás egészen a Stempel & Tesař iroda létrehozásáig és Jan Stempel ottani tevékenységééig, egy szóval napjainkig bezárólag járta körül az építész szakmai történetét fotókkal illusztrálva. Saját bevallása szerint építményeire visszatekintve semmin sem változtatna, házainak kivitelezése éppen úgy történt, ahogyan azt szerette volna. Az egyetemen való tanítás és a tervezőmunkák mellett még mindig jut ideje kisebb családi házak megépítésére, amely véleménye szerint a leginkább szerethető tevékenység.

A tudományos ülés elsősorban a művészetet körülvevő világot, atmoszférát és társadalmat helyezte középpontba, valamint azt hivatott vizsgálni, hogy milyen nyomot hagy, avagy milyen hatást vált ki a művészet abban a közegben amely körülveszi, amelyben helyet foglal, és miképpen képezi más művészetek vagy műalkotások közegét, illetve közeg-elemét. A konferencia a lehető legkülönfélébb művészeti- és tudományágak aspektusából tanulmányozta a művészet hatásait és megnyilvánulási formáit, így nem emelhető ki egyetlen határozott irány vagy tematika, amely mentén haladt előre, hiszen minden egyes előadás más-más területen keresztül szemlélte a művészet fogalmát.


Az ülést Kocsis Miklós, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatója nyitotta meg, aki külön köszöntötte Fekete Györgyöt, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnökét, valamint a széksorokban helyet foglaló akadémikusokat és szakmabeli érdeklődőket. Beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy a kutatóintézet nagy hangsúlyt fektet a művészetek társtudományok irányából való vizsgálatára, legyen az pszichológia, filozófia, közgazdaságtudomány, vagy akár jogtudomány – jelen konferencia is ennek fényében került megrendezésre. Legfőbb céljuk az volt, hogy tanulmányozzák azt a közeget, amelyben napjainkban alkotó alkot, alkotás születik.
Első előadóként Kucsera Tamás Gergely, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára a művészetpártolás, a művész-, illetve művészeti oktatás, a művészetközvetítés és a közönségnevelés kérdésköreit tárgyalta, amelyek véleménye szerint a társadalomtudományok felől nézve lényegiek és megválaszolandók. Mint hangsúlyozta, a művészeti tevékenység során létrehozott alkotások, produkciók eljuttatása a közönséghez a kulturális szférában szerepet vállaló állami és nem állami szereplőknek egyaránt kiemelt feladatot ad. Azonban az „örök értékek nélküli rendszerben a viszonyítás elnehezül”, így könnyen megeshet, hogy a művészet felszámolja önálló létezési formáját, mialatt feloldódik a populáris kultúrában, ezáltal „értéktelenítve értékel, értékelve értéktelenít”.
Farkas Attila filozófus, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a Szent István Egyetem adjunktusa A totális közeg címmel tartotta meg előadását, amelyben az ipari civilizációban helyet foglaló művészet szerepekörére hívta fel a figyelmet: összefoglalta annak a XX. századi elméletnek a jellemzőit, amely szerint a modern ipari termelés civilizációja a társadalmat, a kultúrát és az ember egész lényét a saját képére formálja, különböző csatornákon történő manipuláció segítségével. Elmondása szerint ebben az elméletben kiemelkedő szerephez jut a művészet és a tágabb értelemben vett modern tömegkultúra, de gyakran hivatkoznak politikai vonatkozásokra is – a modern tömegdemokráciában tehát a megszemélyesített, de lényegében személytelen hatalom a társadalom egészét, illetve az emberek késztetéseinek teljességét uralja. A továbbiakban rávilágított azokra a lehetőségekre, amelyek képesek feloldani az elmélet szorítását, és esélyt adnak az autonóm művészetnek.
Orbán Jolán, a Pécsi Tudományegyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének intézetvezető egyetemi tanára Hantai Simon művészetének közegeit vizsgálta meg prezentációjában, amelynek során a művészet, az irodalom és a filozófia közötti viszony újraértelmezésére tett kísérletet. Ezt a viszonyt három felállított szempont alapján elemezte: az első az írás mint módszer, a második a „hajtogatás (pliage) mint módszer”, a harmadik pedig a „másolás-hajtogatás” (copliage) mint módszer.
