Wesselényi-Garay Andor 1969-ben született Szegeden. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett építészmérnöki diplomát, majd saját építészirodát alapított. Többszáz építészeti tárgyú cikk, esszé, kritika és tanulmány szerzője. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa a koronavírus-járvány miatt bevezetett kijárási korlátozás miatt jelenleg otthonról végzi munkáját. Az ezzel járó kihívásokról, hétköznapjairól, valamint jövőbeli terveiről is kérdeztük őt kutatóinkról szóló új interjúsorozatunkban.
Egy éppen folyamatban lévő kutatás keretében a kortárs magyar építészet 1983 utáni jelenségein belül az új népi építészet lehetséges megjelenési formáit vizsgálod, méghozzá egy kertről készült esettanulmány formájában. Megtennéd, hogy bemutatod ennek a kutatásnak a hátterét?
Még annak idején, két éve Fehér Anikó kolléganőm szervezett egy konferenciát Vallás-nép-művészet címmel a Műcsarnokban, amelyen építészként azt a kérdést jártam körbe, hogy értelmezhető-e ma ez a címben is szereplő a hármasság a saját szakmám esetében, avagy létezik-e vallásos népi építészet Magyarországon. Arra a következtetésre jutottam, hogy
elszórva megtalálhatjuk a tárgyi emlékeit annak a vallásos népi építészetnek, amelyet keresünk, de alapvetően ez a három dolog ma nagyon ritkán találkozik egymással. Értelmezhetőbb képet kapunk, ha ezt a fogalomcsoportot szétválasztjuk vallásos építészetre, valamint népi építészetre. A vallás és az építészet kapcsolatában nagyon fontos jelenségekre bukkanunk, ha elfogadjuk, hogy rendkívül jelentős volt az elmúlt 30-40 évben a templomépítészet, a kortárs magyar építészetben pedig a borászatok építészete. Emellett kialakult egy olyasfajta értelmezés is, amely a funkciók fenségességén keresztül az építészetbe helyezett egy olyasfajta élményszerűséget, amelyet legegyszerűbben az építészeti tér szakralitásának, pszichológiai hatásának tudunk nevezni.
Ezek szerint az építészet és vallás kapcsolatát a templomépítészetben és a borászatok építészetében találhatjuk meg?
Pontosan, ezeket olyasfajta koncepció kötötte össze, amelynek középpontjában az építészeti tér inherens, veleszületett szakralitása, pszichológiai hatása állt. Ezt a hatást az építészek előszeretettel bontották ki mindkét téren, amelyre azért volt lehetőség, mert az építészeti térben valóban van valami lenyűgöző, és nagy hatást gyakorol az emberre: különösen, ha nagy, és különösen, ha üres. A borászatok építészetének esetében jelentős ipari funkcióról van szó, ahol az erjesztőtartályok, érlelőterek, hordós pincék mérete eleve magában hordozza ezt a lehetőséget. A magyar építészekre nagy hatással volt Hamvas Béla A bor filozófiájának koncepciója, amely megteremtett egy olyan hagyományt a magyarországi kultúrtörténetben, amelyet én irodalmi, művelődéstörténeti szempontból nem kívánok elemezni. Azt viszont állíthatom, hogy onnantól kezdve, hogy a kilencvenes években elindult a nagy borászatépítési hullám, az építészek azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy egyfajta építészeti illusztrációját adják annak az ezoterikus szakralitásnak, amelyet valahol Hamvas Béla fogalmaz meg a borok kapcsán. A borászatokról ebben az értelemben tehát sok szó esett, mert a Hamvas-féle értelmezés véleményem szerint lesúlyozta a borról való nyilatkozási módot, a bor felé mutatott elsődleges reakciókat. Létezik azonban egy másik, ha szabad úgy fogalmaznom, alul beszélt hagyomány ipari építészeté, de az eddig nem lett kimondva, hogy a borászat ipar lenne. Pedig közeli még az emléke annak, hogy a