Május 4-én és 5-én Fogalmak és összefüggések az iparművészetben és tervezőművészetben címmel konferenciát rendezett az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete (MMKI) a Műcsarnokban, az MMA intézményében a Nemzeti Szalon kiállítás-sorozat idei nagyszabású tárlatához kapcsolódóan.
A nagy érdeklődés övezte konferencia résztvevőit és vendégeit Kocsis Miklós, az MMKI megbízott igazgatója köszöntötte, és felhívta a figyelmet arra, hogy a program nemcsak színes és gazdag, hanem kellőképpen szellős is, ami azt jelentette, hogy lehetőség volt a vélemények cseréjére és ütköztetésére is a két nap során.
Elsőként Fekete György, Kossuth-díjas és Munkácsy Mihály-díjas magyar belsőépítész, az MMA elnöke tartotta meg előadását Miről is beszélünk? címmel. Mint elmondta, nem annyira kijelentéseket szeretne tenni, hanem kérdésekkel szeretné inspirálni a jelenlévőket. Tíz kérdést fogalmazott meg.
Tudjuk-e, hogy a művészeteknek milyen szerepük van az emberek életében? Ezzel kapcsolatban Fekete György kiemelte az öröm elsődleges fontosságát minden ember életében. „Mi a mindennapi öröm küldöttjei vagyunk", hangsúlyozta az elnök.
Hiszitek-e, hogy az anyag él?
Mi a szerepe a hagyománynak? „Amit ma csinálsz, holnap hagyomány lesz. Amit holnap csinálsz, ma hagyomány", mutatott rá Fekete György.
A hét és fél milliárd lélekszámú Földön, a tömegtársadalmakban van-e szerepe a személyességnek?
Van-e szerepe a különlegesnek? A szorongatott helyzetben lévő nemzetek kijutása a nemzetközi színtérre a különlegességen alapul, mutatott rá Fekete György, és emlékeztetett arra is, hogy tíz magyar innováció közül mindössze egyből lesz termék.
Mi a felelőssége a tanároknak?
Ki taníthat, és mit?
Nem jött-e el a társulások ideje?
El kell-e ismerni a hierarchiát a művészetekben?
Szükséges-e a széles látókör a szakosodások korában?
Ernyey Gyula iparművész, belsőépítész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) professor emeritusa hangsúlyozta, hogy teljes mértékben egyetért Fekete György felvetéseivel és szempontjaival, és elmondta, hogy a jóról és a rosszról, az eredményekről és a hiányokról egyaránt beszélni kell. Előadásában a Nemzeti Szalon 2017-es, Körülöttünk című tárlatáról beszélt, az ipar- és tervezőművészet helyzetéről, valamint rámutatott arra, hogy „a tárgyak mi vagyunk, a mi üzeneteinket hordozzák".
Ezután Simon Károly, az idén március 5-én elhunyt formatervező iparművész és néhai MMA-tag tanulmányát olvasta föl Fehér Anikó, népzenekutató, az MMKI tudományos munkatársa, a konferencia első napi moderátora. Ebben az írásában Simon Károly többek közt arra a kérdésre kereste a választ, hogy ki nevezhető ma iparművésznek.
Slézia József, művészettörténész, a Budapesti Metropolitan Egyetem docense a jelenkori magyar design helyzetéről beszélt, hangsúlyozva, hogy nem hagyható figyelmen kívül a nemzetközi színtéren zajló kiélezett technológiai és innovációs verseny. Arra a szomorú tényre is felhívta a figyelmet, hogy a magyar termékdesign alig van jelen a magyar társadalom életében. Kifejtette azt is, hogy a tervezés oldalán viszonylag jól állnak a magyar tervezőművészek, ám az előállítás oldalán óriási elmaradások vannak.
Szilágyi B. András művészettörténész előadásában azt taglalta, hogy a mintegy száz éves design a modern kor része, ám mára eljutottunk e kor végére, azaz a posztindusztriális korba léptünk át. A művészettörténész rámutatott a mesterséges intelligencia problémájára, a humán és transzhumán design ellentétére, és elmondta, hogy szerinte ahogy túléltük az indusztriális kort, valószínű, hogy ugyanígy a posztindusztriális kort, amelyben a gépek átveszik a tervezés feladatát az embertől, is túl fogjuk élni.