Cseporán Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa a művészetigazgatás és a művészetmenedzsment fogalmát helyezte előadása középpontjába, amelyben rámutatott arra, hogy a művészeti élet koordinációja alapvetően két dimenzióban értelmezhető, nevezetesen közhatalmi és intézményi szinten. Míg az előbbi alanyai az állam és a helyi önkormányzatok, akik tevékenységeként az irányítás jelölhető meg, vele ellentétben az utóbbi alatt konkrét művészeti intézmény vezetését értjük. Meglátása szerint nem csupán jogi és gazdasági, hanem szakmai szempontból is lényeges különbségek mutathatók ki a művészetigazgatás és a művészetmenedzsment területe között, emellett szoros összefonódásuk is kimutatható többek közt a rész-egész viszonyból adódóan és a top-down vagy bottom-up folyamatok párhuzamosságának köszönhetően.
Pécsi Györgyi irodalomtörténész, kritikus, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja a művészeti könyvkiadás jelenkori problémás kérdéseit tekintette át előadásában. Véleménye szerint a rendszerváltás óta eltelt közel három évtized alatt nem szerveződött meg egy olyan új struktúra, amely piaci körülmények között biztosítani tudná a rendszeres, a művészeti területeket kellően reprezentáló művészeti könyvek megjelenését és a célközönséghez való eljuttatását. Ennek következtében megállapítható, hogy a mai könyvkiadási folyamatokat leginkább az esetlegesség és a tervezhetőség hiánya jellemzi, legyen szó szerzőkről, kéziratokról, könyvkiadókról, a gyártás finanszírozásáról, vagy akár marketing és kereskedelmi szempontokról.
Demeter Tamás, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára a közeg és tartalom viszonylatait tárgyalta, amelyhez kapcsolódóan kitért a szociológiai művészetértelmezés korlátaira és kilátásaira. Mint hangsúlyozta, a szociológiai fogalomalkotásra támaszkodó művészetértelmezés lehetőségei a XX. századi magyar művészetfilozófiai gondolkodás egyik centrális problémája. Előadásában a klasszikusok örökségétől indulva érvelt amellett, hogy bár a szociológiai eszköztár nem alkalmas arra, hogy a művészetről kimerítő diskurzust folytassunk, ám általa olyasmiről tudunk beszélni, amiről más eszközökkel nem, és ennek az az oka, hogy nem létezik a művészetre vonatkozó kimerítő diskurzus.
Kuráth Gabriella, a Pécsi Tudományegyetem Rektori Kabinetének marketing osztályvezetője a Pécsi Tudományegyetem európai mértékkel is jelentős 650. jubileumi projektjéről tartotta meg előadását, amelyet Jarjabka Ákossal, a Pécsi Tudonmányegyetem Közgazdaságtudományi Karának egyetemi docensével együtt jegyeztek. A prezentációban művészeti alkotások szerepét vizsgálta, valamint arra a kérdésre is kereste a választ, hogy vajon egy jubileumi projektnek lehet-e hosszú távú hatása a felsőoktatásban. Az eddig megvalósult művészeti alkotások bemutatásán túl elárulta, hogy céljuk a hazai felsőoktatás megünneplése volt, míg ezzel párhuzamosan a Pécsi Tudományegyetem erősíteni kívánta hazai és nemzetközi elismertségét. A 650. alapítási évforduló méltó megünneplése így nemcsak Pécs, de a magyar kultúra és oktatásügy kiemelkedő eseménysorozataként is jelentős volt.
A nap utolsó előadójaként Szabó Andrea, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának megbízott intézetigazgató-helyettese, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa szólalt fel. Előadásában a Magyar Ifjúság 2016 nagymintás ifjúságkutatás eredményeit mutatta be és értelmezte, ezáltal párhuzamba állította a magyar fiatalokat és a kultúra fogalmát. Elmondása szerint a 2000-es évek elején kialakuló, „új ifjúságnak” nevezett réteget a szabadidő szinte korlátlan felhasználási lehetősége jellemzi. Többek közt arra is kereste a választ, hogy ez a fiatalság hogyan is tölti el a szabadidejét, milyen jellegzetességei vannak a magyar kultúra talán legnagyobb felhasználói csoportjának, illetve értelmezhető-e egyáltalán olyan hagyományos kultúrafelfogás a körükben, mint magas kultúra vagy populáris kultúra.
