A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete online balett-történeti műhelytalálkozót szervezett A kiválasztott – A magyar balett Nizsinszkij-hagyománya címmel november 26-án a Pesti Vigadóban, amelyet élőben közvetítettek a kutatóintézet YouTube-csatornáján. A tudományos ülés apropóját Vaclav Fomics Nizsinszkij lengyel származású orosz balett-táncos halálának 70. évfordulója adta, akit minden idők legkiválóbb férfi balett-táncosának tartottak. Művészeti örökségének tükrében a szervezők a kortárs magyar táncművészeti élet megoldásra váró művészeti, oktatási és intézményi kérdéseit tették fel. Mit jelent a táncban a tehetség és a géniusz? Hogyan ápolhatjuk a tehetségek kibontakozását a táncművészetben ma Magyarországon? Mit jelent ma táncosnőnek lenni? Ezek mellett a kérdések mellett azt is vizsgálták, hogy milyen művészeti hatásai vannak Nizsinszkij felesége, Pulszky Romola erős szálakkal való kötődésének Magyarországhoz.
A konferenciát Windhager Ákos művelődéstörténész, az MMA MMKI tudományos munkatársa nyitotta meg, aki beszédében kihangsúlyozta a kutatóintézetnél végzett balett-történeti kutatási projekt fő irányvonalát: azt a célt tűzték ki, hogy górcső alá vegyék a magyar balett történetének összes művét, sorra vegyék azokat a táncjátékokat, amelyek szintén befolyásolják a magyar tánchagyományokat, valamint a színpadi tánc hagyományrendszerét áttekintsék olyan folyamatokat, trendeket is alaposabban körüljárva, amelyeket eddig tudományosan még sehol nem tárgyaltak ki – mindezt egy korszerű diskurzus elindításával.
Orbán Jolán professor emeritus, a Pécsi Tudományegyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének intézetvezetője, egyetemi tanár Nizsinszkij, Béjart, Bausch és Bozsik koreográfiáit járta körbe, amelyek fordulópontot jelentettek a Tavaszi áldozat százéves történetében. Mint azt ismertette, ebben a száz évben több mint kétszázötven koreográfiát írtak Stravinszkij művére, amely azóta is kihívást jelent a zenészek, a táncosok, a koreográfusok és a közönség számára. Előadásában kitért a szóban forgó műre mint a balett nyelvének defigurációjára, rekonfigurációjára, dekonfigurációjára, valamint Sasha Waltz-hoz kötődően mint rekonstrukciót, Bozsik Ivett kapcsán pedig mint dekonstrukciót közelítette meg a Tavaszi áldozatot.
Bólya Anna Mária zeneelmélet- és tánctörténettanár, a Magyar Táncművészeti Egyetem egyetemi docense, az MMA MMKI tudományos munkatársa a rítus és idő szerepét vizsgálta szintén a Tavaszi áldozat című műben. Előadásában a Nizsinzskij-legenda nyomán kialakult általános kép finomítására törekedett, bemutatva a művész kiváló kvalitásait a koreográfia alapján. Felhívta a figyelmet, hogy mint sok más példára, erre a műre is igaz, hogy számtalan olyan dezinformációt találhatunk egy-egy kutatás kapcsán, amelyek nem biztos, hogy helytállóak, ez pedig problémát jelenthet az adott balett-történeti vizsgálódás során. Elmondása szerint a Nizsinszkij személyét övező legendák közül többek közt a gyakran emlegetett skizofrénia is inkább egyfajta romantikus képet erősített, közelítve őt ezzel a populáris „őrült zseni” képéhez, mintsem tekinthető tudományos álláspontnak.
Lázár György, a Magyar Állami Operaház és a Fővárosi Operettszínház korrepetitorának, zenei munkatársának célja az volt, hogy érzékeltesse, milyen elementáris erővel nyitotta meg a Tavaszi áldozat a „valódi” huszadik századot, hogyan szakadt el a darab a hagyományoktól, és milyen hatást gyakorolt erejével a század komponistáira. Kiemelte, hogy a mű bemutatójának első fele igencsak megosztotta a befogadóközönséget – nagyjából éppen annyian rajongtak érte, mint gyűlölték –, azonban mire a darab a végéhez ért, láthatóan nyugodt körülmények uralkodtak, sőt még vissza is tapsolták a zenekart. Lázár Dániellel közös zongorajátékukban a mű több részletét is megelevenítették.