két világháború között, nagyjából száz évvel ezelőtt egy olyan gondolat jelent meg, amely szerint a modern kor katedrálisai már nem a templomok, hanem az ipari szolgáltató építmények. Gáztartályok, víztornyok, nagy turbinacsarnokok kvázi templomként vannak emlegetve. A borászatokban így szükségképp ott van ez a reakció, hiszen iparról van szó, de nem hivatkoznak rá. Amikor a borászatok Magyarországon virágzásnak indultak, még velünk élt, sőt a mai napig velünk él az Iparterv kultusza, amely menedéket képezett a legtehetségesebb építészek számára a szocreál kívánalma elől, tehát el lehetett menekülni párt által diktált stíluskövetelményektől arra való hivatkozásként, hogy itt egy funkcióról van szó, mondván, hogy kérem szépen, itt kohókat, házgyárakat, erőműveket, turbinaházakat építünk. Igazolható hipotézis, hogy ez a lendület mozgatja a borászatokat akkor, amikor azok kapcsán az építészek szakralitásról kezdenek beszélni. Valaki ezt nagyon konkrétan érti, és úgy értelmezi, hogy a bor az maga az átváltozás misztériuma, következésképpen egyfajta krisztusi történettel helyezi párhuzamba azt a folyamatot, amelynek során a szőlőből bor lesz.
Nézzük meg a másik fogalomcsoportot is. Mit értesz pontosan új népi építészet alatt?
Meggyőződésem, hogy létezik a mai népi építészet, amely viszont formailag nem feleltethető meg annak a parasztépítészeti ikonográfiának, amelyet a XIX. század végétől a XX. század két világháború közötti időszakáig dolgoztunk ki magunknak, és amelyet szeretünk – ha szabad ezt mondani – egyfajta bartóki modell építészeti illusztrációjaként tekinteni. Ezt a mai, általam sejteni vélt népi építészetet a szociológia hétköznapi folklórizmusnak nevezi. Az etnográfia és a szociológia egyébként nagyon megengedő azokkal a tárgyi jelenségekkel szemben, amelyeket úgymond a „nép” maga csinált. Ezt az új népi építészetet vélem én felfedezni nagyon sok vidéki házban, vidéki tárgyegyüttesben, amelyek viszont nagyon sérülékenyek, esendőek, amelyeket könnyen kidobunk a szemétbe, mondván, hogy ez valamiféle giccs, ez valamiféle kádárista izé… De ilyesfajta kollektív népi ornamentikának, díszítőművészetnek látom például a Kádár-kocka vakolatdíszítéseit is.
Hogyan néz ki ez az elmélet egy konkrét kertre leszűkítve, amelyről az esettanulmány is készül?
Az új népi építészet kategóriájába tartozik meglátásom szerint az is, amikor valaki egy életen át a kertjét csinosítva, szépítgetve egy telekméretű összművészeti alkotást hoz létre. Úgy vélem, ilyesmivel találkoztam egy olyan kertben, amely a saját rokonságomhoz tartozik, és amelyet nagyon nagy szeretettel, odafigyeléssel és a környezet követelményeire való őszinte reagálással alakít egy mai modern parasztember.
Az alakítás eszközei azonban már nem a fúrás-faragás, hanem leginkább olyan eszközök installálása, amelyeket a különféle, mindenki számára elérhető építőanyag-áruházakban talál, így válik egy térbeli asszamblázzsá a kert. Ennek az indokait abban a tanulmányban fejtem ki, amelyen most dolgozom, már csak a kert történetének feldolgozása van hátra. Érdekes számomra, hogy Rajk Lászlóval kezdve, Janáky Istvánnal folytatva, Szolnoki Józseffel és Katharina Roters-szel befejezve a legfiatalabb vagy a közép-művészgeneráció milyen újfajta szemlélettel tekint a hatvanas-hetvenes évekből származó (szocialista) tárgyegyüttesekre, amelyeket egységesen ki szoktunk dobni a szemétdombra. A tanulmány megírása számomra egyfajta családi adósság törlesztését is jelenti, már régóta szerettem volna megírni ennek a kis kertnek a történetét.