A konferencia második napját Boros János, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára nyitotta meg, aki megköszönte az előadók részvételét és néhány szóban összefoglalta az eddig elhangzott témákat.
A tudományos ülést Fehér Anikó népzenekutató, karnagy, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa folytatta prezentációjával, amelyben a világzene fogalmát vizsgálta. Ez a téma véleménye szerint a mai napig megosztja a kutatókat, ugyanakkor kikerülhetetlen terület a művészetkutatásban. Meghatározta a fogalom definícióját, eszerint a világzene az az alapvetően szórakoztató céllal létrehozott és előadott zenei alkotás, amely a népzenére, illetve a hagyományos zenére alapoz, valamint feldolgozza azt különböző szórakoztatózenei elemek felhasználásával. A világzene-jelenség napjainkban virágzását éli Magyarországon, az előadásban az idáig vezető folyamat lépései kerültek bemutatásra Woodstocktól kezdve egészen Sebestyén Mártáig.
Windhager Ákos művelődéstörténész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója a magyar balett-történet megszakítottságáról tartotta meg előadását, amelyben a balett műfajának recepcióját igyekezett bemutatni. A magyar balett-történeti kutatás hermeneutikájának ismertetése mellett a korai korszakban értelmezte a megszakítottság általános olvasatát. Mint azt hangsúlyozta, a balett legalább három művészeti ágat (zene, tánc, irodalom) összekötő műfaj, így folyamatosan követeli magának a legmegfoghatatlanabb közeget, a teret, a térben való megvalósulás pedig a hangzó anyag elrebbenésével, az irodalmi szüzsé örökkén válásával történik meg úgy, hogy „csak a mozdulat vezet át az egyik pontból a másikba”. Végül arról is szót ejtett, hogy miért nem hallhatjuk, láthatjuk, táncolhatjuk napjainkban az egykor kifejezetten népszerű darabokat.
Wesselényi-Garay Andor építész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa előadásában az építészet közegét, az építészeti kiállítást és a borderline építészetet helyezte középpontba. Kiemelte, hogy amennyiben az építészetet a tudás egy speciális formájának tekintjük és engedjük kilépni abból a monomedialitásból, amelyben ennek a tudásnak az egyetlen és kizárólagos hordozója a ház, akkor a közegek és a közvetítők egymásba fonódó, egymást alakzatilag is erősítő rendszerére bukkanunk: ez a mező értelmezi és konstituálja, magyarázza és termeli az építészetet. Az előadás példákat sorakoztatott fel arra a problémára való reagálásként, hogy a múzeumba helyezett építészet szükségképp veszti el auráját, és ez egyben el is bizonytalanítja a művészeteken belül elfoglalt pozícióját.
Sík Attila, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának egyetemi tanára egy nem kifejezetten humán területről származó témával érkezett a konferenciára, előadása azonban mégis szorosan összefonódott azzal, ugyanis a neuroesztétika kérdésköreit tárgyalta. „Miért szép a szép?” – teszi fel a kérdést rögtön az elején. Állítása szerint ugyanis a művészet nem egy önmagában létező jelenség, hanem az érzékszervek által közvetített, érzelmekkel színezett manifesztáció, amely az emberi agyban képződik. A művészet eszerint egy humánspecifikus jelenség, amely az állatvilágban egyáltalán nem fordul elő, méghozzá az emberi agy felépítésének sajátosságai miatt. A vázolt hipotézisnek megfelelően az evolúció során kialakult és fajfenntartáshoz kötődő esztétikai jellegeket, mint például a szimmetriát kereső agyat felváltja az újdonságot keresés vágya, amely eljuttat az aszimmetria, az absztrakció, illetve a meghökkentő vizuális elemek esztétikai felértékeléséhez.
Kassai Endre társadalomkutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem óraadó oktatója a művészet- és kultúrafinanszírozás vizsgálatának fedezeteit ismertette. Elsősorban azokra a keretekre kívánt rámutatni, amelyek egyrészt megkerülhetetlenek, másrészt több-kevesebb szakmai egyetértés övezi őket. Elmondása szerint ehhez elengedhetetlen a vizsgálni kívánt kulturális univerzum meghatározása és a művészeti ágazatok számbavétele, lehatárolása, amely többek közt fogalmi tisztázást, leírást, egyfajta szakmai bemutatást is jelent. A különféle finanszírozási modellek számbavétele és bemutatása után a kultúrafinanszírozás állami gyakorlata került fókuszba, amelynek köszönhetően Kassai Endre szerint értelmezhetővé válnak a „nem állami” finanszírozás lehetőségei, keretei, jelentősége és valós szerepe az egyes ágazatok életében.
