Megjelent Boros János filozófus, az MMA MMKI tudományos főmunkatársának tanulmánya a Valóság folyóirat legfrissebb számában. A lap a társadalomtudományi ismeretek magas szintű terjesztését tekinti fő feladatának, mindazonáltal a folyóirat nemcsak a történelem, a nyelvtudomány, a jogtudomány, a szociológia vagy éppen a filozófia témaköreiből merít, hanem igyekszik problémaérzékeny cikkeket is közölni, például a zöldenergia, a robottechnika, a művészet, a viselkedés- és környezetkultúra, az ökológiai és demográfiai krízisek témáiban.
Boros János cikke, amely Az ígéret földje – Amerika címet viseli, elsősorban azt tárgyalja, hogy miben áll a jó társadalom lehetősége vagy éppen lehetetlensége. A tanulmányban a különféle ideológiák bemutatásához elsősorban Russell Kirk elveire támaszkodik, amelyeket az amerikai szerző, politológus és történész a The Conservative Mind című kötetében fejt ki részletesen. Emellett kitér arra is, hogy miben különbözik az amerikaiak konzervativizmus-fogalma az európai társadalomfelfogásétól. Boros János konklúziója szerint Kirk könyvét mindenkinek érdemes elolvasni, aki „jobb világot akar saját országában”. Elmondása szerint az amerikai konzervativizmus tartalma az európaiak számára nem más, mint egy lehetséges jövő, amelynek során hangsúlyozott felelőséggel kell támaszkodni a földrésznyi ország népeinek hagyományaira.
A Valóság folyóirat legújabb száma kapható az újságárusoknál.
A Valóság folyóirat korábbi évfolyamait az alábbi linken tudják elérni :
Boros János filozófus, az MTA doktora, egyetemi tanár, az MMKI tudományos főmunkatársa. Filozófiai tanulmányait Svájcban, Németországban, Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban folytatta az 1980-as években. 1990-től a Pécsi Tudományegyetem Filozófiai Szak és Doktori Iskolájának alapítója és vezetője. Harmincnál több nemzetközi filozófiakonferenciát szervezett, meghívására a Pécsi Tudományegyetemen és a Magyar Tudományos Akadémián tartottak előadásokat korunk olyan kiemelkedő filozófusai, mint Richard Rorty, Jacques Derrida, Jürgen Habermas, Robert Brandom, John McDowell, Wilhelm Vossenkuhl és Daniel Dennett. Boros János több könyvsorozat szerkesztője. Tizenöt önálló kötete jelent meg, 2018-ban Immanuel Kant címmel adott ki nagymonográfiát, legutóbbi könyvének címe Filozófiaművészet. Az újkori filozófiatörténet, az ismeretelmélet, a művészetelmélet, az etika, a társadalomfilozófia és a kommunikációfilozófia terén végez kutatásokat. A koronavírus-járvány ideje alatt pécsi lakásában, családja társaságában tölti mindennapjait, amelyeknek továbbra is állandó fénypontját jelenti számára a filozófia művelése, avagy a „gondolkodásról való gondolkodás”. Hogyan vészeli át egy filozófus az önkéntes karantén időszakát, és milyen gondolatok születnek meg benne? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatnak kutatóinkról szóló interjúsorozatunk most következő részében.
Azt már tudjuk rólad, hogy Immanuel Kant filozófiája régóta foglalkoztat, erről tanúskodik közel ötszáz oldalas monográfiád Kantról. A kötet 2018-ban az egyik könyvesbolthálózat eladási listáját is vezette, és néhány hónap alatt az egész országban elfogyott. Miért éppen Kantra esett a választásod?
