Windhager Ákos művelődéstörténész, összehasonlító irodalomtörténész, kultúrakutató, az MMA MMKI tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója. Kutatási területe a mitológiatörténet; a szépirodalom, a komolyzene és a tömegkultúra kölcsönhatásai; valamint a művészet közéleti olvasatai. A koronavírus-járvány ideje alatt továbbra is dolgozott habilitációs témáján és állandó zenetörténeti kutatásain, emellett gyakorlott zenészként igyekszik egy kis színt vinni a hétköznapokba. Hogy miként lehetséges ez egy panelház falai között, és hogyan élte meg a kijárási korlátozás idején mindennapjait, arról bővebben is olvashatnak kutatóinkról szóló interjúsorozatunk legújabb részében.
Korábban már beavattad az olvasókat a jelenleg is folytatott kutatásod és a habilitációd egyes részleteibe, amelyek középpontjában Dohnányi Ernő szakrális művei állnak. Honnan indult ez a nagyszabású kutatómunka?
Amikor az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetéhez kerültem, két fő irányt határoltam be a kutatásaimban: ezek közül az egyik a XIX-XX. század elfelejtett vagy háttérbe szorult zeneszerzőinek a története. Ide kapcsolódik az a Mihalovich Ödönről szóló monográfia is, amely már régebb óta készül, és jelenleg az utolsó fázisoknál tart.
Kutatóintézeti munkásságom másik fele a zenében megjelenő politikai reprezentációra összpontosít, illetve arra, hogy a zene hogyan jelenik meg a politikai reprezentációban. Itt a legfőbb kérdésem az, hogy a különböző társadalmi, politikai, közéleti, nyilvánosságban lezajlott események hogyan képesek megjelenni a zenében, és hogy ezek az események mennyire hatnak vissza. Korábban már közöltem ebben a témában egy esszét az MMA MMKI gondozásában megjelent Túl posztokon és izmusokon című tanulmánykötetben, ahol az 1956-os forradalom kontextusába bekerült zeneműveket elemzem. De ehhez a politikai reprezentációt feszegető kérdéskörhöz tartozik az is, hogy például Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa tekinthető-e egy Trianon-szindrómából felébredő jajkiáltásnak, vagy hogy Bartók Béla Concerto című műve értelmezhető-e egy hazaszeretetét megvalló, de kétségbeesett népzenekutató vallomásaként. Az említett témák feszegetése azért is kihívás, mert az elmúlt hetven évben több kiemelkedő életművet értelmeztek már át a legkülönbözőbb elméleti alapvetések, olykor ideológiák alapján.
Hogyan néz ki nálad a politikai reprezentációk kutatása a gyakorlatban?
A kutatás kezdete a zeneesztétikai elemzés: tematika-, harmónia- és- szerkezetvizsgálat, strukturális elemzésre mindenképpen szükség van. A kutatás lényeges része, hogy tanulmányozom az eredeti kottákat, a felvételeket és az egyes művek kritikai fogadtatását is, illetve minden olyan fontos tényezőt, amelyből le lehet szűrni, hogy melyik az a politikai vonatkozás, amely konkrétan felfedezhető benne, melyik az, amelyik a felvetésekkel ellentétben valójában nincs is benne, és melyik az amelyiket mások beleértelmeztek már a szerzői életúttól idegenül. Különösen a közéleti reprezentáció esetében kell nagyon vigyázni, hiszen egy adott téma újra és újra politizálódhat, amelynek következtében valaki lát benne érzékenységet, valaki pedig nem. Ez az én alapvető kutatási projektem immár ötödik éve.
Miért éppen Dohnányi Ernőre esett a választásod?
Azért, mert az ő személyében olyan zenekari és kamarazenei zeneszerzőről beszélhetünk a magyar koncertéletben, akinek abszolút jól lehet játszani a műveit. Dohnányi műveit New Yorktól Tokióig műsoron tartják az előadók. Az életmű ma már elérthető felvételeken, bár jelzi Dohnányi megítélésének kettősségét, hogy a zenekari életmű kiemelkedő jelentőségű alkotásai (I. és II. szimfónia, Amerikai rapszódia) hazai előadóktól még nem került korongra. A kéziratokat őrző Dohnányi Archívummal sikerült felvennem a kapcsolatot és velük együttműködve az eredeti kéziratok kutatása is könnyen lehetővé vált.
Milyen kihívásokat tartogat számodra az életmű felkutatása?
