A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete a magyar balett történetének bemutatását tűzte ki célul azon a műhelykonferencián, amelyet május 6-án rendezett meg az óbudai Szindbád Rendezvénytérben. Az esemény Milloss Aurél táncművész, koreográfus, balettigazgató 1951-es római koreográfiája után Az idő küszöbén címet kapta. A Kutatóintézet a Magyar Táncművészeti Egyetem kutatóival közösen korszerű módszerekkel vizsgálja a magyar balett-történetet, így egy hosszú távú koncepciót követve minden évben egy-egy tudományos ülésszakon számolnak be az aktuális kutatási eredményekről. Az előadók tudatosan igyekeztek utalni ezen tudományos vállalkozás időszerűségére, a balett-történet bartóki fordulatára, a tánccá értelmezés hagyományára, valamint a balett és más színpadi táncok koreográfiájára.
A műhelykonferenciát Farkas Attila filozófus, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa nyitotta meg. Beszédében Kiss János balettművész, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjának szavait idézte, aki üdvözölte a résztvevőket, és kiemelte azon kutatások fontosságát, amelyek azt vizsgálják, „miképpen mozdította a tánc, a balett az emberi létezés minőségét”.
Windhager Ákos művelődéstörténész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa rövid bevezetőjében külön kitért a magyar balett történetében észlelhető többszörös megszakítottságra mint az esemény központi témájára, amely véleménye szerint lényegesen meghatározza a magyar baletthagyományt.
Bólya Anna Mária tánckutató, a Magyar Táncművészeti Egyetem egyetemi docense, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének megbízott kutatója előadásában a délszláv folklóranyag táncszínházi feldolgozási tipológiáját tárgyalta Kricskovics Antal életművében. Mint azt hangsúlyozta, Kricskovics Antal életműve a kevert táncfolklór talaján, tehát a magyarországi kisebbségek táncanyagán, azon belül elsősorban a balkáni táncanyagon alapul. Az életmű tárgyalása során bemutatásra kerültek az egyes sajátosságok dinamikus mintázatai: Kricskovics sajátos módon elegyíti, fejleszti a Balkánon fennmaradó közösségi táncformát közösségi létet vizsgáló műveiben, amelyekben modern táncszínházi eszközök alkalmazásával választja követendő példaként a bartóki utat.
Kővágó Zsuzsa, a Magyar Táncművészeti Egyetem címzetes főiskolai docense Milloss Aurél életútjáról beszélt a közönségnek, amely elmondása szerint tragikusnak is nevezhető, hiszen hiába született magyarnak és ragaszkodott a nemzetéhez, élete nagy részében mégis távol maradt szülőhazájától. Kiemelte, hogy a milánói Scala színpadon 1942-ben – Milloss Aurél és Attilia Radice főszereplésével – bemutatott darab, A csodálatos mandarin hozzánk csak 1990-ben érkezett meg, de így is hatalmas sikert aratott a zenei és a táncos szakmai körökben.
Pónyai Györgyi tánckritikus Gilányi Attila matematikussal, a Debreceni Egyetem Informatikai Kar Információ Technológia Tanszékének tanszékvezető egyetemi docensével együttműködve tartotta meg előadását, amelyben Aranyváry Emília, nemzetközi balettművész és első magyar koreográfusnőről esett szó. Pónyai Györgyi kijelentette, hogy a XIX. század elején a hazai klasszikus balett színvonala szemmel láthatóan elmaradt a nyugat-európaihoz képest, és Aranyváry Emília volt az, aki a hazai balett első fénykorát jelentette. Az ismertetésre került kutatás az ő művészetének és személyiségének legközelebbi megismerését célozta meg. A prezentációt követően, a kutatáshoz kapcsolódóan Gilányi Attila bemutatta azt a VR-tartalmat, amely a későbbiekben a tánctörténet oktatásában is hasznos lehet.
Farkas Attila filozófus, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa a tánc filozófiáját helyezte előadása középpontjába. Elmondása szerint a tánc kevés figyelmet kap a modern művészetfilozófiában, ezt alátámasztva Hegel gondolatait idézte fel: szerinte a művészet nem más, mint az eszme materiális formában történő megjelenítése. Az előadásban bemutatásra kerültek azok a folyamatok, amelyek a modern autonóm és heteronóm művészet eszméjének kialakulásához vezettek, és háttérbe szorították a nagy múltú táncművészetet.
