A szöveg azon négy zeneszerzőt mutatja be, akiket a közvélemény, a kormányzat vagy a pályatársak prófétának, illetve vezető egyéniségnek tartottak. A négy alkotó – Kodály Zoltán, Szervánszky Endre, Járdányi Pál és Durkó Zsolt – megnyilvánult az 1956-os forradalom kapcsán, reflektált arra, sőt a későbbiekben megemlékezett arról műveiben is. A tanulmány a témához tartozó pályaképet, alkotási körülményeket (különös hangsúllyal a zenenyelvi lehetőségekre), illetve a forradalmi zenedarabok értelmezési tartományát tárja fel. Az első esszé Kodály Zoltán, a zeneszerző és zenei tekintély szerepét vizsgálja a forradalom előtti és utáni zenei közegben. A második fejezet Járdányi Pál és Szervánszky Endre egymásra rímelő életművét tekinti át. Az utolsó esszé Durkó Zsolt kantátáinak vélhető közéleti elemzését adja. Az epilógus pedig a rendszerváltás utáni megemlékezések műsorpolitikáját elemzi, s külön kitér az Egmont-nyitány szerepére. Az elemző szöveg azokat az esztétikai kódrendszereket vizsgálja, amelyek révén a kádári, 1956-ot illető emlékezetpolitika ellenére a szerzők mégis megnyilatkozhattak.