A Kanttal kapcsolatos kutatásaim emberi léptékkel nézve régen kezdődtek. Hosszú kutatási folyamatról van szó, amelyet folyamatosan végzek, és több különböző részből áll. Még az 1980-as években indult, amikor Svájcban jártam egyetemre, akkor határoztam el, hogy az egyik fő kutatási témám az ő munkássága köré fog szerveződni. Azért emelem ki, hogy az egyik, mert egyébként nagyon sok minden iránt érdeklődöm, és úgy tartom helyesnek, ha egyszerre több dologgal is foglalkozik az ember, nem csupán egyetlen szemszögből nézi a dolgokat. Létezik is egy ilyen szállóige: „Óvakodj az egykönyvű embertől!” – mert megharap (Cave canem!). Az 1980-as évek elején Fribourg egyetemén Svájcban egy fiatal professzortól tanultam Kantról, aki addigra már könyveket is írt róla, azóta emeritus, és nagyon híres Kant-szakértő vált belőle. Innentől kezdve egyfajta háttérkutatásom lett Kant filozófiája, olyan ez számomra, mint a kozmikus háttérsugárzás, mindenhol ott van. Folyamatosan foglalkozom vele, többek közt azért, mert a nyugati filozófia egyik központi személyisége, nemcsak német nyelvterületen. Immanuel Kant 1724-től 1804-ig élt, és nagy fordulatot hozott a filozófiába. Antropológiai fordulatnak is nevezik, mivel azt mondta, és állításának következményeit ki is dolgozta, hogy a filozófusok ne a világ végső összefüggéseit kutassák, hanem magát az embert, ami ezeket a végső összefüggéseket keresi. Mielőtt feltesszük átfogó kérdéseinket a világ egészéről, az ember mivoltáról vagy Isten létéről, kérdezzük meg, miféle lény az, amelyik ilyen kérdéseket tesz fel, és milyen adottságokkal rendelkezik. Adottságai ugyanis meghatározzák saját tudása lehetőségét, szerkezetét, terjedelmét és határait. Ha ezt feltárjuk, akkor már azt is sejteni fogjuk, hogy mit tudhatunk meg a világról – azt ugyanis, amit saját megismerő képességünk lehetővé tesz. Három kritikai művet írt, ezek A tiszta ész kritikája, A gyakorlati ész kritikája és Az ítélőerő kritikája. Az első kritika első harmadáról féléves szemináriumot tartok rendszeresen a pécsi egyetemen. Mondhatom, egy egész generáció nőtt már fel a pécsi filozófia szak 1992-es alapítása óta, amely a korábbi ideológiáktól mentes, felszabadult, önálló, felfedező gondolkodásmód képviselője. Amellett, hogy tanítom, kutatom, könyvet is írtam Kantról, akinek filozófiája kimeríthetetlen, akárcsak Bach vagy Mozart zenéje. Bármennyit foglalkozhatunk vele, mindig nyújt újat, és soha nem válik unalmassá. Az összes későbbi, modern filozófiai fogalom, a humán tudományok, az irodalomtudomány, a nyelvészet, a pszichológia kifejezései tőle származnak. Az általa feltárt összefüggés-rendszer immár közel 250 éve meghatározza azt, hogy miként gondolkodunk. Kétszázötven év? De hosszú idő! Egy emberi élet számára, de nem a gondolkodástörténetben. Kant a kortársunk.
Jelenleg melyik elmélete foglalkoztat a leginkább?
Mostanában Kant ismeretelméletének alapelemeit vizsgálom, pontosabban azt, hogy milyen fogalmakat használ, hogyan kapcsolja össze ezeket, és hogyan jön létre belőlük egyfajta elgondolt struktúrája annak, ahogyan megismerjük a dolgokat, mint tárgyakat. A metafizikai ismeretelmélet szerint van a megismerés, a tudás, a cselekvés, és van az etika, az esztétika. Kant nem így közelíti meg a problémát, hanem azt mondja, vizsgáljuk meg az elme működését, amely elvezet odáig, hogy az elme megismer, cselekszik és még szépnek is találja a világot. Cselekvésnek pedig az számít, hogy elhatározunk valamit, végiggondoljuk, hogy honnan hová szeretnénk eljutni és miért. Tehát Kant úgy véli, az elme cselekszik, és felteszi a kérdést: mi a jó cselekvés? Így jutunk el az etikához. Jelen pillanatban A tiszta ész kritikája első paragrafusát tanulmányozom. Ez nem túl nagy terjedelmű szöveg, de minden mondata hihetetlenül erős, és rengeteg érdekesség található benne. A nem túl távoli jövőben szeretnék majd egy olyan tanulmányt is kiadni, amely nemcsak magyar nyelven, hanem külföldi szaklapban is megjelenik, viszont ahhoz még jobban bele kell merülnöm a témába, és az összes többi tevékenységemet ki kell zárnom.
Mesélnél kicsit arról, hogyan néz ki egy filozófiai kutatás a gyakorlatban?