Kovács Ilona, a Magyar Táncművészeti Egyetem habilitált egyetemi docense Nizsinszkij koreográfiai alkotását vizsgálta a Claude Debussy nevéhez köthető Jeux című tánckölteményben. Véleménye szerint ebben a műben szó szerint és átvitt értelemben is fontos szerepe van a játéknak; illetve a francia mester sok tekintetben legalább annyira forradalmian újat alkotott, mint orosz kollégája, Gyagilev. Prezentációjában kitért a mű keletkezéstörténetére is, kiemelve az Egy faun délutánja című darab fontos szerepét a szerző életművében. Felhívta a figyelmet a Jeux koreográfiájának jellegzetességeire, amelyek oly egyedivé teszik ezt a művet, többek közt ilyen volt a táncosok számára kötelezően hajlított csukló, félig összeszorított ököl és az érzelemmentes arckifejezés.
Kiss Eszter Veronika okleveles muzikológus Bartók táncházmozgalomban jelen lévő örökségét járta körbe. Az előadás a Bartók- és Kodály-gyűjtések mellett kitért az úgynevezett Pátria-lemezekre is, emellett arra is kereste a választ, miért éppen a széki anyaggal indult el az első táncház, és milyen alapvető gondolkodásbeli különbségeket eredményezett, hogy amíg az anyaországban elsősorban amatőr zenészek, többnyire műszaki értelmiségiek, Erdélyben képzett muzsikusok, zeneakadémisták voltak az első táncházi zenészek. Hangsúlyozta, nem beszélhetnénk ma ekkora hatású intézményrendszerről a táncházmozgalom kapcsán, ha nincsenek szisztematikus gyűjtések és nem történik meg a tudományos feldolgozásuk.
Windhager Ákos művelődéstörténész, az MMA MMKI tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója Milloss Aurél Térszili Katica című nemzetközi sikereket elért művéről, valamint a magyar balett megújulásáról beszélt az 1930 és 1943 között született magyar táncjátékokon keresztül. Előadásában megemlítette a Csupajátékot is, amely elmondása szerint a magyar balett megújulásának egyik nagy lehetősége volt, hiszen fiatal alkotóművészek hoztak létre egy olyan közös nyelvet, amely a hagyományra építve tudott korszerű lenni. A darab lényege az volt, hogy paraszti jeleneteket, élethelyzeteket ábrázoljanak korszerűen a táncszínpadon.
Gombos László zenetörténész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének tudományos munkatársa előadásában rávilágított, hogy miközben a kor kihívásai a balett területén a Gyagilev-féle produkciókat hívták életre, a koreográfusok és komponisták a pantomimben olyan lehetőséget fedeztek fel, amely alkalmasnak tűnt a legújabb mondanivaló kifejezésére. Emellett a Pierrette fátyola című pantomimdarab fogadtatásának körülményeit járta körbe, és arra kereste a választ, hogy a produkció mely tényezői vezettek a pantomim sikeréhez vagy sikertelenségéhez, megosztva a közönséget és a kritikusokat.
Szabó Balázs zenetörténész, a Széchenyi István Egyetem Művészeti Karának egyetemi docense a balett egy későbbi modernizációs pontjára hívta fel a figyelmet, ugyanis a Fülöp Viktor által előadott A szamuráj című koreográfia televíziós felvételén, valamint korabeli recenziókon és interjúkon keresztül elemezte a művet, nem táncművészeti szempontból megközelítve, hanem inkább annak szellemiségére koncentrálva – tiszteletét kifejezve ezáltal a művész és alakítása iránt. Kiemelte, hogy bár a darabban egy történetről van szó, Markó Iván koreográfiáiban nincs szigorú értelemben vett lineáris történés, és a figurákat sem a mese határozza meg, mégis megfogható tartalmak, leírható alakok jelennek meg a színpadon, akik olykor álomszerűek.
A konferencia végén Bólya Anna Mária zárszavában hangsúlyozta, megítélése szerint a tánckutatáshoz az elhangzott előadások kivétel nélkül mind hozzáadtak valami olyat, amely eddig abban vagy nem volt jelen, vagy új aspektusból közelítette meg a műveket.
A konferencia összes előadása megtekinthető ITT, az MMA MMKI YouTube-csatornáján
Fotók: Sándor Emese