Dohnányi esetében az a nehéz ügy, hogy bár életművét rehabilitálták, három kiemelkedő oratorikus alkotása, a Szegedi mise, a Cantus vitae és a Stabat mater alig hallható egy-egy élő koncerten. A Szegedi misét Dohnányi 1930-ban írta a Horthy Miklós beiktatásának 10. évfordulójára meghirdetett pályázatra és az akkoriban felépült szegedi fogadalmi templom felavatására, magának a zeneműnek viszont nincs köze Horthyhoz, nincsenek benne hatalmas magyar indulók vagy Szegedhez fűződő gondolatok. Ez egy nagyszabású kompozíció, amely misének íródott, nagy formátumú, ráadásul tonális – avagy tehát hangnemeket használó zene. A Stabat matert 1953-ban írta a forradalom előtt. A Cantus vitae egy hatalmas oratórium, amely Madách Imre: Az ember tragédiája című drámájából készült, de annak erős szerkezeti átalakításával. A Szegedi misét 1980-ban egyszer előadták úgy, hogy senki nem tudhatott róla, illetve 1990-ben a Mátyás-templomban is, ezenkívül megjelent róla egy kritika, majd 1998-ban előadta a Rádiózenekar – ami azért már egy presztízsemelkedés. Később még több ízben játszották, majd 2001-ben felvétel is készült belőle, ám olyan kevés példányban, hogy ma már csak kiemelt kutatóintézetekben érhető el.
A politikai reprezentáció mellett milyen kérdésekre kell még fókuszálnod a kutatás során?
Mivel ezek szakrális kompozíciók és a XX. századról beszélünk, felmerül a kérdés, hogy Dohnányi hívő volt-e, vagy csupán felkérésre írta meg ezeket a műveit. Na, ebben nem feltétlenül kell döntenünk, de mindenesetre azt jól láthatjuk, hogy kellő mennyiségű életrajzi tragédia áll az említett három mű mögött. Egy róla szóló játékfilmben például nagyon fontosak lennének ezek a tragikus szálak, de itt nem biztos. Mennyire lehet kihallani a Cantus vitae-ből, hogy a házassága már válságossá vált, vagy a Stabat materből, hogy két fia meghalt? A szerző magában hordta a fájdalmat, de vajon hozzáad a műhöz, ha ezt tudjuk? Ez egy olyan kérdés, amely gyakran felmerül a műelemzéseknél. Továbbá megpróbálom megérteni azt is, hogy mit jelentett mindez a szakmai közösségnek. Az ehhez hasonló esztétikai kulcskérdésekkel kapcsolatos kutatásom ugyanakkor a habilitációs anyagom témáját is képezi, amelynek filozófiai megközelítése is van: hermeneutika, eszmetörténet és kulturális emlékezet és mindemellett persze az, hogy egyáltalán megérthető-e a zene.
Ezen kívül milyen szakmai projektek foglalkoztatnak?
Terényi Edéről írtam nemrég egy tanulmányt a Magyar Művészetnek. Róla már több ízben írtam, szeretném majd a cikkeket egy kötetbe szerkeszteni. Kolozsváron készülőben van még egy Ruzitska-monográfia, amelyben a zenekarról szóló fejezetet én fogom megírni, illetve az MMA MMKI kiadványaiban megjelenő tanulmányaimon is folyamatosan dolgozom. Ezenkívül rendszeresen kérnek fel publikálni, meg persze ott van mindaz, amivel eddig foglalkoztam, többek közt a Szokolay Sándorhoz és Kodály Zoltánhoz fűződő anyagaim.
Hogyan tudsz dolgozni a jelenlegi körülmények között?
Ez a „szünet” előnyömre vált, hiszen el tudtam rendezni azokat a munkákat, amelyekkel foglalkozom: így, hogy itthon vagyok, gyakorlatilag előttem van az összes aktuális megírandó feladatom. A magyar zene történetének kutatása azért nehézkes a jelenlegi helyzetben, mert három helyen vannak a források, és legtöbbször nincsenek meg nyomtatva, nem letölthetőek, csak és kizárólag az Országos Széchényi Könyvtárban, a Zeneakadémián és a Zenetudományi Intézetben érhetőek el bizonyos kéziratok.
Szoktál online órákat tartani az egyetemi hallgatóidnak?
Online órákat nem tartok, ehelyett egy egészen más struktúrát építettem fel: rendszeresen átküldök a diákoknak egy kisebb tananyagot, amit el kell olvasniuk vagy meg kell nézniük, és ezekről kell reflexiókat adniuk. Ez azért is célszerű, mert így gyakorlatilag minden fontos szakirodalmat elolvasnak, majd be is beszámolnak róla.
Hogyan látod a tanulók visszajelzéseit ezzel kapcsolatban?
Azt vettem észre, hogy sokkal jobbak az eredmények, mint amikor élő tanítás volt, mert olyankor muszáj volt beülniük a hallgatóknak, akik általában vagy fáradtak, vagy éhesek, vagy szerelmesek voltak… Azért voltak ott, mert ott kellett lenniük, és legtöbbször láthatóan nem volt alkalmas nekik ez az időpont. Így viszont, hogy maguknak osztják be az idejüket, akkor foglalkoznak a tananyaggal, amikor szeretnének: van egy hetük 1500-2000 leütésben összefoglalni a feladat megoldását. Sokkal precízebbek, sokkal jobb színvonalú anyagokat adnak le, mint amiket élőben produkáltak, és ez kifejezetten izgalmassá teszi az egészet.
A munka és a tanítás mellett van rá mód, hogy kikapcsolódj valahogy?
