Intézetünk műhelykonferencia-sorozata 2019. március 18-án negyedik állomásához érkezett. Az eddigiekben sorra vettük az eszmetörténetnek a filozófiához, a történelemtudományhoz és az irodalomtörténethez fűződő viszonyát, kitértünk az eszmetörténet és a zenetörténet kapcsolatára is. Ez alkalommal az eszmetörténet és az építészettörténet, illetve az eszmetörténet és a dizájntörténet kapcsolatait vizsgáltuk.
Az építészt és a dizájn első látásra távolabb áll az eszmék kifejeződési területététől, mint például a szépirodalom. Érdemes azonban felidéznünk Hegel fejtegetéseit, aki esztétikájában annak ad hangot, hogy mind fogalmilag, mind történetileg az építészet az első művészeti ág. Mégpedig azért, mert e művészet alakítja az önmagában objektívet, az öntudatlan természet világát, a szellem külső környezetét elsőként a szellem érdekeinek megfelelően, hogy aztán végigkísérje a szellem egész fejlődését. A dizájn objektíve legalább annyira régi, mint az építészet, akkor is, ha szubjektíve teoretikusan csak jóval később, jellemzően a modern korban reflektál önmagára. A modern ipari civilizáció korszakában viszont lehetetlen nem észrevenni, hogy a dizájn milyen nagymértékben hat az emberek életére, ami megkülönbözetett jelentőséget biztosít számára a művészeti világban. Természetesen nem arról van szó, hogy bármelyik műalkotás pusztán egy eszme kifejező eszköze lenne, de az eszmék kifejeződésének vizsgálata minden bizonnyal hasznos eszköze a művészet vizsgálatának.
A műhelykonferenciát a sorozat szervezője, Farkas Attila, az MMA-MMKI tudományos munkatársa nyitotta meg. Az első előadó, Wesselényi-Garay Andor építész, urbanista, a Metropolitan Egyetem habilitált egyetemi docense, az MMA-MMKI tudományos főmunkatársa. Az építészet mint eszmetörténeti illusztráció című előadásában azt a történetet mutatta be, ahogy az építészet kilép a saját, építészeti eszközöknek megfelelhető építészeti kérdései közül és „térbe emelt korakaratként”, netán „kommunikációként” határozza meg magát, s egyúttal néhány meghatározó XX. századi eszme időleges illusztrációjává válik. Az antik minták követését, a gótika skolasztikus gondolkodását megtöri a XVIII. századi „természet” paradigmája, és egészíti ki azt száz évvel később az „indusztrializáció” tipológiája. A folyamat betetőzéseként a XX. század építészetének meghatározó részévé válnak a különböző természet-, társadalom- és humán tudományokra, valamint a filozófiára tett evidens tervezéselméleti és formálási hivatkozások.
A második előadó, Szentpéteri Márton eszmetörténész, a MOME egyetemi tanára A design eszme- és kultúrtörténete címmel tartott előadásában arról beszélt, hogy a designtanulmányok képviselői a 90-es évekre egyre inkább úgy látták, hogy sem a módszertani iskolák, sem pedig a projektalapú megközelítések nem nyújtanak megfelelő elméleti kereteket a design kulturális és társadalmi szerepének értelmezéséhez, így pedig annak hatékonyabb műveléséhez sem. Egyre nyilvánvalóbbá vált számukra, hogy a designkutatások világában a természet- és műszaki tudományok mellett a bölcsészet- és társadalomtudományoké lehet a főszerep. Felvázolta azt a csaknem évszázados utat, ahogy a „design művészettörténete” előbb – főként a 80-as évek angolszász vitáiban – autonóm designtörténeti vállalkozássá nőtte ki magát, majd pedig a 2000-es évektől egyre inkább a designkultúra-tudomány kereteiben gondolja újra önmagát.
A harmadik előadást Tóth Áron művészettörténész tartotta Rómától Pekingig – utazás térben és időben. Építészeti minták a késő barokk és a felvilágosodás korában címmel. Kifejtette, hogy a kora újkor építészeti gondolkodását a Kr. e. I. századi római szerző, Vitruvius Tíz könyv az építészetről című traktátusa határozta meg. Az elméletírók az antik auktor szövegére, valamint az ókori római építészet emlékeire támaszkodva alakították ki elméleteiket. A XVIII. századra azonban a vitruviuszi gondolkodást kihívások érték. Egyrészt a kialakuló világkereskedelemnek köszönhetően egzotikus luxustárgyak dömpingje árasztotta el az öreg kontinenst, és az európaiak egyre jobban megismerték a távoli földrészek kultúráit. Másrészt a felvilágosodás korában kialakuló modern történettudomány az addigi ókor-képet is átalakította, valamint a középkor iránti új keletű érdeklődés a klasszikus ókoron kívül más történelmi korszakokat is az érdeklődés homlokterébe emelt. Ezek az új ismeretek a korszak klasszikus antikvitás alapjain álló építészeti gondolkodásában olyan alapvető változásokat okoztak, amelyek a XIX. század építészetét, sőt sok tekintetben a modernizmust alapozták meg.
A negyedik előadó, Haba Péter művészettörténész, a MOME egyetemi adjunktusa Toposz és paradoxon: az ipari építészet képe a XX. században című előadásában annak az okait tárta fel, hogy az építészettörténet-írás miért tévesztette szem elől a korai modernizmus korszaka utáni ipari építészet sajátos belső törekvéseit, s azt a komplex kapcsolatrendszert, amely az ipari építészetet az építészet többi szakterületéhez fűzte. Miért alakult ki a gyártervezés megítélésének ellentmondásossága? Aminek jegyében azt magasztalták, mert különös erővel képes felmutatni a célszerű, de művészi invencióval megalkotott konstrukciók esztétikai önértékét; s mellőzték, mert gyakran úgy tűnt, hogy feladatainak nagy része csupán a „technológus mérnök és a statikus robotja”. Az előadó meggyőződése szerint annak a történészkutatónak, aki az ipari építészetet a maga egészében igyekszik vizsgálni, ezekkel a megkövült szakmai mintázatokkal kell számolnia, s ezeket kell immár tudománytörténeti távlatban elemeznie.
Az ötödik előadásban Szabó Levente építész, a BME habilitált egyetemi docense Emlékezet és építészet. Közelítések a praxis felől címmel saját építészeti és határterületi munkáinak tanulságait mutatta be kifejezetten az emlékezet fogalmának eltérő értelmezésére fókuszálva. A következő kérdésekre adható válaszokat elemezte: Miképp viszonyulhat az építészeti gyakorlat a múlt fizikai és szellemi nyomaihoz? Milyen összefüggés lehet építészet és emlékezet között különféle műfajú és léptékű építészeti projektekben? Hogy tekinthetünk minderre a magyarországi és nemzetközi kontextus tükrében?
Az előadásokat követő kerekasztal-beszélgetésen két téma került az érdeklődés centrumába. Az egyik az ipari építészet problémáját bontotta ki. Firtatta annak történeti előzményeit és jelenlegi lehetőségeit, összekapcsolta a XX. századi utópiák és disztópiák jelentkezésével, megvizsgálva a társadalmi, politikai és esztétikai viszonyrendszereket annak kiderítése céljából, hogy felmutatható-e egy teljes és koherens társadalomkép az ipari építészet alapján. A beszélgetés másik témája módszertani vitában összegződött. Az egyik álláspont szerint a mai kultúra megértésében a dizájnkutatásé a vezető szerep, aminek része az építészet; a másik álláspont viszont az építészet függetlenségét hangsúlyozta.
