Márkus Béla tanulmányain nem uralkodik el teoretikus pallérozottsága, csak akkor hivatkozik az elméletre, amikor nélkülözhetetlen; hagyja, hogy a művek magukért beszéljenek. Ebből az attitűdből következik, hogy Márkus a magyar kritikaírói tradíció dichotómiájára hederít: irodalomtudományos metaszövegei nem „reflektálják agyon" írásait; oldott, gördülékeny és hajlékony stílusa fegyelmezett, nem válik önműködővé. Elméleti alapvetése tulajdonképpen a stílus maga, amelyet leginkább „epiko-kritikusinak" keresztelhetünk el. Az irodalomtörténész Horváth János és Barta János világos stílusát ötvözi a legnemesebb esszéizmussal, Schöpflin Aladár, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán és Németh László beszédmódjaival. Miként nem igazodik módszertani vagy stiláris elvárásokhoz, különféle esztétikai világnézetek, irodalmi szemléletmódok jeleseiről vagy derékhadáról ad határozott képet, rajzol árnyalt portrét.