A filozófiának nincs egységes kutatási módszere. Vegyük például az új könyvemet, a Filozófiaművészetet, amelyben a filozófiát művészetként értelmezem, és még a tudományt is. Az ember poétikus alkotó képességéből ered a művészet és a filozófia, a filozófiából pedig a tudomány. A konkrét tudományoknak van módszere, amelyet az iskolában is tanítanak: például ahhoz, hogy egy sejtet megvizsgáljunk, adott lépéseket kell követni, van egy módszer. A művészetekben viszont már nagyon individuálisak ezek a módszerek, az egyik festő így fest, a másik úgy… A filozófia, ha így fogjuk fel, nem tudomány, viszont művészet abban a tág értelemben, hogy a poétikus alkotó, az alkotó elme hozza létre. És mint ilyen, nincs eleve módszere. Miért nincs? Mert ha van egy módszerünk, akkor egy adott irányba haladunk. Erre utal a kifejezés eredete is: a módszer, más néven metódus a görög met hodos szóból ered, amely annyit jelent, ’az út szerint’, tehát valamilyen úton haladni. Ez a módszer. Ha egy bizonyos úton haladunk, akkor általában tudjuk, hogy hová szeretnénk menni, és ehhez merre kell indulnunk. A tudományok esetében is pontosan így működik. Adott esetben egy festő is tudja, hogy ha le akar festeni valamit, hogyan kell eljárnia, látja a célt, az utat. A filozófiával viszont az a helyzet, hogy az igazságot keresi (nagyon általánosan szólva). Ha nekem van egy eleve választott módszerem, akkor már eleve tudom, hogy mi az igazság, és oda akarok eljutni. De mivel nem tudhatjuk előre, hogy mi az igazság és nem ismerjük a végső összefüggéseket, ezért nem lehetséges a filozófiában az eleve adott módszer. Sokféle próbálkozás létezik, de mindig fel lehet tenni a kérdést: honnan tudod, hogy ez a módszer tényleg elvezet az igazsághoz? Ez esetben már eleve tudnod kellene, hogy mi az igazság, ha tudod, hogy így kell haladni. Éppen emiatt alakultak ki a filozófiában különféle irányzatok, mint például a fenomenológia vagy az analitikus filozófia, amelyek harcos képviselőit szintén megkérdezhetjük arról: honnan tudják, hogy a világ valóban ezen irányzatok nyelvén beszél? Például analitikus filozófiául vagy fenomenológiául. A világot akarjuk feltárni, miközben állandóan saját nyelvünk és gondolkodásmódunk szerkezete által meghatározott keretekbe, határokba ütközünk.
Ha a filozófiának nincs egy adott módszere, hogyan vághatunk bele egy filozófiai kutatásba?
Úgy, hogy felhasználjuk mindazt, amit előttünk gondoltak a témában, és megpróbálunk rajta mi magunk is gondolkodni. Ezért is kell nagyon sokat olvasni hozzá. Megnézzük, mit mondott az adott illető, és továbbgondoljuk. Így működik a világról való gondolkodás, önmagunk, a másik ember és a tudomány megértése is. A matematikában például ugyanez a helyzet áll fent egy tétel esetében, amelyet be kell bizonyítanunk, és ehhez jónéhány dolgot fel kell tételeznünk. A lényeg, hogy nagyon sok korábbi gondolkodó munkáját tanulmányozzuk. Ránk is érvényes, amit Isaac Newton, a Cambridge Egyetem professzora, a modern fizika megalapítója mondott, „távolabbra láthattam, de csak azért, mert óriások vállán álltam”. A legfontosabb, ami kell a filozófiához, érdekeljen bennünket, szeressük, vegyük komolyan, érezzük, hogy ez minden, amire képesek vagyunk, egyáltalán, és különösen, ha meg akarjuk érteni a világot és benne magunkat. Ehhez hajlandónak kell lennünk a lehető legtöbbet olvasni, az olvasottakat végiggondolni, és igen, újraírni. A filozófia története az újraírások története. Csak azok számára helybenjárás ez, akik az egyéni emberi életet is annak tartják, hiszen éltek már előttünk is. Egy filozófusnak tulajdonképpen mindenről tájékozódnia kell. A filozófus művelt laikus, aki jártas a tudományokban, a művészetekben és az etikában, eközben persze bizonyos részekre koncentrál. Ha valamivel foglalkozunk, akkor az már megad egy bizonyos gondolkodásmódot. Filozófusként sosem a nullából indulunk ki, hanem tanulmányozzuk a filozófia történetét, amit én szeretek gondolkodástörténetnek nevezni. Ha nem lenne a gondolkodásnak története, ki sem alakult volna, és most csak összevissza beszélnénk, vagy hangokat adnánk ki, mint a többi élőlény. A filozófus olyan laikus embertársunk, aki olvasmányai