2018. 11. 19

Intézetünk folytatta az eszmecserét, amely a különböző tudásterületek, illetve az eszmetörténet közötti módszertani kapcsolatokat, metszeteket hivatott feltárni vizsgálva annak a lehetőségét, hogy alkalmas-e az eszmetörténet, s ha igen, milyen szempontból és mennyire, a kutatásokat integráló és strukturáló szerepre. A módszertani megközelítés most sem formális kiüresítést jelentett, hanem tartalmi szempontok együttes alkalmazását. A módszer kérdése annál is inkább problematikussá vált, mert az 2018. november 12-én megrendezett műhelykonferencián a filozófia és az eszmetörténet viszonya került tárgyalásra. A filozófiában a módszertan érvényére vonatkozó ítéletek igencsak szélsőséges megoszlást mutatnak. Egyfelől a modern filozófia Descartes által kezdeményezett programja már címében is tartalmazza a módszer fogalmát, s ki is fejti azt, meghatározza a lépéseket igazság keresésének útján; másfelől viszont többen azt a meggyőződést vallják, hogy a filozófia, mivel nem tudomány, ebből kifolyólag nincs is módszertana. Úgy a tudomány, mint a filozófia és a módszer, nemkülönben a közöttük lévő reláció fogalma meghatározott, de eltérő értelemben jelenik meg ezekben az ellentétes ítéletekben. Az előadások arra keresték a választ, hogy mi a szerepe az eszméknek a múlt jelenben lezajló történeti rekonstrukciója vagy konstrukciója során; az eszmék rendszere és hierarchiája hogyan függ össze ismertelméleti szempontokkal, morális értékekkel, politikai célokkal, a művészi alkotással és annak kanonizációjával.


            A műhelykonferenciát dr. habil. Kocsis Miklós, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatója nyitotta meg, majd Kovács Dávid történész, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi docense tartott bevezető előadást, melyben az eszmetörténetet az eszmék különböző történeti kontextusokba helyezéseként határozta meg. Ilyen kontextus lehet a politika, a társadalom, a kultúra és a művészet.

Boros János filozófus, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára Eszmetörténet: tudomány vagy művészet? A jövő története című előadásában az eszmetörténet fogalmának értelmezését kezdeményezte.  Emlékeztetett arra, hogy az eszmetörténet amerikai eredetű, a humán tudományokon belüli interdiszciplináris képződmény. Akkor jött létre az elnevezés, amikor éppen lehetősége is megkérdőjeleződött, hiszen addigra vált nyilvánvalóvá, hogy minden történeti elbeszélés valamilyen szempont felől, álláspont alapján történik. Nincs esemény az azt létrehozó, vagy a rátekintés révén másodlagosan konstruáló aktus nélkül, a gyakorlati gondolkodás mindig konstruál, ahogy ezt nem csak Immanuel Kant óta tudjuk, de így volt a nyugati történelem eredetének nagy könyve, az Evangéliumok esetében is. Az eszmetörténész előtt álló módszertani problémát az előadás abban jelölte meg, hogy az ideák történetét kell megírnia egy idea birtokosaként és belőle épített kilátótoronyból, ahonnan, mint magaslatról a hegyvonulatokra, rálát az események menetére, hajlataira, változásaira. Ez a megírás azonban csak úgy lehetséges, ha kiválaszt egy ideát, ezt nem történetinek, hanem legalább az írás idejére rögzítettnek tekinti. Vagyis minden eszmetörténet írás egy eszme eluralkodása a többi fölött. Egy eszme mindig diktálja a történet írását, a történet írását vezérlő idea diktátor. Ugyanakkor az értelmezés alapját szolgáló, avagy az értelmezési hierarchia csúcsán álló eszme értelmezése egyértelműen függ azoktól az eszméktől, amelyek értelmezését magának kellene irányítania.