Igen, hiszen a szabadidőmben továbbra is rengeteget zenélek. A környékünkön nagyon sok idős néni lakik, akiknek szívesen segítünk, gyakran beszélgetünk velük és olykor be is vásárolunk nekik. Legutóbb nyitott ablaknál zenéltünk, aminek nagyon örültek. Emellett könyveket olvasok fel a gyerekeknek, ami szintén egy nagyon jó kikapcsolódás. A napom egyik legjobb része az, amikor délutánonként tornázom, vagy amikor befejezek egy tanulmányt.
Mi az, amit a legjobban hiányoltál a megszokott életedből?
Egyrészt a nagyobb biciklizéseket, mert számomra ez olyan mozgásforma, amely egyben hatékony egyedüllétet is jelent, pörögnek közben a gondolataim. Másrészt hiányoznak a koncertek is, és nehezen birkózom meg a ténnyel, hogy egy darabig még nem mehetek ilyen eseményekre… nem tudom elképzelni azt, hogy amint vége a járványnak, az emberek nyugodt szívvel beülnek egymás mellé, és összeér a könyökük a nézőtéren. Márpedig egy ilyen helyen tényleg nehéz tartani a távolságot. Amint lehetőségem nyílik rá, az első dolgom az lesz, hogy eltekerek a Müpába.
Remélhetőleg erre mihamarabb sor kerül… Ha már a rendezvényekről beszélünk: milyen konferenciák szervezésében vettél volna részt a tavaszi félévben?
Az egyik ilyen rendezvény Az utolsó garabonciások című konferencia, amely a magyar alternatív zene jeles alkotóival foglalkozott volna (Cseh, Szabados, Vujicsics, Szörényi). Ez egy nagyon izgalmas témának ígérkezett, ugyanis a konferencia azt mutatta volna be, hogy mi mindent lehet a zenével elérni, mennyire lehet vele szabadon szólni. Az előadásokon keresztül rávilágítottunk volna arra, hogy milyen sok titokzatos értékünk van, mennyi olyan személyiség jár(t) közöttünk, aki egyszerűen a kisugárzásával és az eltökélt művészi tevékenységével létrehoz(ott) olyan dolgokat, amelyekbe lehet és kell is kapaszkodnunk. Ebből is látszik, hogy a zene több, mint pusztán muzsika meg jó hangulat. Minden ilyen hősnek kijár az elismerés, hiszen ők reális és pozitív hősök, akiknek a munkásságából tovább kell építkeznünk.
Tavasszal lett volna a nemzetközi műhelytalálkozó is Szigligeten…
Bizony, ott pedig a közép-európaiság problematikájával foglalkoztunk volna. Az egyik fő kérdésünk az volt, hogy mit kezdhetünk az olyan ránk erőltetett identitáselemekkel, mint például a panelek vagy Lenin-szobrok. Az erőteljesen ideologikus, politikai tartalmú identitáselemeket 1990 után próbálták kirekeszteni, de a panelek végül itt maradtak, ez is a szocializmus eredménye. A panel amellett, hogy nem éppen esztétikus, még környezetkímélőnek sem nevezhető. Ugyanakkor ezek azok a létesítmények, amelyek megalapozták azt az eredményt, hogy állandóan fűtve vagyunk, van melegvíz, minden megtalálható a közelben: iskola, posta, gyógyszertár, bolt stb. Ezek általában mind-mind egy komplexumban vannak. Korábban nem volt ilyen típusú koncentráltság, márpedig kifejezetten jó érzés, hogy nagyjából egy kilométeren belül van minden, ami egy ember számára fontos lehet. Ezek összességével foglalkoztunk volna, valamint a különböző olvasatokkal és azokkal az életművekkel, amelyeket az elmúlt száz évben valamilyen okból felmagasztaltak, majd háttérbe szorítottak.
Hogyan készülsz az őszi félévre?
Szervezés alatt van egy balett-történeti konferenciánk, amely tervezetten ősszel kerül majd megrendezésre. A téma azért nagyon fontos, mert Magyarországon figyelemreméltó hagyománya van a balettnek, viszont érdemi tudományos szakirodalma nincsen. Visszaemlékezések vannak, de tudományosan ezeket nem tárták fel. A századfordulón olyan baletteket írtak, amelyeket több mint százszor játszottak el, ez egyáltalán a magyar színházi szférában óriási szám, nemhogy a zenés színházban (az operetteket leszámítva). A köztudatban ezek a darabok nem ragadtak meg, holott a közönség egyszerűen rajongott azokért, ez az óriási örökség most sehol sincs. Ha máshogy nem is, de történetileg és tudományosan ezeket fel kell tárni, le kell írni, valamint prezentálni kell, hogy előbb-utóbb valamilyen változás történjen. Mindenképpen foglalkoznunk kell vele, mert most van itt az alkalom.
Milyen szakmai terveid vannak még a következő időszakra?
Nekem most a habilitációm az elsődleges cél és az őszi konferenciákra való felkészülés. Emellett nagyon várom már, hogy találkozhassak a munkatársaimmal. Ami még foglalkoztat, az a magyar konzervatív zenei kánon kérdése, ugyanis 1911 és 1942 között történt már kísérlet arra, hogy létrehozzanak egy ilyen kánont. Ez egy rendkívül izgalmas kérdés, amely akár egy leendő monográfiám témáját is adhatja.