közé felvette a gondolkodástörténet nagyjait, Platónt, Arisztotelészt, Sextus Empiricust, Szent Ágostont, Szent Anzelmet, Szent Tamást, Ockhamot, Machiavellit, Descartes-ot és további gondolkodókat napjainkig. Őket olvasva tudatos és öntudatos gondolkodás jön létre, a használt fogalmak gondos kezelése, a sületlenségek kerülése. Ebből nagy kedv és távlatokba látás ered, az öröm és boldogság valóságosan átélt, talán kifinomult formája, de sajátos gondolati magányosság is. Hiszen, ha e nagyokat olvassuk, gondolataikat gondoljuk, írásaikba beleírunk, akkor, Paul Ricœur francia filozófust szabadon parafrazeálva, a magunk leíró-leírt módjának társasságától és társasságában, a két „én” közti úton levés, idő- és helynélküli, de időt és helyet létrehozó szubjektiválódásává, alany előtti alanyaivá válhatunk. Ráadásul e folyamatokat kihagyók elmélkedési stílusa és tartalma erőtlennek, képzelőerő nélkülinek, időre és térre, azaz társaságiasságra nem érdemesnek tűnhet. Ekkor fordulhat elő, hogy a filozófusok felelősségéről kezdenek beszélni, amitől azonban, Heidegger kifejezését összefüggéséből ide ragadva, „csak egy Isten menthet meg bennünket”.
Miért választottad a gondolkodástörténet elnevezést?
Közelebb áll az emberekhez, hiszen mindenki gondolkodik. A filozófia, azaz a tudatos gondolkodás, mindössze két és félezer éves, amely az emberiség létezésének csupán töredéke, és ez alatt az idő alatt kezdtünk el gondolkodni azon, hogy gondolkodunk. A filozófia története tehát gyakorlatilag annak a története, hogy hogyan gondolkodunk 2500 éve azon, hogy gondolkodunk, illetve azon, hogy mit jelentenek a fogalmaink, hiszen minden fogalmakkal van tele, rendszeresen használjuk őket. Ugyanakkor ott van például a fogalom fogalma, amelynek szintén hatalmas irodalma van, de lényegében azt jelenti, hogy megfogom az adott dolgot. Így beszélünk a világunkról is: miként alakult ki, hogyan jött létre, mi a története, továbbá melyik fogalmunk jó és melyik rossz, melyik sikeres és melyik nem. Ha két és félezer éve nem indul el vándorútjára a tudatos gondolkodás és a filozófia, hogy aztán többek közt a természettudományok is kialakuljanak általa, ha nem lett volna az antik Görögországban Szókratész, Platón és Arisztotelész, ma nem lenne computer, autó, modern orvostudomány és technológia. Ez a beszélgetés sem jöhetett volna létre, és ha az égből ide ejtenék ezt az iratot, senki nem értené. Borzongással tölthet el bennünket, ha arra gondolunk, hogy a homo sapiens hozzávetőleg kétszázezer éve él a Földön, és ennek alig több, mint utolsó egy százalékában vette észre, hogy gondolkodik, hogy a gondolkodáson gondolkodni lehet, hogy a gondolkodáson való gondolkodásnak története van, hogy a gondolkodás segítségével a világ felfedezhető, leírható, átalakítható.
Tehát a filozófia tulajdonképpen mindenhol ott van?
Igen. Érdekesség, hogy a Szilícium-völgy informatikusainak jelentős része a közeli Stanford Egyetemen végez, és sokan közülük a matematika és számítógép-tudomány mellett filozófiát is tanulnak. Ismeretelmélet, etika, esztétika nélkül ma nincs informatika. A magas fejlettségű robotok és „mesterséges intelligencia” programozói ugyanis nem csak programoznak, hanem azt is tudniuk kell, hogy mit programozzanak, mit programozhatnak bele az adott eszközbe. Ez jól látható például az önjáró autók esetében, ahol problémát jelenthet a krízishelyzetekben felmerülő etikai kérdések megoldási kulcsainak betáplálása. Értékek közt kell választania a programnak, amelyek számokkal, programkulcsokkal nehezen írhatók le, főként akkor, ha az értékek előre nem meghatározhatók, hanem az adott helyzetben keletkeznek, és keletkezésük, viszonyuk is olyan értelmezés kérdése, amit magának a rendszernek kell elvégeznie. Minden egyes érték egyedi, pillanatnyi, miközben egyetemesen érvényes racionális struktúrával rendelkezik. De nem csak a programozásban van ott a filozófia. Ott volt az Amerikai Egyesült Államok tizennyolcadik századi alapításánál ugyanúgy, mint ahogy ott van ma is új államok új alkotmányának megalkotásában vagy ott van minden nap az orvosi műtőkben, a biotechnológiai laboratóriumokban és az úgynevezett fenntarthatósági vitákban.