Farkas Attila filozófus, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a Szent István Egyetem adjunktusa Utak az újkorba: filozófia, filozófiatörténet, eszmetörténet címmel tartott előadást. Három könyv alapján mutatta be azt a folyamatot, ahogy egy, a szerző által lényegesnek tartott eszme meghatározza a történeti vizsgálatot, illetve a filozófia, a filozófiatörténet és az eszmetörténet viszonyát. Azt az összetett állítást vizsgálta, amely szerint a filozófiatörténet a filozófia történeti kontextusba helyezését jelenti, az eszmetörténet pedig a filozófiatörténet szociokulturális összefüggésbe ágyazását. Kimutatta, hogy a szerzőket nem az a kérdés foglakoztatta, hogy milyen társadalmi hatások járulnak hozzá egy filozófia létrejöttéhez, hanem az, hogy milyen filozófia és hogyan hatott a társadalomra. Nem általában, hanem egy kitüntetett jelenség együttes, a modern korszak létrejöttének vonatkozásában. A kitüntetettség abból ered, hogy ez a korszak a történelmi jelen. Quentin Skinner Reason and Rhetoric in the Philosophy of Hobbes című könyvében a reneszánsz retorikával szakító modern politikai érvelés hatását tarja fontosnak. Jonathan Israel Radical Enlightenment: Philosophy and the Making of Modernity, 1650-1750 című terjedelmes munkájában Spinoza eszméinek elterjedését ítéli döntőnek. Gertrude Himmelfarb The Roads to Modernity: The British, French, and American Enlightenments, című írásában elismeri ugyan a francia felvilágosodás hatását, de azt nem tartja kedvezőnek, a brit és amerikai felvilágosodást viszont hatásaiban is ünnepli, világossá téve az összefüggést a neokonzervatív történész világnézete és a történeti események megítélése között.   

Kucsera Tamás Gergely filozófus, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára, a Pécsi Tudományegyetem címzetes egyetemi tanára Kánon(ok) a filozófia, az eszmék és a politika bűvöletében címmel tartott előadásában döntően  a kulturális elittel és a kultúra – ezen belül meghatározóan a művészet – területén zajló kánonalkotással foglalkozott. Az esztétikum megjelenését, illetve annak megjelentetői, alkotói (a művészek) egyéni és csoporthelyzetének leírását a politikai-társadalmi környezetbe ágyazottan végezte el, a vizsgálat természetéből fakadóan nem számolt az úgynevezett autonóm művészeti/kulturális mezővel. Történeti elemzését a közbeszédben rendszerváltásnak nevezett folyamat együttes vizsgálatával indította. Megállapította, hogy a közel harminc esztendővel ezelőtt lezajlott változások társadalmi, politikai és gazdasági vonatkozásban gyökeres átalakulást eredményeztek, rendkívül kérdéses azonban, hogy ezekhez hasonló mértékű kulturális elitváltást bekövetkezett-e. Megállapította, hogy csupán három évtizede beszélhetünk a modern magyar kultúrában párhuzamos, egymást átható, vagy részben átfedő, illetve ellentétes irányultságú kanonizációkról, mivel 1948 és 1989 között, a kommunista diktatúra időszakában a teljes nyilvánosság előtt nem formálódhattak a politikaitól független tudományos és művészeti kánonok. De arra is felhívta a figyelmet, hogy megvannak azok a több évszázados jellemzői a nemzeti kulturális önreflexiónak, amelyek akár felszín alatt, akár teljesen nyilvánvaló módon megjelenve, alakítják az értékválasztásokat. Ilyen jellemző a lemaradásélmény, vagy a magyar versus egyetemes szemben álló, illetve szándékosan szembe állított, értékrendje.

Az előadásokat követő kerekasztal-beszélgetésen figyelem irányult a pszichológiai és az eszmetörténeti vizsgálat viszonyára, arra, hogy az angliai eszmetörténet módszertani szempontból részben a Wittgenstein-féle antipszichologizmusra, valamit a beszédaktus-elméletre vezethető vissza. A beszélgetés számot vetett történetírás kapcsán megjelenő ismertelméleti perspektivizmus problémájával. A legélénkebb eszmecsere az angolszász típusú eszmetörténet és a német szellemtörténeti iskola különbségé kapcsán bontakozott ki olyan fogalmak alapján, mint a holizmus és a korszellem, hogy a korszellem mennyiben alkalmas különböző politikai és kulturális fejlemények magyarázatára.