Gombos László, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének tudományos munkatársa felszólalásában a balett szerepét hangsúlyozta Hubay Jenő színpadi műveiben. Meglátása szerint Hubay Jenő neve eddig ritkán merült fel a balett történetével kapcsolatban, hiszen a világhírű hegedűművészre elsősorban a magyar hegedűiskola megteremtőjeként emlékezünk. Kiemelte művei közül a Csárdajelenetet, amely figyelemre méltó szerephez jutott a tánc történetében, ugyanis koreográfiája Harangozó Gyula első, átütő sikerű alkotása volt 1936-ban.
Solymosi-Tari Emőke zenetörténész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusa beszédének középpontjába Lajtha László balettjeit helyezte. Mint azt részletezte, a Lysistrata, A négy isten ligete és a Capriccio című egyfelvonásos balettek közül Lajtha életében csupán a Lysistrata került bemutatásra, ennek köszönhetően az egyik legkevésbé ismert műcsoportról beszélhetünk. Elmondása szerint a másik két színpadi mű premierje mintegy hét évtizedet késett, valamint koreográfiáik eltávolodtak az eredeti koncepciótól. A három balettnek szánt kompozíció bemutatásán túl azokra a Lajtha-művekre is kitért, amelyek megihlették a koreográfusokat annak ellenére, hogy nem színpadi zenének születtek.
Lázár György zongoraművész, a Magyar Nemzeti Balett vezető korrepetitora Bartók Béla A fából faragott királyfi című művét ismertette, valamint azt, hogy egy táncjáték sikeres bemutatása miként hat a magyar balettre. Beszédének céljaként tűzte ki, hogy áttekintse, miként alakult a Királyi Operaház balettegyüttesének élete a darab bemutatásának évében (1917), valamint az azt követő időszakban 1925-ig. Vizsgálódásának fő tárgya a zene és a tánc újszerű kapcsolata volt a mű tükrében, valamint a szerző tudatos és szigorú szerkesztésmódja. Felhívta a figyelmet, hogy a felsorakoztatott szempontok legfőképpen korrepetitor, tehát zenész énjének meglátásaiból közelítendők, mintsem szakmai oldalról. A mű rövid elemzése során a zongorakivonatból is megszólaltatásra került néhány részlet.
Kiss Eszter Veronika okleveles muzikológus a néptánc és a kortárs táncművészet találkozását mutatta be Szörényi Levente és Bródy János Kőműves Kelemen című rockballadájában, amely elmondása szerint a magyar zenés színház története szempontjából fontos állomásnak tekinthető. Hangsúlyozta, „ez az első olyan színpadi alkotás, amely zenéjében ötvözi a népzenei és a könnyűzenei elemeket, nyelvezetében a népköltészeti és az irodalmi utalásokat, ugyanakkor számos olyan részt tartalmaz, amely kifejezetten táncra épül”. A prezentáció összehasonlította az ismertebb rendezések koreográfiáit, valamint kitért a rockballada zenei felépítésére is.
Windhager Ákos művelődéstörténész, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa utolsó előadóként Dubrovay László Faust, az elkárhozott című balettjét járta körül, különös tekintettel az itt is jelentkező megszakítottságra és annak hagyományára. Elmondása szerint a mű a kortárs ballettirodalom egyik csúcspontja, amely nem az időrendileg közvetlen előtte született darabokkal mutat közvetlen kapcsolatot, hanem sokkal inkább Bartók eszmei előképe jelenik meg benne. Mint azt Windhager Ákos kijelentette, Dubrovay balettje számos ponton újraírta Goethe eredeti szövegét, amelyet jól láthatóan, egyszerre több zenei síkot alkalmazva aktualizált.
Az előadásokat követően Földi Béla koreográfussal, a Budapest Táncszínház igazgatójával életútjáról, jövőbeli terveiről és a tánc meghatározó szerepéről Bólya Anna Mária beszélgetett.