Hogy érzed most magad? Milyen kihívásokkal kell szembenézned a home office kapcsán?
A home office-ban az a legnehezebb, hogy minden összemosódik mindennel, legfőképpen a magánéletem az irodai élettel, hiszen a telefonos megbeszéléseknél nem csak a munkaügyeket beszélem meg a kollégákkal, hanem óhatatlanul is hosszabban eltársalgok velük, mert emberi arcokra és közelségre vágyom, ezért minden egyes beszélgetés és feladat 30%-kal hosszabb ideig tart nálam. Ahogy látom a különböző hírportálokon és a kollégáimon is, szerintem most kezd mindenkinek elege lenni az otthonlétből, és most vannak abban a fázisban, hogy „megtanulok különféle nyelveket, kipattintom magam és lefogyok, új életet kezdek”. Bent a kutatóintézetben mindig intenzíven elvégeztem a munkámat, és közben nagyon röviden eszmét tudtam cserélni, amikor átmentem más kollégákhoz, vagy pár dolgot megbeszéltem a szervezési osztályon. Mindez most jóval több időt vesz igénybe.
Biztosan tartogat számodra előnyöket is a kialakult helyzet…
Olyan szempontból jobban tudok koncentrálni, hogy egyedül vagyok itthon, nincsenek körülöttem a családtagok, viszont éppen emiatt sokkal könnyeben begolyózom. Hosszú napok telnek el úgy, hogy egyáltalán nem látok élő embert, és ez nekem társasági lényként hatalmas kihívást jelent. De így legalább belefér, hogy ebéd után beiktassak egy kis pihenőt. Mindeközben haladnak a kortárs öko-regionalista építészetet bemutató albumunk előkészületei, amelyen Bujnovszky Tamással együtt dolgozunk. A mostani helyzet szintén nagyon kedvező az ezzel kapcsolatos munkának, hiszen rengeteg előkészített anyagunk van, a fotóanyag már készen van és nem utolsó sorban a lemaradásainkat is be tudjuk hozni.
A készülő album mellett milyen tudományos munkádra számíthatunk a közeljövőben?
Jelenleg a METSZET című tudományos lapba írok egy tanulmányt, amely azért érdekes, mert ez a folyóirat úgy került bele a Scopus nevezetű tudományos adatbázisba – amely egyébként nagyon fontos a doktorjelölteknek és a tudományos feljebb lépés szempontjából –, hogy a kortárs magyar építészet jelenségeivel foglalkozik, de magazinszinten, rengeteg fotóval. Van egy bizonyos rendszeressége, és bizonyos típusú cikkek kétnyelvű összefoglalóval és hivatkozással jelennek meg. Azok a cikkek, amelyek ebbe a magazinba bekerülnek, a Scopus adatbázisba is bekerülnek, de ettől függetlenül egy színes-szagos magazincikket lát maga előtt az ember. Éppen ezért nagyon fontos nekem, ráadásul Közép-Európában jelenleg csupán két másik olyan lap létezik, amely ennél is erősebb.
Pontosan milyen témával foglalkozik ez a tanulmány?
A cikk középpontjában Ferencz Marcel TTS-rendezvényhajója áll, amely egy régi uszály felújításával született meg. Maga a tanulmány két részből fog állni. Az első rész bemutatja, hogy hogyan néz ki ez a rendezvényhajó: több szintje van, egy általában lezárt fedélközi szint, a fedélzet nyitott és zárt résszel, amely a rendezvénytér, és egy emelt pódiumú nyitott rész. A víz folyásának irányában van még egy kajakkikötője is, ahová fel tudnak evezni a kajakosok, rendszerint kivontatják a stégre a holmijukat, lezuhanyoznak, edzenek egy kicsit, majd ezután eveznek tovább. Nagyon szép kis hajó, rengeteg hozzá hasonló kellene még a Dunára.