Keresnyei János, a Kreatív Ipari Klaszter elnöke azt a kérdést vizsgálta előadásában, hogy hogyan tudjuk feltárni és modellezni a kulturális műhelyek működésének társadalmi-gazdasági viszonyrendszerét, ehhez pedig a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének Műhely Modell című kutatását vette alapul. Mint azt részletezte, a kutatás arra a feladatra vállalkozik, hogy feltárja, milyen bemeneti és kimeneti változókkal lehet jellemezni az egyes kulturális műhelyek működését, avagy melyek az ok-okozati viszonyrendszerek. Saját bevallása szerint a kutatás legnagyobb kihívása, hogy a sokféle adat közül megtalálja, minősítse és kiemelje a releváns és szignifikáns hatásokat, majd modellé formálja azokat, végül leírhatóvá tegye a kulturális műhelyek sikeres működésének feltételrendszerét.
Fehér Euridiké, a Csiky Gergely Színház igazgatóhelyettese és marketingigazgatója előadásának témája a színházmarketingben jelentkező „újmédiás” kihívások voltak, amelyeket vidéki kőszínházi példák alapján mutatott be. Elmondása szerint a színházmarketingben egyre nagyobb szerephez jut a közösségi média, amely a közönséggel való kapcsolattartás legkiválóbb eszköze lehet. Külön kitért a mobiltelefonra, mint legfontosabb marketingkommunikációs eszközre és a „mikro idők”, avagy az egyéb fogyasztás alkalmával történő mobiltelefonozásra, valamint a közösségi térben történő élménymegosztásokra. Véleménye szerint fontos és jó dolog az „újmédia” kihasználása, hiszen a digitális világban van a jövő, azonban számos veszélyforrása is lehet – mindennel összevetve hozzátette, hogy a művészetek, színházak korrekt kommunikációs eszközéről beszélhetünk.
Utolsó előadóként Kollarik Tamás, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának tagja tartotta meg beszédét, amelyben a filmet mint stratégiai ágazatot vizsgálta, beleértve a magyar film támogatásának gazdasági relevanciáit és jogfejlesztő hatásait. Elmondása szerint a film a kultúra vagy művészetek felől stratégiai ágazat, hiszen különös szerepet játszik a kultúra és akár a nemzeti identitás formálásában, de gazdaság szempontjából is fontos, mert jelentős szerepet tölt be a nemzetgazdaságokban, nem utolsó sorban munkahelyeket teremt. Hozzátette, hogy a filmszektor a fénykorát éli ma Magyarországon, hiszen hazánk stratégiai ágazatává nőtte ki magát. Az előadás célja volt a szektorban végzett friss kutatási adatok felhasználásával a film hazai intézményrendszerén keresztül annak bemutatása, hogy a filmek támogatásának milyen közgazdasági, jogfejlesztő vonatkozásai vannak hazánkban a kultúrateremtés mellett.
A kétnapos konferenciát Boros János szavai zárták, aki megköszönte a jelenlévőknek a nagyfokú érdeklődést, majd hozzátette, jelen konferencia volt az egyik legmeghatározóbb számára azok közül, amelyeken valaha is részt vett.
Az esemény végén Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke is felszólalt, aki felhívta a figyelmet arra a kérdésre, hogy vajon a kultúra milyen helyet foglal el a világban. Ehhez kapcsolódóan a kultúra fogalmát az oktatás-nevelés, a tudomány és a művészetek szétválaszthatatlan szimbiózisaként, egységeként határozta meg, ez a hármas egység pedig elmondása szerint azon alapszik, hogy a kultúra nem örökölhető, így kizárólag az oktatás révén sajátítható el. Ezt az egységet kell a mindennapjainkban szem előtt tartanunk, ehhez viszonyulva szükséges minden körülmények között a kultúrához való hozzáállásunkat formálni és alakítani.

Iratkozzon fel legújabb híreinkért!
magnifiermenuchevron-down-circle