2016. november 7-én munkamegbeszélést tartott az a csoport, amely a „Kizökkent idő" munkacímmel folytat kutatást. A ma emberét egy sajátos hiányérzet és korszakvégi hangulat jellemzi: valami mélyen húzódó rossz közérzet, tompa negativitás érzés, egzisztenciális fáradtság, kimerültség. Nem tudja, mi a baj, csak annyit tud, hogy „valami nincs rendben…" Ezt az érzést egy olyan változás kelti, ami valaminek a visszavonulása, elvonulása, eltűnése nyomán lép fel. Olyan negativitás-érzés, ami nem engedi magát megragadni, mert bár hatni hat, de nem artikulálható, nem megnevezhető. Egyfajta, kontúrokkal nem rendelkező hiány, ami nem rajzolja elő — még negatív lenyomatként sem — azt, aminek a hiánya. Természetesen elképzelhető, hogy csak a jelenlegi állapotában és a mi jelenlegi állapotunkban mutatkozik ilyen kétségbeejtően anonimnek, és idővel, kellő gondolkodói és művészi erőfeszítéssel fokozatosan körvonalazódni fog, s ez egyben annak a valaminek a fokozatos megmutatkozása is lesz, ami ebben az állapotban meghatározatlan hiányként észlelődik.
A hipotézis pontosabb kimunkálása, eszmetörténeti előzményeinek feltárása, a kutatás fogalmi apparátusának kidolgozása a csoport filozófus munkatársainak — Farkas Attilának és Gáspár Csaba Lászlónak — feladata. A jelenségnek Hamvas Béla munkásságában megfogalmazott korábbi diagnózisát Tornai Szabolcs tervezi tanulmányban bemutatni.
A csoport művészeti kutatói a saját területükön vizsgálják a jelenséget, illetve, hogy jelenség-e egyáltalán, azaz megjelenik-e a múlt század és a jelen hazai művészetében.
Nagy Barbara Vajda Lajos utolsó fekete szénrajzaiból kiindulva azt vizsgálja, hogy válhat-e az absztrakció, a tárgyiasságról való lemondás egyfajta hiány felmutatásává. Értelmezése szerint Vajda Lajos nagyméretű szénrajzai ennek a mindent elborító és minden klasszikus formát bekebelező hiányérzetnek a ritmusba-formába rendezései. A fekete vonalfolyondárok egyre inkább kitöltik a papír felületét, kitágítják, szétfeszítik, és a megváltásra váró világ monumentális kifejeződéseiként hatnak.
Windhager Ákos kutatása Madách Tragédiá-jának négy megzenésítése alapján (Dohnányi: Cantus vitae, Ránki: Az ember tragédiája, Bozay: Az öt utolsó szín, Eötvös: Az ördög tragédiája) annak feltárása, hogy kortárs zenében miként van jelen a tragikum, és hogy ez a tragikum miben különbözik a romantikus tragikum-eszménytől. Hipotézise szerint a különbség éppen a hiánnyal jelölt fenomén: a megvált(ód)ás lehetőségének a hiánya.
Márton László Attila az ember tárgyvilágával kapcsolatban vizsgálódik. Miközben a mai ember tárgyak milliárdjait termeli és állítja szolgálatába, mégis a tárgyi zsúfoltság éppenséggel táptalaja lehet a hiány diffúz érzésének. Ennek egyik oka az ember és a tárgy közvetlenségének megszűnése lehet: a készen kapott tárgyakban mindig van valami idegenség, mert nem az ember kezéből lépnek elő közvetlenül, hanem csupán ideig-óráig, inasként vagy szolgaként elszerződnek hozzá, és a gyártási technológia által beléjük épített szolgálati idő lejártával nyomtalanul kihullanak mellőle, vagy ígéretesebb szolga megjelenésekor egykori munkaadójuk szabadul meg tőlük számítón és részvétlenül. —
Gáspár Csaba László
