Győrffy Ákos

Győrffy Ákos

Az elhallgatás felé gravitálok folyton. Ez megy már vagy húsz éve. A folyamatosan eldöntendő kérdés, hogy inkább a hallgatás vagy ne a hallgatás legyen. Hogy feltétlenül írnom kell-e. Erre volt egy olyan válaszom az utóbbi években, hogy inkább elkezdtem a zenével foglalkozni. De valahogy az írás sem tudott teljesen eltűnni az életemből. És ebből lett legutóbb A távolodásban című könyv. A könyv szövegei évek alatt íródtak, vagy inkább radírozódtak ki, mert a kötet összeállítása sokkal inkább egyfajta leépítési folyamat volt. Az egyedüllét adott, egész életünkben egyedül vagyunk. Nem változtam igazán az elmúlt évtizedekben, és ez a viszonylagos változatlanság azt is jelenti, hogy az egyedüllétre való hajlamom sem változott. Ami nem azt jelenti, hogy ne keresném olykor mások társaságát. Gyerekkoromban is ilyen voltam, állandóan búvóhelyeket kerestem, olyan tereket, ahol magamra maradhatok a képzeletemmel. A gyerekkoromon sokat gondolkodom az utóbbi években. Vagy mintha valaki bennem állandóan ezzel foglalkozna. Mert sokszor hirtelen, váratlanul bukkannak fel bennem képek és helyzetek a régi időkből. Ennek semmi köze a nosztalgiához, noha sokszor párosulnak valamiféle melankolikus atmoszférával. De az ember tényleg készen van, már a korai gyermekkorban. Ennek minden sötétségével együtt, amit aztán egy életen át nyöghet. Amit csinálok, az régebben sem volt természetlíra vagy tájköltészet a szó klasszikus értelmében. A természet egy tér volt, ahol mozogni tudtam. Mert máshol nem tudtam. Van bennem valami Thomas Bernhard regényhőseinek kényszerességéből. Hogy például mindig is csak az erdőn tudtam viszonylag használható módon gondolkodni. Végiggondolni valamit. Ehhez mindig kellett egy bükkös, egy patakvölgy vagy egy sóderzátony. És hát az is hozzátartozik, hogy lenyűgöz az erdő. A teremtett lények közelsége, a hallgatag fák, a néma, mohás kövek, a vadvizek zúgása. Ebből egyenesen következik, hogy mindazt, ami foglalkoztatott, ebbe a térbe helyeztem, ez a háttér kellett ahhoz, hogy kirajzolódjanak a versek kontúrjai. De mintha ez is változna, vagy elmozdult volna valamerre. Nem a természethez fűződő kapcsolatom, a megbabonázottság, mert az megmarad, amíg élek.

Iratkozzon fel legújabb híreinkért!
magnifiermenuchevron-down-circle