Ahogy az „Egy éj" című Krúdy Gyula-novellában fonja egy leány orsóján a nem felejtés fonalát, úgy fonták tovább az emlékezés fonalát Krúdy „szavakból szőtt Budapestjének" az óbudai Szindbád Rendezvényteremben megrendezett művészetelméleti szimpóziumon. Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete (MMKI) ezúttal is az értékmentés útját járva, a rekanonizáció szükségességét kiemelve, annak módszertani kereteit megalapozó módon szervezett konferenciát. A rendezvény kísérlet volt arra, hogy „Krúdy városát" a különböző tudományterületek párbeszéd keretében fogalmi összefüggésbe állítsák és jelen korunk Budapestjét Krúdy-értelmezéssel közelítsék meg.
A kétnapos tudományos diskurzus Krúdy Gyula (1878–1933) megidézett szellemén és szemén keresztül láttatta Budapest evolúcióját, műveinek pedig a tárgy, tér, távlat, metszet, textúra, képzet, toposz, attribútum vezérszavakban összpontosuló kulturális emlékezetét elevenítette fel.
Kocsis Miklós, az MMKI igazgatója megnyitójában a hely szellemét idézte meg kiemelve, hogy a helyszín választás nagyban hozzájárul a rendezvény szellemiségének megteremtéséhez.
A rendezvény első napját a „tárgy" kulcsszó köré épült szekció nyitotta, amelynek első előadója a konferencia egyik szakmai felelőse Windhager Ákos, az MMKI tudományos munkatársa volt. Előadása klasszikus zenei műveket elemzett Budapest kulturális emlékezete szempontjából. Fráter Zoltán irodalomtörténész a Krúdy-novellák „bölcsességét" vizsgálta, míg Viszket Zoltán muzeológus Krúdy Óbudájára kalauzolta a hallgatóságot. A „tér" szekció első előadója Lázár Kovács Ákos médiakutató Huszárik Zoltán Szinbád című filmje alapján vizsgálta egy városlegenda képi lenyomatait, majd Wesselényi-Garay Andor, a rendezvény másik szakmai felelőse, az MMKI tudományos munkatársa Budapest urbanisztikai valóságát vetette össze a Krúdy regényekben megtalálható emlékváros képével. A „távlat" szekciót Papp Ágnes Klára irodalomtörténész nyitotta meg, aki Baudelaire modernségkoncepciójából kiindulva a „flâneur" (kószáló) által meghatározott szemlélet- és szubjektumfelfogás szerepét vizsgálta Krúdy műveiben. Lövey Gábor Vaszary-kutató előadása a pesti nőalakokra fókuszált Vaszary regényein keresztül az 1930-as és '40-es években. A szekciót Fehér Anikó, az MMKI tudományos munkatársa zárta Krúdy: Az arany meg az asszony című színművére készült opera bemutatásával. Az első nap zárásaként a „metszet" tárgykörben Szentpéteri Márton irodalomtörténész a Krúdy-próza térkonstruáló technikáival foglalkozott, majd Zipernovszky Kornél jazzkutató a társadalmi mozgások és esztétikai értékek kötődését vizsgálta a magyar nagyvárosokban a húszas és harmincas években megjelenő szórakoztató zenei változásokon keresztül.
A szimpózium másnapját a „textúra" szekcióban Kurutz Márton filmtörténész nyitotta meg Krúdy Gyula életművének filmtörténeti kapcsolódásáról szóló előadásával, majd Hörcher Ferenc filozófus Krúdy budapesti kalandjait, mint költői szépprózába átültetett riportként tekintve közelítette meg Budapest aranykor mítoszát, majd hanyatlását. Németh Tamás irodalomtörténész Krúdy taníthatóságáról beszélt, felvetve a kérdést, megtérül-e a pedagógiai befektetés. A „képzet" szekció előadásaiban Sturm László irodalomtörténész Krúdy Gyula és Andrej Platonov munkásságát vetette össze hasonló stílusjegyeik alapján, majd Rozsnyai József művészettörténész a magyar építészet változásait vizsgálta az 1920-1945 közötti időszakban. A „toposz" címszóval jelzett szekció irodalomtörténész előadója, Mórocz Gábor A Kossuth-fiúk vagy egy nemzeti küzdelem regénye című Krúdy-regényt mutatta be, majd Kovács Péter doktorandusz hallgató a designkultúra-tudomány értelmezői gyakorlatát érvényesítve, azon belül is a szómaesztétika elméleti keretét működtetve, és ennek perspektívájából olvasta újra a Szindbád-novellákat. A záró szekcióban („attribútum") Dúll Andrea környezetpszichológus a világban való eligazodásban a helyélmények, és ezen belül a városélmény összetett szerepén keresztül mutatta be, hogy az épített környezet (város) és az ember (városlakók) egymástól függetlenül nem értelmezhetők. Vadas József művészettörténész professzor a hazai járműgyártás és -tervezés korai korszakáról tartott előadását követően a kétnapos szimpóziumot Saly Noémi irodalomtörténész gasztronómiai előadásával zárta, amelyben föltérképezte az író étkezéseinek helyszíneit, másrészt számba vette azokat az ételeket, amelyeket írásai alapján a kedvenceinek tekinthetők.
