Farkas Attila filozófus a Szent István Egyetem Gazdasági és Társadalomtudományi Karának adjunktusa és az MMA MMKI tudományos munkatársa. Kutatási területe a társadalom, a gazdaság, a politika és a kultúra filozófiájának eszmetörténeti és analitikus vizsgálata, ezekben a tárgykörökben egy önálló kötetet, valamint számos könyvfejezetet és folyóiratcikket publikált. Legfrissebb kutatásának részleteiről korábban már honlapunkon is beszámolt, amelynek során az elmúlt évek vizsgálódásait folytatva a XX. századi szélsőséges eszmék közötti alternatívákra, azaz a „harmadik utakra” vonatkozó elméleteket tanulmányozza közelebbről. Az otthoni munkavégzésből adódó technikai nehézségeket leküzdve továbbra is válaszokat keres erre a kérdésre, és a négy fal között folytatja kutatói munkásságát. A home office előnyeiről, hátrányairól és a lehetséges harmadik utakról beszélgetünk Farkas Attilával kutatóinkról szól interjúsorozatunk most következő részében.
Mire utal nálad pontosan a „harmadik út” kifejezés?
A jelenleg is zajló kutatásom alapvetően többféle harmadik utat képzel el magának, amelyek két nagy szélsőség között jöhetnek létre. A XX. században jelen lévő kapitalizmus és a kommunizmus rendszere közötti lehetséges alternatívákról van itt szó, amelyek a két rossz elutasításával egy harmadik utat igyekeznek megtalálni. Ahogy mondani szokták, ez legtöbbször azon múlik, hogy egészen pontosan mi az a két tényező, amelyek között elhelyezkedik ez a bizonyos harmadik út, mi a másik két alternatíva. Felmerülhet még az a kérdés is, hogy amellett, hogy ez az út két dolog között helyezkedik el, melyiket utasítja el jobban, avagy melyikhez áll közelebb. Általában itt nagy a mozgástér, nehéz megállapítani, hogy mértanilag hol helyezkedik el egy bizonyos álláspont: valószínűleg attól akarja magát jobban eltaszítani, amelyiket jobban ellenzi.
Milyen részekből áll az ezzel kapcsolatos kutatásod?
Engem konkrétan a piaci fundamentalista, individualista anarchizmus – amelyet röviden kapitalizmusnak is szoktak hívni –, valamint a szélsőséges kollektivizmus, azaz totalitarizmus foglalkoztat. Ezen belül azt is szeretném megvizsgálni, hogy a művészet hogyan kapcsolódik mindehhez. Eszmetörténeti kutatásom egyik fontos pillére a magyarországi helyzet megvizsgálása, a másik pillér pedig John Maynard Keynes kiváló közgazdász-filozófus ezzel kapcsolatos nézetrendszere. Mindez egy régóta előkészületben lévő kutatás részét képezi. Próbáltam már más oldalakról is megközelíteni a problémát, az előzmények több évtizede folynak, de a konkrét irány mindössze 2-3 évvel ezelőtt alakult ki.
Hazánkban hogyan kell elképzelni a harmadik út koncepcióját?
Maga a harmadik utas koncepció alapvetően egyrészt magyar jellemvonás, tehát rendelkezik bizonyos nemzeti sajátosságokkal, másrészt illeszkedik a korabeli európai trendekhez, amikor is mindenki kereste azt a lehetőséget, hogyan lehetne a két szélsőséges, rossznak tekintett berendezkedés között vagy afölött egy harmadikat találni. A magyarországi írók az 1930-as években ezt mind-mind máshogyan viselték, ideértve Németh Lászlót és Szabó Dezsőt is. Hazánkban az 1930-as években ilyen tekintetben borzalmas volt a helyzet, mert két brutális nagyhatalom, a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió veszélyét éreztük, és egyikhez sem igazán akartunk csatlakozni, így hát muszáj volt egy harmadik lehetőség után néznünk. Ugyanakkor a hagyományos szabadpiaci kapitalizmus sem volt szimpatikus Németh Lászlónak és a többi szerzőnek, úgyhogy a szélsőségek helyett próbáltak meg valamilyen jobb megoldást találni.
Hogyan nézett ki mindez Németh László esetében?
Nála a legfőbb probléma az volt, hogy a harmadik úttal kapcsolatos gondolatrendszere nem tudott kellőképpen kibontakozni, ugyanis a kommunista diktatúra 1945-től vagy megsemmisítette az effajta elképzeléseket, vagy a saját céljaira használta fel őket… tehát nálunk nem volt meg a lehetőség arra, hogy ezek az elképzelések kiteljesedjenek. Ellenségesnek számítottak, mert úgy tartották, hogy „aki nincs velünk, az ilyen szempontból ellenünk van”. Németh Lászlónak élete végéig kitartanak ezek a meglátásai, bár ő közelebb látta magát a szocializmushoz, mintsem a kapitalizmushoz. A magyar harmadik utasok közül többnyire Németh László volt az, aki jobban utálta a kapitalizmust, mint a szocializmust, és nem látta meg azokat a lehetőségeket, amelyek a piaci rendszerben és a polgári demokráciában megvoltak, ezért inkább a kollektivizmushoz került közelebb.
