A Népi/vernakuláris építészet: a hagyományoktól a jövőig címmel augusztus 27. és 31. között zajló nemzetközi konferencia első napján a világ számos pontjának népi és vernakuláris építészeti örökségét, valamint az épített örökség védelme, továbbélése érdekében alkalmazott jó gyakorlatokat ismerhették meg a résztvevők Veszprémben.
A konferenciát Vukoszávlyev Zorán műemlékvédelemért felelős helyettes államtitkár előadása nyitotta meg, amelyben „emberöltőnkénti kötelességeinkről” beszélt. Kodály Zoltánt idézve hangsúlyozta, hogy elődeink kultúrájának megtartásáért, életben tartásáért minden egyes generációnak erőfeszítéseket kell tenni. Elmondása szerint a népi építészet védelme, kutatása, tanulmányozása és inspirációs forrásként való felhasználása azért is rendkívüli jelentőségű, mert a felhasznált anyagok, a formák és a funkciók a népi építészet egész története során egyfajta természetes logikát követtek, mélyen beágyazódtak a természeti, éghajlati és társadalmi kontextusba, ötletekkel, tanulságokkal szolgálva ezáltal a kortárs fenntartható építészet számára is.
Nagy Dénes, az MTA VEAB Népi Építészeti Munkabizottságának elnöke, a konferencia egyik szervezője szintén kiemelte a tanulás és a tudásmegosztás jelentőségét. Meglátása szerint a tradíciók és a jövő kapcsolatát az úgynevezett „glokalizmus”, azaz a globálisan ismert legújabb innovációk és a lokális hagyományok ötvözete teremtheti meg. Előadásában a „népi” és a „vernakuláris” szó jelentésrétegeit is elemezte a különböző nyelvekben. Emlékeztetett, hogy hazánkban már a 20. század első felében is fontosnak tartották, hogy a leendő építészek az egyetemi képzés során megismerkedhessenek a magyar népi építészeti tradíciókkal.
Az első szekcióülés az Around the world, azaz A világ körül címet viselte. Az első előadó a brit Vernacular Architecture Group (VAG) elnöke, Adrian Green volt, aki a vernakuláris építészet tanulmányozásának nagy-britanniai történetéről beszélt, illetve példákkal illusztrálta az egyes régiók jellemző építkezési stílusát. Kiemelte, hogy a vernakuláris építészet a brit megközelítésben minden, a társadalmi hierarchiában az arisztokrácia alatt elhelyezkedő réteg építkezési módját magában foglalja, azonban a legkorábbi épületek között jobbára a módosabbak által építtetettek maradtak fenn, hiszen ők engedhették meg maguknak az időtálló anyagok használatát. A szegényebb rétegek lakóházainak tanulmányozása komplexebb, régészeti megközelítésű feladat, ami szintén része a VAG feladatainak.
Elaine Jackson-Retondo, az egyesült államokbeli Vernacular Architecture Forum (VAF) elnöke a vernakuláris építészet védelme végett létrejött szervezet múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélt. Hangsúlyozta, hogy a fenntartható és előremutató működés szempontjából elengedhetetlen a fejlődési lehetőségek folyamatos keresése. Az amerikai szervezet ezt a fiatal kutatók és pályakezdők bevonásával, ösztöndíjakkal kívánja biztosítani, valamint több olyan irányt is azonosítottak (többek között a terepmunka kereteinek átgondolását, a történelem során marginalizált csoportok épített történelmének tanulmányozását és megőrzését), amelyek új kihívásokat jelentenek a vernakuláris és népi építészet védelme szempontjából.
Nobuo Mishima, a japán Saga Egyetem professzora a vasútvonalak és a vasúti épületek hatását elemezte az egyes településekre. Egy konkrét építészeti példán keresztül ismertette, hogy miként újítható fel egy régi, megőrzésre érdemes épület úgy, hogy megfeleljen a jelenkor kihívásainak, és akár egy egész település meghatározó jelentőségű létesítményévé lépjen elő. A Hizenhama vasútállomás közel egy évszázaddal ezelőtt épült. A bővítések és átépítések miatt a 21. századra elvesztette eredeti jellegzetességeit, a belső terek pedig nem tudták kielégíteni az épületet látogató közösség újabb igényeit. Az állomás felújítása a helyi közösség bevonásával és komoly médiakampánnyal zajlott, így az új funkciókkal (például egy szakébárral) kibővült épület már attraktív turistacélponttá válhatott.
