Babits Mihálynak az irodalom tudományos meghatározására tett kísérleteiben három irányú, elmélyült, de rejtett szaktudományos érdeklődés mutatható ki. E szövegek – lélektani motívumokat is tartalmazó – ironikusságát a használt irodalomelméleti fogalmak nyilvánvaló ellentmondásossága teremti meg. Az elemzés második szakasza amellett érvel, hogy Babits változó – Bergsonétól Szent Ágoston etikája felé forduló – morális érdeklődését irodalomelméleti szövegei is tükrözik. A kutatás utolsó fejezete a költő tudatlírája és Zalai Béla metafizikája közötti hasonlatosságot tárja fel. A szövegvizsgálat azt bizonyítja, hogy Babits irodalomelméletében a költői én fogalma a tudat és az öntudatlanság lélektani állapotából ered, ezért az irodalmi kifejezés lehetőségei egyben metafizikai teret is jelentenek az én számára.