A cikkben mindemellett felvillantom azokat a kultúrtörténeti eseményeket, amelyek fordulópontnak bizonyultak a város és a Duna kapcsolatában. Az irodalomban a Duna kulturális tényező, a város számára pedig szintén nem „csak egy folyó”, hanem természeti jelenség, amelyből egy idő után műtárgy lesz: gátakat építenek, amely által el is vágják a várost a folyótól, ez pedig akkor válik véglegessé, amikor a rakpartokat a hatvanas években elinduló nagy lakóparképítési hullám kezdetétől fogva elkezdik arra használni, hogy itt szállítsák a paneleket hatalmas teherautókban a különböző házgyárakból. Így születik meg a gondolat, hogy a nagyobb közlekedés előtt is megnyissák őket. Nagy kihívást jelent az, hogy hogyan tudnánk újra naturalizálni a Dunát, hiszen ehhez többsávos autóutakat kellene megszüntetni. A folyó domesztikálja a házakat maga körül, ugyanis látszik az épületeken, hogy folyópartra szánták őket. Viszont amikor kivonul az építészet a folyóra, azt doboz-szerűen teszi: nem egy hajóra, hanem inkább egy házra hasonlítanak az építmények.
Emellett építészként részt vettél egy eszmetörténeti konferencián is.
Igen, Farkas Attila kollégám eszmetörténet és építészet témában megrendezett műhelykonferenciáján egy viszonylag általános, nagyívű hozzászólást tartottam. Most a konferencia előadásaiból készülő kötetéhez tervezek írni még egy értekezést.
Hogyan kapcsolódik az építészet a filozófiához?
Az építészetre nagyon könnyen tekinthetünk az éppen aktuális korszellem megtestesítőjeként. Szeretjük egy-egy szóval vagy jól csengő gondolattal elintézni, hogy miről is szól az építészet, és hogyan tükrözi az éppen fennálló kor társadalmát, kultúráját. Ha akarom, az építészetet nagyon jól tudom szellem- és eszmetörténeti illusztrációk sorozataként láttatni. Ráadásul az építészet egy lassú műfaj – hosszú idő, mire felépül egy ház –, így előszeretettel igazolja az ehhez hasonló aktuális trendeket. Építészet és filozófia kapcsolatában ez lépten nyomon észrevehető, például a hajtogatásra vagy a dekonstrukcióra gondolva. Az építészet-teoretikusok és az építészek időről időre rengeteg metafora, hasonlat, párhuzam, analógia mentén próbálják ezt bizonyítani, vegyük például a strukturalizmust, amelynek éppen az illusztrálására jön létre maga a strukturalista építészet. Ez egy hálás téma, az elmélet nagyon látványosan kimutatható.
Hogyan látod, miként hatott a most kialakult helyzet a kutatói szférára?
Azt érzem, hogy most nagyot zuhantam a Maslow-piramisban. Nehezemre esik megküzdeni az egyedülléttel, és teljesen máshogy viszonyulok a kultúrához is. Az ember saját hivatásának értelmébe vetett hite ilyenkor nagyon meg tud kérdőjeleződni, mert azt látom, hogy sokaknak most másra lenne szüksége. Szerencsésnek tartom magam, amiért kultúrával foglalkozhatok, de ahogy mondani szokás: ha szólnak a fegyverek, hallgatnak a múzsák – márpedig bizonyos értelemben most szólnak a fegyverek.
Nem csak kutatóként ismerhetünk, hiszen két egyetemen is oktatsz. Mik a tapasztalataid az online egyetemi oktatással kapcsolatban?
