A zene kisgyermekkorom óta része az életemnek. Zenei bölcsőmben – a kecskeméti Kodály Iskolában – alapoztam meg ismereteimet és tudásomat, melyet szóló hangszeresként, zenekari zenészként, kamarazenészként és kórusénekesként is kamatoztathattam. Ezt követően váltam szólóénekessé; pályámon szinte minden vokális műfajban kipróbáltam magam, és ez számtalan tapasztalattal gazdagított. Az opera- és operettszínpad felszabadító ereje, az oratóriuméneklés mértékletessége és a dalestek intimitása hihetetlenül színessé és érdekessé teszi a hivatásomat.
Tizenöt éve tanítással is foglalkozom, ez pedig egészen új dimenziókat nyitott meg számomra. Igyekszem tanáraim, mestereim örökségét és a saját művészi tapasztalataimat ennek szolgálatába állítani. Örök tanulónak tartom magam, és vallom, hogy a művészi és tanári hivatást is folyamatos önképzés, gyakorlás és önreflexió kíséri. Fontosnak tartom a tanítványok és hallgatók szerepét; a velük kialakult emberi és szakmai kapcsolódásaim folyamatosan frissen tartják a szellemet és az elmét.
A Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíjprogramja elsősorban ahhoz járult hozzá, hogy egy kevéssé ismert, ritkán hallható, bizonyos értelemben hiánypótló és nem utolsósorban szívemnek igen kedves témával foglalkozhassam. Ennek folyományaként sorozatosan adtam dalesteket, melyek műsorai nagymértékben bővítették repertoáromat és finomították technikai tudásomat. Ez alatt az időszak alatt összesen 145 dalt énekeltem Francis Poulenc-től és a vele egy időben alkotó magyar zeneszerzőktől. Ezen az olykor küzdelmes, mégis örömteli utazáson Birtalan Zsolt, Sárkány Éva és Bizják Dóra zongoraművészek voltak kiváló kamarapartnereim.
Az elmúlt három évben született ötleteim és eredményeim hatással voltak egyéb előadói és oktatói munkáimra is. Hiszem, hogy az idő az elmélyült és tanulni vágyó művésznek dolgozik.