Az első nap, amelynek célja az alapfogalmak tisztázása volt, kerekasztal-beszélgetéssel zárult, ezen Ernyey Gyula, Fekete György, Koós Pál, Slézia József, Szegő György és Szilágyi B. András vett részt. Fekete György többek közt arról beszélt, hogy Magyarország 45 évnyi késésben van, és ezt a késést nem lehet úgy behozni, hogy onnan próbálunk elindulni, ahol most a nyugati országok vannak, ezért nekünk saját stratégiát kell kidolgoznunk, s az MMA stratégiai partnere kíván lenni a mindenkori magyar kormánynak. Ezzel összefüggésben Slézia József arra mutatott rá, hogy a fő kérdés az, miként tudunk bekapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe.
A második nap célja annak körbejárása volt, hogy az ipar- és tervezőművészet, valamint más művészeti területek, így az építészet, a képzőművészet és a népművészet, között milyen összefüggések, kapcsolódási pontok fedezhetők fel. Dvorszky Hedvig, művészettörténész, az MMA levelező tagja kivetített fényképekkel gazdagon illusztrált előadásában arra vállalkozott, hogy a hazai építészeti terekben létrehozott művészeti, tervezőművészeti alkotásokat vázlatosan bemutassa az 1970-es évektől máig. Rámutatott többek közt arra, hogy „gazdaságorientált világunkban az alkotóknak egyéni küzdelmeket kell folytatniuk".
Sturcz János, művészettörténész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanszékvezető tanára és az MMA levező tagja olyan műalkotásokat elemzett, amelyekben szétválaszthatatlanul, tökéletes egységben van jelen az ipar- és a képzőművészet, így többek közt Wharton Esherick és Wendell Castle munkáiról beszélt.
Jakab Csaba, építőművész-iparművész, a Széchenyi István Egyetem docense meglehetősen provokatív módon a következő kérdéseket tette föl: Lesz-e végre rendes oktatás Magyarországon? Lesz-e államilag fenntartott összművészeti egyetem hazánkban? Visszatérhet-e az építészet a művészetek családjába? Kiszabadulhat-e a magyar építészképzés a technokrata szemléletű BME falai közül? Jakab Csaba mondandóját egy metaforával summázta, ezzel fejezve ki a megújulásba vetett reményét, miszerint a döglött halak az árral sodródnak, ezzel szemben a pisztrángok a forrás felé, az árral szemben úsznak. Fekete György kihasználva a konferencia szellősségét rögtön reagált, és elmondta, hogy Magyarországon hét helyen képeznek építészeket, valamint rámutatott arra, hogy összművészeti egyetem sehol sincs a világon, ennek kívánalma illuzórikus, de elismerte és méltányolta Jakab Csaba felvetéseinek jogosságát.
Koós Pál, formatervező művész, a MOME docense, a 2010-től működő Design Intézet igazgatója a Future Traditions elnevezésű, közös magyar–norvég kutatási projektről számolt be, amelynek célja annak feltárása, hogy miként lehet a hagyományos kézműves technikákat a legmodernebb technológiákkal, így például a három dimenziós nyomtatással, a lézervágással, ötvözni, valamint hogy a modern vizuális és térkultúra, a kortárs design, építészet és más kreatív iparágak miként meríthetnek ihletet a hagyományos díszítőművészet örökségéből.
Zalavári József formatervező művész, a Soproni Egyetem docense arról beszélt, hogy milyen rejtett paradigmaváltás történhetett a tervezőművészetben és a termékfejlesztésben a századfordulón, kitért a transzdiszciplinaritás szükségességére, valamint az ökodizájn-játékelmélet alapelvére is, miszerint a dizájn versengésből és együttműködésből születik.
A második nap kerekasztal-beszélgetéssel (Dvorszky Hedvig, Jakab Csaba, Koós Pál, Sturcz János, Zalavári József), a 2017-es Nemzeti Szalon Körülöttünk című kiállításának Scherer József és Sára Ernő kurátorok vezette bemutatásával és még egy kerekasztal-beszélgetéssel (Sára Ernő, Scherer József, Stefan Lengyel) zárult. Érdekes módon ez utóbbi beszélgetés során – mintegy az egész konferencia kicsúcsosodásaként – szenvedélyes vita alakult ki Stefan Lengyel éles kritikai megjegyzéseinek hatására és Fekete György bekapcsolódásával a kézművesség kontra ipari design alapproblémáról. Míg Stefan Lengyel azt hangsúlyozta, hogy Magyarországnak az ipari design globális trendjéhez kellene igazodnia, Fekete György amellett érvelt, hogy a sajátos magyar kézművességet nem volna szabad föláldozni a nyugati szemlélet oltárán.
A konferencia ismertető füzete itt tölthető le.