Minden héten van online előadásom a Széchenyi István Egyetemen és a Budapesti Metropolitan Egyetemen is. A magyar nyelvű előadásaimat meg szoktam tartani online, az angol nyelvűeket nem. A tanítást távoktatással szerintem nem lehet megcsinálni, legalábbis én egyáltalán nem vagyok ilyen alkat. Nehéz nekem abból a szempontból, hogy a hallgatók és köztem van egy fal, amelyet egyszerűen nem tudok áttörni, legfeljebb csak döngetni. Nem ugyanaz, mint személyesen. Nagyon szeretem a társaságot, az órák nagy részén figyelem a hallgatókat, beszélgetést kezdeményezek feléjük, most pedig gyakorlatilag egy üres kamerának beszélek, és nem igazán kapok visszajelzést. Az online konzultációkon viszont nagyon lelkesen részt veszek, emellett szakdolgozatokat is szoktam olvasni.
Hogyan látod a hallgatók visszajelzéseit ezzel kapcsolatban?
Részükről is érzek egyfajta passzivitást, nehéz a négy fal között lelkesedéssel és ihletettséggel viszonyulni egy témához.
Eddig csak a munkáról beszéltünk, de nyilván neked is szükséged van kikapcsolódásra, hobbira…
Azt vettem észre, hogy ebben a válsághelyzetben olyan, mintha eltűnnének a hobbik, vagyis már nem kapcsolnak ki annyira. Nekem a hobbim az volt, hogy társasági életet éltem. Nagyon sokat zenéltem fiatalkoromtól kezdve, most is fontolgatom, hogy szerzek magamnak egy digitális zongorát. Ugyanis a régi hobbijaim – mint többek közt az olvasás – már nem jelentik ugyanazt a kikapcsolódást. Olyan cselekvésre lenne szükségem, amely fizikai hatással van rám, és a zene az bizonyítottan ilyen, hiszen endorfinokat szabadít fel – ahogy a futás is. Eddig nem nagyon szerettem futni, de tudom, hogy sokkal rosszabb lenne nélküle, így gyakran járok ki a közeli erdőbe kocogni.
Mi az, ami a legjobban hiányzik a mindennapjaidból?
Hiányoznak a nagy nevetések a barátaimmal, amelyekben kifejezetten jó vagyok, meg az emberi gesztusok, az ölelések, a férfias hátbaveregetések, amelyek az embereket egyébként emberekké teszik.
A mostani, kicsit egyhangú otthoni létben mi a napod fénypontja?
Amikor visszaérek a futásból, és megköszönöm magamnak az erőfeszítést, miután érzem, hogy feltöltődtem. Ennek fényében a mélypont pedig az, amikor rádöbbenek, hogy futni kellett volna reggel, de ez valamiért kimaradt.
Gyakran ki szoktál mozdulni, vagy csak akkor, ha nagyon muszáj?
Nem, nagyon komolyan veszem a szabályokat. Itt a környékünkön úgy látom, hogy mindenki más is: odafigyelnek egymásra, tartják a távolságot.
Milyen terveket fogsz megvalósítani, miután minden visszatért a régi kerékvágásba?
Én tényleg alig várom, hogy visszamenjünk dolgozni. Bízom benne, hogy a világ nem változik meg gyökeresen. Nem volt rossz hely, ahogyan ott hagytuk, és nem lesz rosszabb hely ezután sem. Mindenki a saját maga szintjén próbálja jobbá tenni a világot. Nagyon várom az őszre tervezett MMKI5 konferenciát, illetve hogy működjön ismért a gyakorlati oktatás, hogy ki tudjanak menni a hallgatók a szabadba és kétkezi munkákat hozhassanak létre, hogy újra bejárhassunk az MMA MMKI székházába, a Hild-villába dolgozni, és tegyük azt, ami a dolgunk: a kortárs magyar művészet megértése, feltárása, strukturálása akár akadémiai, akár oktatási szinten; hiszen nagyon fontos szerepünk van és lesz is majd a jövőben. A legjobban viszont azt várom, hogy minél hamarabb részt vehessek egy olyan workshopon, amelyen építünk is, ahol sok ember jön össze, egy szó mint száz: egy olyan munkát, amelyen keresztül megünnepelhetjük, hogy végre vége van az eddigi nehézségeknek.