A te esetedben pontosan mit takar a „filozofálás”?
Rengeteget olvasok, és ha felvetődik egy kérdés, felkérnek egy előadásra vagy tanulmány megírására, elolvastam egy tanulmányt, először gondolkodom rajta. Ha egy adott problémáról szeretnék írni, végiggondolom, hogy én magam mit gondolok erről a problémáról, és leírom. Ebben az a sajátos, hogy másnap néha előfordul, hogy azt mondom, nem értek egyet tegnapi saját magammal, és újraírom az egészet, vagy elolvasom, mások mit mondanak és nem ritkán az egészet újra írom. Ráadásul ez többször előfordulhat ugyanazzal a szöveggel – ami persze utána már nem lesz ugyanaz. Végül elkezd összeállni a véleményem, és akkor újra megnézem, hogy a vonatkozó irodalomban mit találok a témáról és „véglegesítem” a szöveget, ami persze csak annyit jelent, hogy kiadom kezemből.
Most éppen a költészet és a politika kapcsolatával foglalkozol. Hogyan függ össze ez a két terület?
A költészet, azaz a művészet és a politika kapcsolatának vizsgálatához egyszerre több dologgal is kell foglalkoznom: költészettel, politikával és ezek közös nevezőjének keresésével. Erre használom a normatív diskurzus nevezetű eljárásmódot, amely tulajdonképpen az egész munka hátterében áll. A költészet és politika kapcsolatának vizsgálatán belül konkrét költőket és politikai irányzatokat elemzek, de ezek mögött mind-mind ott van a normatív diskurzus, tehát ebben az esetben van egy meghatározott vizsgálati módszerem.
Mit értesz pontosan a normatív diskurzus szerinti eljárás alatt?
Költők politikai verseinek politikai vonatkozását tanulmányozom. Ezek időnként jobban előtérbe kerülnek, időnként viszont úgy tartják, hogy a költészet, a vers nem lehet politikai vonatkozású. A normatív diskurzussal kimutatható, hogy ha nem igazságos egy törvény, egy intézmény, egy birodalom berendezkedése, akkor nem fog működni, tönkremegy. A normatív diskurzussal a költészet politikai kijelentéseiben, törvényekben az igazságosság jelenlétét, manifesztációját kereshetjük. És hogy mit is értünk pontosan igazságosság alatt, arról létezik egy felülmúlhatatlan leírás, amely John Rawls, a Harvard Egyetem professzora nevéhez fűződik (John Rawls: Az igazságosság elmélete). Tétele, hogy az igazságosság törvényeit a tudatlanság fátyla mögött kell megalkotni, elvonatkoztatva attól, hogy kinek milyen helye és szerepe van a társadalomban. Valójában mindenki a saját érdekeit tartja szem előtt, ezért nem így működik a világ. Vagyis nem igazságos, ahogy a mondani szokták, „nincs igazságosság”. A normatív diskurzus mint alkalmazott gyakorlati filozófia, nem arról szól, hogy miként működik a világ, hanem arról, hogyan kellene működnie, még akkor is, ha sosem fog úgy működni. A kutatás során elemzem, hogy egyes politikai intézmények, mozgalmak ezt tartják-e fő elvüknek. Igazságos-e az adott költő politikai megnyilvánulása? Ha nem az, akkor lehet, hogy maga a költemény jó, de politikailag viszont egy rossz költeményről beszélhetünk.
Hogyan éled meg a kijárási korlátozást?