Említetted, hogy Keynes nézeteivel is foglalkozol, ezeknek mik a legfőbb ismérvei?
A harmadik út keresése szorosan kapcsolódik ahhoz a kérdéskörhöz, hogy milyen szerepet játszik az állam a társadalom életében. Keynes ezzel kapcsolatban úgy érvel, hogy a gazdaságban a keresletet, a kínálatot, a fogyasztást és a beruházást össze kell hangolni, és szabályozni kell a piacot annak érdekében, hogy ne legyenek válságok. Ennek a szabályozásnak többféle végrehajtója lehet, de mindközül a legkiemelkedőbb az állam, amelyre a XX. században olykor nagyon félelmetes hatalomként tekintettek, gondolok itt az ezzel kapcsolatos ellenutópiákra, mint például Orwell 1984 vagy Huxley Szép új világ című művére. De folytathatjuk még a sort Koestler Sötétség délben című regényével – amely elsőként fedte fel az igazságot a Szovjetunió koncepciós pereiről –, Burgess Gépnarancs című könyvével vagy akár Terry Gilliam Brazil című filmjével is. A megerősödött központi hatalom nemcsak az állam, hanem akár egy nagyobb cég, szervezet kezében is összpontosulhat, amely képes totálisan uralni az embereket. Keynes nem volt az állam feltétlen híve, de nem is rettegett tőle, társadalmi összehangolásra gondolt, aminek az állam is része.
Több disztópia címe is felmerült, de milyen szerepe van pontosan az utópia fogalmának a harmadik út esetében?
Sokak számára tűnt utópikusnak egy lehetséges harmadik út gondolata, ugyanis a két valóság (kapitalizmus és szocializmus) helyett, amely akkoriban számukra létezett, elképzelhetetlennek tűnt bármilyen más megoldás. Ezek az emberek csupán annyiban tévedtek, hogy a kapitalizmus továbbfejleszthető volt, a szocializmus meg nem, ezért meg is bukott. A második világháborútól és az 19601970-es évektől kezdve láthatóan a csúcsra jutott az újfajta kapitalizmus, amely a többség számára elfogadhatónak bizonyult. Az 19701980-as évekbeli nyugat-európai jólét is ennek hatására és a harmadik utas elképzelések következményeként alakult ki.
A kutatásaid során bizonyos filozófiai nézetek eszmetörténeti és analitikus vizsgálatával foglalkozol. Milyen szempontokat kell figyelembe venned egy ilyen eszmetörténeti kutatásnál?
Leginkább az érdekel, hogy egyes eszmék, amelyek a filozófiában is megvannak – mint teszem azt az individualizmus és kollektivizmus –, hogyan jelennek meg a szépirodalomban, illetve más tudományágakban. Szépíróknál, költőknél gyakran felfedezhető, de például a festészet nem annyira szólal meg. A költők és az írók ilyen értelemben közelebb vannak a filozófiához. Korábban a Kutatóintézetben szerveztem eszmetörténeti műhelykonferenciákat, amelyeknek az volt a lényege, hogy a kevésbé szóba hozott területek (zene, tánc, építészet) eszmetörténeti vonatkozásait vizsgáltuk meg közelebbről. Az eszmék itt általában indirekt módon jelennek meg. Az irodalom esetében nyilvánvalóbb a helyzet, például Dosztojevszkij vagy Orwell művei is telis-tele vannak filozófiai vagy akár politikai gondolatokkal. Voltaire Candide című tézisregénye remekül szemlélteti mindezt, amely tulajdonképpen azért íródott, hogy Leibniz filozófiai tételét cáfolja meg: „az adott világ a lehetséges világok legjobbika”. Ennek a szövegkörnyezetből kiragadott mondatnak a regény cselekménysorozata minden erejével igyekszik ellentmondani, ugyanis végig azt tárgyalja, hogy mennyi rossz dolog van a világban, de mindezt anélkül teszi, hogy Leibniz logikai konstrukciójában kárt tenne. Ezzel szemben a mű funkciója szerint nem filozófiai értekezésnek készült, hanem regénynek, azaz irodalmi alkotásnak. Így adódik tehát, hogy valamelyik művészeti ágban célzottan jönnek az eszmék, valamelyikben pedig indirekt módon… de meglátásom szerint az a művészet, amely szájbarágósan kíván filozofálni, általában rosszabb művészet annál, mint amelyik csak sejtet.
Filozófusszemmel hogyan látod a jelenlegi járványügyi helyzetet?