A második szekció a Good/wood afternoon címet viselte, utalva arra, hogy az itt elhangzó előadások mindegyikében megjelent a faanyag használata valamilyen módon. A svéd Linda Lindblad és Karl-Magnus Melin a hagyományos és fenntartható anyaghasználat jegyében a rendkívül ellenálló nyárfa használati lehetőségeikről beszélt. Franziska Dalheimer finn doktoranduszhallgató a Finnországban élő, nomád életmódot folytató számik építkezési szokásait mutatta be, részletesen ismertetve a mobilis nyári, illetve a helyhez kötött téli szállások különbségeit, kiemelve, hogy mind a fenntartható anyaghasználatra, mind a funkcionális szemléletre jó példák ezek az építmények.
Rodics Gergely a vidékfejlesztés egy komplex, szervezett példáját mutatta be a Pogány-havas régión keresztül. A cél a környék hagyományos képének megőrzése volt, ám ehhez elsőként a lakossággal volt fontos megértetni, hogy a hagyományos, a szegénység képével társított, egyszerű házak olyan értéket képviselnek, amelynek megőrzése kulcsfontosságú a tradíciók továbbélése szempontjából. Esztány Győző arra mutatott példákat, hogy a régi, funkciójukat vesztett csűrök hogyan kaphatnak új életet vendégházként, kávézóként vagy akár műteremként.
Khaled Saleh Pascha a chilei hagyományos faépítészet öt regionális példáját vonultatta fel. Mindegyik esetben szembetűnő volt, hogy az építmények konstrukciója alkalmazkodott a helyi klímához. Iquiquében például, ahol a napi hőingás rendkívül nagy, jellemző a beépítetlen felső szint, amely biztosítja az árnyékot és a légmozgást napközben, míg a falakba beépített hőmegtartó elemek elősegítik, hogy a lakóépület ne hűljön ki túlságosan a hideg éjszaka során.
In-Souk Cho a dél-koreai Yangleem Archívum példáján mutatta be, milyen kihívásokat rejt az építészek számára, ha egyszerre kell a modern előírásoknak megfelelni (például tűzvédelem, épületbiztonság tekintetében), és ezzel együtt továbbörökíteni és felhasználni az elődök által felhalmozott építészeti tudást, megjeleníteni a hagyományos formakincset. A hagyományos és a modern párbeszédében a folyamatosság igényét és jelentőségét hangsúlyozta, mint a lokális arculat fenntartásának kulcsát.
Szilágyi Mária és Kerner Gábor a szegedi nagytáj építészeti hagyományait és jelen állapotát vizsgáló kutatásuk tanulságait foglalták össze. A szerb–magyar együttműködés révén megvalósuló projekt eredményeképp a hazai építészet egy, a táj jellemző építészeti stílusának irányvonalait összegző útmutatóval is gazdagodott, amely segíthet abban, hogy az új épületek ne törjék meg a nagytáj jellegzetes látképét.
Wettstein Domonkos a BME Urbanisztika Tanszékének tanszékvezető-helyettese a Balaton-part építészeti képének alakulását mutatta be. Előadásából kiderült, hogy jelentős különbségek észlelhetők az északi és a déli part üdülőövezetei között, ugyanis északon a települések elrendezése és a domborzat okán jobban érvényesülhetett a népi építészet hatása, a természetes anyagok, archetipikus formák használata és a helyi kultúra befolyása.
Gráfik Imre Balatonalmádi építészetének történetét és néprajzi jellemzőit ismertette. Előadásában hangsúlyozta a műemlékvédelem fontosságát, meggyőződése szerint ez az egyetlen módja annak, hogy az építészettörténeti és etnográfiai szempontból jelentős épületek és az általuk képviselt értékek fennmaradhassanak a jövőben is.
A konferencia augusztus 29-én egy tanulmányi kirándulással folytatódott, amelynek során a résztvevők többek között a taliándörögdi Inkler-ház restaurálásának folyamatába pillanthatnak be Józsa Tamás, a győri Hild József Építőipari Technikum igazgatója jóvoltából; megismerkedhetnek Salföld történetével és újraépített örökségével is Somogyi Győző akadémikus révén, illetve Kerner Gábor műemlékvédelmi szakmérnök vezetésével Kékkút, Köveskál és Taliándörögd építészeti örökségét fedezhették fel.
Galéria