Úgy gondolom, most is igaz az az állítás, hogy minden jóban van valami rossz és fordítva. Korábban is sokat dolgoztam itthon, így ezt a részét nem volt nehéz megszokni. Ugyanakkor eltolódnak bizonyos hangsúlyok, több idő jut arra, hogy az ember dolgozzon, nyugodtan elmélyedhet a kutatásban, nem kell annyit jönni-menni. Számomra a legnagyobb veszteséget az jelenti, hogy nem tudok a kollégákkal találkozni, beszélgetni egy jó kávé mellett, eszmét cserélni. Az MMA MMKI kutatói közössége rendkívül inspiráló társaság, ahol mindig kapok valamit, és most nagyon hiányoznak az ihletet adó kollégák. Hátrány lehet az is, hogy most nem jutok el a könyvtárba, így mindent interneten keresztül kell beszereznem. A technikai eszközök most nagyon jól jönnek: ha a járvány az internetkorszak előtt következik be, elképzelhető lett volna, hogy összeomlik a társadalom, így viszont nagyon sok mindent ugyanúgy meg lehet oldani. Úgy vettem észre, az informatika felhasználói terén némi fejlődést mutatok fel, számos hasznos oldalt és alkalmazást megismertem… kezdem elbízni magam, hogy ez még nekem is megy.
Ezek szerint az online egyetemi oktatással kapcsolatban is pozitív tapasztalataid vannak?
Összességében igen, de van, ami nem működik ugyanúgy, mint régen. Egy jelenléti órának teljesen más az atmoszférája, és egy ilyen internetes órát nem igazán tudnék úgy megtartani, hogy nem ismerem a hallgatóimat, és ők sem ismernek engem, így számomra létfontosságú, hogy személyesen is találkozzunk. A korábbi alkalmak és az online kommunikáció ezzel szemben egész jól kiegészítik egymást. Bizonyos dolgok még jobban is működnek, a doktori szeminárium esetében például fel tudjuk venni az órát és elküldeni annak, aki lemaradt róla. Hetente tudok olyan doktori iskola szemináriumot tartani, melyen egyszerre több ezer kilométer távolságban élő hallgatók is részt vesznek, Isztambultól, Miskolctól Pécsen és Budapesten át egészen Zürichig és a hollandiai Groningenig. Ezt a koronavírus korszaka előtt nem tudtuk megtenni. Eszünkbe sem jutott, nem ismertük a csoportos internetes eszközöket. Új perspektíva is megjelent tehát a felsőoktatási módszertanban, hatókörben és hatékonyságban. Néha hosszabbra nyúlnak ezek a „találkozások”, mint azelőtt, hiszen mindenki otthon van, nem kell sietnünk sehova, és ha érdekes a téma, nyugodtan tudunk tovább beszélgetni. Ha eszembe jut valami, bármikor le tudok venni egy könyvet a polcról, amely az egyetemen lehet, hogy éppen nem lenne kéznél.
Mi az, ami kikapcsolódást jelent számodra a hétköznapokban?
Mivel sokat ülök az asztalnál, szükségét érzem, hogy minden nap sportoljak, ahogy korábban is. A Mecsek oldalában lakunk, pár száz méterre az erdőtől, ahová kijárok gyalogolni és futni. Rendszeresen az egyik hegycsúcson álló kilátó az úticél, ahonnan belátni az egész környéket. Gyakran látszik a Badacsony, az idén májusig már hússzor láttam, de jó időben a horvátországi hegyeket és még az Alpokat is észlelni lehet. Emellett tornászok is, tehát megvan a szükséges mozgás.
Milyen tervekkel térsz vissza a kutatóintézetbe?
Lett volna egy nagyon érdekes konferenciánk április 7-én Pécsett, amelyet sajnos le kellett mondanunk. A terv az volt, hogy Buzsáki György pécsi származású Agy-díjas kutató, a New York Egyetem professzora The Brain from Inside Out (Oxford University Press, 2019) című könyvét elemezve megvizsgáljuk a filozófia és az agykutatás, valamint az idegtudomány kapcsolatát, miután ő maga is használ filozófiai fogalmakat. A kötetben – amellyel egyébként a doktori iskolában is nagyon sokat foglalkozunk – tulajdonképpen egy gondolkodásváltást javasol az agykutatásban, amelyet rengeteg filozófiai érvvel támaszt alá, és leírja, miért és miben kellene változtatni. Ezen a konferencián hazai és amerikai filozófusok és agykutatók is rész vettek volna. Jövő évben reméljük, lesz lehetőségünk a konferenciát megrendezni. A kutatásaimat továbbra is folytatom, amelyek eredménye reményeim szerint további cikkek, szakmai publikációk és könyvek lesznek. Elsősorban az emberi találkozásokat várom, hogy újra benne legyek a munkahelyi közegben, és alkalomadtán leülhessek a kollégákkal egy-egy inspiráló eszmecserére.