Mivel hajlamos vagyok az apokaliptikus víziók előtérbe helyezésére, kezdetben kicsit megijedtem a dologtól, és már az elején éreztem, hogy komolyan kell vennem ezt az egészet. Sajnos időről időre újra visszatérnek bizonyos járványok, katasztrófák az ember életébe. Ez a tény minden bizonnyal felhívja a figyelmet a határainkra, és egy percre belegondolunk, hogy modern életünk mennyire ki van centizve. Láthatjuk, hogy a felkészületlenség milyen nagy problémákat okozhat, a modern gazdaságban ugyanis rendkívül feszített módon mindennek megvan a helye, ezáltal hétköznapi dolgok váltak egyre nehezebbé. Felhívja a figyelmünket arra, hogy ne higgyük magunkat mindenhatónak, hiszen vannak bizonyos határaink… erről hajlamos elfeledkezni a modern ember. Azokkal nem értek egyet, akik azt valószínűsítik, hogy a járvány után minden vissza fog állni az eredeti kerékvágásba, viszont azokkal sem, akik szerint vissza fogunk kanyarodni egy régebbi korszakhoz, ahol még nem létezett a globalizáció, ahol az emberek ezután átértékelik erkölcsiségüket és megváltoznak. Tehát nem gondolom, hogy minden teljesen más lesz, és azt sem, hogy minden ugyanolyan lesz. Valahol a kettő között keresünk egy harmadik utat.
Milyen előnyöket tartogat számodra a kialakult helyzet, és milyen kihívásokkal kell szembenézned az otthoni munka során?
A gyakorlati munka számomra alapvetően otthoni magányt igényel, erre most bőven van lehetőség. Könnyebbséget jelent, hogy az anyagok jelentős része online elérhető… persze nem minden. Még szükségem van a hagyományos bölcsész-módszertanra, vagyis arra, hogy könyveket olvassak el a kutatáshoz és azokat értelmezzem. Nekem egy korábbi generáció tagjaként kicsit nehezebb ez a helyzet, ugyanis kezdetben adódtak bizonyos technikai nehézségeim, meg kellett tanulnom számomra teljesen új rendszerek, eszközök, alkalmazások használatát. Nagyjából 10 évvel ezelőtt egyfajta változást éltem meg a technikai újításokhoz való hozzáállásomban: addig lelkesen érdeklődtem az újdonságok iránt, de újabban azt vettem észre, hogy nemcsak hogy már nem izgatnak, de még idegesítenek is. Így hát egy-két hetet igénybe vett, amíg sikerült megszoknom az új rendszert. Tudniillik, én „technoszkeptikusként” szoktam meghatározni magamat, akinek súlyos kételyei vannak azt illetően, hogy a technikai fejlődés mindent megold. De emlékszem arra, hogy egyetemista koromban, nagyjából a ’90-es évek elején még írógéppel írtam a dolgozataimat. Borzasztó volt, mindenért a könyvtárba vagy a könyvesboltba kellett menni… most pedig internet és szövegszerkesztő nélkül már nem is tudnánk létezni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem lett jobb sokkal az életünk ezáltal, hiszen az emberi élet valódi problémái nem oldódtak meg, sőt szaporodtak is. Elkeserít, ha lefagy a gépem, vagy valahova nem tudok belépni, a kódok és a jelszavak világa: ilyen gondjaim azelőtt nem voltak. Egyébként a kezdeti nehézségeken túllendülve nagyon hasznos és jól működő dolognak tartom az online kommunikációt a kollégákkal, de úgy lenne az igazi, ha egy-két hetente egyszer ki tudnánk egészíteni személyes találkozókkal is.
Hogyan telnek a mindennapjaid az önkéntes karanténban?
Előfordul, hogy hirtelen azt sem tudom, milyen nap van… Abban az értelemben nem változott a napirendem, hogy az online egyetemi órákat ugyanabban az időben tartom, mint annak idején élőben. A vásárlási idősávokat viszont még nem tudtam megszokni. Egyik délelőtt elmentem lemosni a kocsit, majd kitaláltam, hogy hazafelé bevásárolnék. El is jutottam a boltig, ahol a bejáratnál a biztonsági őr a személyi igazolványomat követeli. Ekkor esett le, hogy én abban az időintervallumban nem is mehetek vásárolni. Ugyanakkor az utazás lehetősége és az emberi kapcsolatok hiányoznak: az, hogy beszéljek másokkal, ne csak online. Kikapcsolódást jelen a munka mellett a kerékpározás, a tornázás. Emellett sok jó filmet megnéztem mióta itthon vagyok, illetve más kutatóintézetek előszeretettel osztják meg a konferenciáikról készült felvételeket, ezeket is folyamatosan követem.
Milyen szakmai terveid vannak a járvány utáni időszakra?
Tervezek egy újabb eszmetörténeti konferenciát Befejezetlen múlt címmel, amely azt vizsgálná, hogy a XX. század elején – és ennek máig ható következményei vannak – hogyan kezdtek el az emberek elzárkózni a hagyománytól, és éltetni azt a felfogást, hogy „a múltat végképp eltörölni”. Ezen kívül továbbra is folyamatosan publikálni fogok, illetve nagy tervem a harmadik út problematikáját egy hosszabb monográfiában összefoglalni, amely egyben a habilitációm témája is lenne.