A kulturális metszetek szemléletmódját magán viselő szellemtörténeti szimpózium intellektuális reflexiók révén tette hozzáférhetővé Krúdy Budapest-tapasztalatát az 1910 és 1930 közötti időszakban. A két gondolati tengelyre ráhelyezett rendezvény (számon lehet-e kérni egy-egy műtől fővárosunk kulturális emlékezetét, illetve van-e „coincidentia oppositorum", azaz az ellentétek egybeesése Krúdy városa és napjaink Krúdy-városa között) fizikai és szellemi jelentésrétegek összekapcsolását, jelentés-felülírások sorát tették lehetővé. A szimpóziumon hallható sokrétű válaszok egy irányba tartó elképzelése szerint, kora urbanisztikájának, építészetének, komolyzenei emlékezetének, „illanó, rebbenő hangulatainak, finoman elmosódó zsánerképeinek" komplexitása – a forma és a tartalom – megszüntetve őrzi a régi érzés új világgal történő fúziójának szintézisét. Ezért a „nagyváros vőlegényének" nyelvi karakterekben manifesztálódó Budapestje, „életérzése", a munkáiban felsorakozó emberformáló élményei beemelhetőek világunkba, színesítve ezzel kultúránkat. A rendkívül termékeny „szigeti remete" írói valőrje és hatása nem szorul tehát igazolásra, felelevenítése újra és újra időszerű. A módszer viszont, szerepének restaurálása, a rögzült normatívák újrahangolása, korunk digitális fejlődésével kiegyező, az új kihívásokhoz adaptálódó, elsősorban technikai jellegű követelmények elfogadása elkerülhetetlen a népszerűsítéséhez, mintegy a mentő munka elemi érdeke.
„A nyelv a lét háza" – mondta Heidegger. Ennek a háznak minden ablaka, ajtaja Budapestre nyílott Krúdynál, látósugarának horizontján mégis felsejlett az egész világ. Budapest számára az itt és most beteljesedett vagy be nem teljesedett élet metaforája volt – hely, ahol az emóció jóval több teret enged maga mellett az absztrakciónak. Egy füstölgő szivarról, egy kockás asztalterítőről, illatozó, az aranyló húslevesből kilógó cupákról is jelentőségteljesen tudott írni. Szimbolista impresszionizmusának hatására átlényegült a nyikorgó lépcső, az ütött-kopott kerítés – egylényegű, egytermészetű volt szeretett városával. Kant állítása a téridőről, miszerint azok „nem objektív valóságok, hanem világmegértésünk eszközei", élesen igazolódik, ha olvassuk műveit. És ez vonatkozik mindenkire. Budapest architektúrájának elmében összeálló poétikája mindig egyedi és mindig szubjektív. „Esse est percipi" – létezni annyi, mint érzékelve lenni. Budapest, ahogyan azt Krúdy érzékelte – ha elfogadjuk Berkeley tételét – a sajátja. Szubjektív. Róla való írásai így hitelesek. „Magán mitologikus" leírások ugyanakkor ugyanúgy elférnek mellette. Hiszen mindenkinél más a perspektíva, és más a befogadás, az érzékeltetés. Nem egyműfajú a tér, nem egyműfajú a közlés. „Minden egyes kis repedésnek, minden egyes kőnek megvan a maga története, és minden embernek megvan az ezekhez való viszonya." Amiért Krúdy mégis rendre „szuperpozíciót" tud kivívni magának az értelmezések prózai leképezésében az a „fantázia a reális dolgok iránt". „A lélekben is felöltözött tartás". Iróniában, lelkének magányában gyakorta megmártott pennája rendkívüli változatossággal – az írói leleményt végsőkig kihasználva adott hírt tapasztalatairól, életéről, városáról. Nem a prózai sajátosságok revelációjának emelkedettségében érvényre jutó valóságábrázolás, hanem az első benyomások, a nyers, mindennapi élet művészi rangot elérő élményszerű láttatása tette a modern magyar prózaírás „felkent gourmet-jává". Mindezek ismeretében könnyen megválaszolhatóak a kérdések. Univerzalitásában számonkérni Krúdy-műveken keresztül a főváros kulturális emlékezetét az író Budapest-szemléletének túlzott kificamítása lenne. Amikor Krúdy a fővárosba érkezik, az már nem az. Ezt a változást-hanyatlást csak tetézi az első világháború. Viszont éppen ezért – és így – válhat „Krúdy-várossá". Egy város állandóan mozgó, változó – több idősíkot, tárgyi, audiovizuális emléket átfogó („heterotóp") közeg. Együtt lélegzik a jelen és a most lakóival, a lakók zöme azonban egyáltalán nem gondolkozik a messzi múltról, pláne nem képzeli egy-egy épület portálja mögé a korábbi generációk szellemeit. A kulturális emlékezet művei alapján ennek ellenére a maga egyéni kontextusában is tetten érhető, sikeresen helyreállítható. „Szekvencia hasonlóságot" is fel lehet fedezni Krúdy városa és napjaink Krúdy-városa között. Elbeszéléseinek, emlékezetének, vágyainak terei azonban már nehezen rekonstruálhatóak, mint empirikus értelemben vett reális terek, utcák, épületek, hangok, ízek, képzetek, toposzok stb.
„Értő kezekbe adni Krúdyt" – hangzott el a szimpóziumon. A múlt vitathatatlan szellemi produktumait hozzáférhetőségük területén kell újfajta stratégiákkal megközelíteni. A szociokulturális közeg változásaira érzékenyen reagáló átadási módszereket kell felismerni és alkalmazni. A matéria (anyagi emlékezet, „szomatikus városértelmezés") és az eszme (szellemi tartalmak) „archaikus-modern" „rebootolására" van szükség. A kultúra közlés ráérős áramlásának fel kell gyorsulnia korunk gondolatsebességére, az átadás technikájának pedig illeszkednie kell azokhoz a formákhoz, eszközökhöz, digitális terekhez, ami ma bármilyen jellegű információ továbbélését biztosítja.
A kétnapos rendezvény zárásaként az előadók egy Krúdy által ihletett vacsorán vettek részt.
