A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) Az utolsó garabonciások – Műhelytalálkozó az 1960-2010 közötti időszak jellegzetes alternatív alakjairól címmel szervezett online műhelytalálkozót május 3-án Windhager Ákos művelődéstörténész, az MMA MMKI tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója szakmai szervezésében. A járványügyi helyzetre való tekintettel az előadások zártkörűen hangzottak el, a nézők pedig otthonról kísérhették figyelemmel az eseményeket a kutatóintézet YouTube-csatornáján keresztül. A konferencia utólag is megtekinthető itt: MMA MMKI
Az előadások mindenekelőtt Vujicsics Tihamér, Latinovits Zoltán, Hajnóczy Péter, Bódy Gábor, Szabados György, Cseh Tamás, Kobzos Kiss Tamás, Sebő Ferenc és Szörényi Levente munkásságát járták körbe, mégpedig úgy, hogy művelődéstudományi, zene-, tánc- és irodalomtörténeti kutatók vállalkoztak erre a feladatra. A szervezők abban bíznak, hogy a kilenc művészi életút tudományos elemzésével sikerül a magyar művelődés „utolsó garabonciásait” tisztábban látni. A műhelytalálkozó címe utal a művészeket övező csodavárásra, a befogadásban feléjük közvetített elvárásra: mindegyiküknek a néphagyomány a „mágikus könyvvel” csodát tevő garabonciások igazságmondását tulajdonították.
Az előadók egy-egy életrajzi momentum mentén mutatták be az ismert művészek pályáját. A portrékat kiegészítette a korszak általános jellemzése, így politikatörténeti előadás mutatta be az alternatív kulturális nyilvánosság szigorúan ellenőrzött mivoltát. Ezt követte a korszak hazai undergrund popzenéjét és annak esztétikáját elemző eszmetörténeti megközelítés, végül szociológiai értelmezés rajzolta meg a társadalom alternatív zenei képét.
A műhelytalálkozó résztvevőit és a virtuális közönséget Kocsis Miklós, az MMA MMKI igazgatója köszöntötte, aki hangsúlyozta, a felsorolt előadók nagymértékben formálták a magyar közízlést, a kultúrát és mi magunkat is, hiszen a garabonciás műfajnak Magyarországon komoly hagyománya van, gondoljunk itt akár Tinódi Lantos Sebestyénre. Hozzátette, abban bízik, hogy az alkotók, akikről szó esik, valójában nem az utolsó garabonciások, és munkásságuk ismertetésének, hagyatékuk feldolgozásának köszönhetően lesznek még olyan fiatalok, akik ezt a műfajt művelni szeretnék – az MMA MMKI fontos feladata, hogy mindehhez hozzájáruljon, többek közt az MMA Művészeti Ösztöndíjprogramon keresztül.
A műhelytalálkozó kezdetén az alternatív szerepek és terek elemzésére került sor. Első előadóként Farkas Attila filozófus, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos munkatársa, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem adjunktusa tartotta meg előadását, aki az alternatív zeneiség eszmetörténetéről beszélt. Mindenekelőtt a filozófia és az eszmetörténet alapvető fogalmait járta körbe, amelyek elengedhetetlenek az alternatív zene ilyen aspektusból történő megközelítéséhez. A művészet alternatív világára is felhívta a figyelmet többek közt René Magritte A fény birodalma című művének ajánlásával. A zenét mint az egyik legintellektuálisabb művészeti ágat emlegette, hiszen gyakorta az emberi énekkel együtt jelenik meg, a szöveggel pedig szorosan összekapcsolódik a költészet és a zene.
Csörsz Rumen István, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa, a Musica Historica együttes vezetője Kobzos Kiss Tamás énekes életét és munkásságát ismertette, előadásának pedig a „Nagy utak vőlegénye” címet adta, amely Kobzos Csokonai piramisa című művének egy sora. Felhívta a figyelmet arra a teljes személyiségképre, amelyet a művész édesapja sugalmazására talán sajátjának is érzett: elmondása szerint egy nagyon érett ember adta áldását arra a garabonciáslétre, amely egyúttal később családi hagyománnyá is válik. Mint azt kiemelte, Kobzos pályáját a családi gyökerek mindvégig nagyon erősen meghatározták, de ő maga ezt rendkívül szemérmesen és magától értetődően kezelte. A művész fontos célja volt, hogy az élő előadásmódot feltámassza, életben tartsa, emellett a színészi gyökér az előadásmódjában is tükröződik. „Mindenkit összefogni és valahol belül feltámasztani képes, antropomorf, bölcs kisugárzás jellemezte a művészetét” – vonta le a konklúziót az előadó.
Bódiss Tamás, a Magyarországi Református Egyház egyházzenei vezetője, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszékének tanára, a Kálvin téri református templom orgonistája Kobzos Kiss Tamás alakját mint a református énekmondót közelítette meg. Elmesélte, hogyan lettek munkatársak a Református Egyházzenészek Munkaközösségének vezetőségében, ennek az együttműködésnek a hozománya pedig többek közt számos protestáns énekmondó kazetta, illetve egy olyan énekverseny, amelyen Kobzos zsűritagként vett rész: itt nem csupán zsoltárt, hanem már népdalt is kellett énekelni, a gyerekek pedig a kazettamelléklet segítségével készülhettek fel az eseményre. Az előadó meglátása szerint Kobzos különleges művészegyéniség, aki műfajok határterületeit bejárva élt és alkotott. Fontosnak tartja továbbá pedagógiai tevékenységét, hiszen a művész pontosan tudta, hogyan kell megszervezni azt a közeget, ahol a leginkább lehetséges a tudás átadása.
A következő szekció a táncházmozgalmat járta körbe. Kiss Eszter Veronika zenetörténész elsősorban a táncház hatását vizsgálta a populáris zenére, ennek során kitért a beatzene és a népzene találkozásaira is. Kiemelte az Illés zenekar kulcsfontosságú szerepét, akiknek a számaikban a kezdetektől voltak népzenei elemek, feldolgozások; ugyanakkor megemlítette a Sebő együttest is, amely már a világzene alapjait is lerakta. A felsorolt együttesek verseken keresztül népszerűsítették a népzenét, de nem haladhatunk el Szörényi Levente zeneszerző munkássága mellett sem, akinek színpadi műveiben szintén erőteljesen jelen volt ez a stílus (pl. Kőműves Kelemen, amely az István, a király előzményének tekinthető). Művei számos népzenei kapcsolódási pontot rejtenek, és főként gyűjtéseiből inspirálódott a munka során. A világzenei vonal mellett a táncházmozgalom továbbélésének más aspektusát is igyekezett megvilágítani, így került szóba Erdély, ahol állítása szerint a fiatal korosztály aktívan be tudott kapcsolódni a táncházmozgalomba.
Csatári Bence történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos kutatója előadásában a magyar könnyűzene cenzurális helyzetét tárgyalta a Kádár-rendszerben. Elsősorban a zeneművek pártállami recepciójáról ejtett szót, és ehhez igyekezett politikatörténeti és művelődéstörténeti adalékokkal szolgálni. Felvázolta, hogy a cenzurális viszonyok hogyan érintették a könnyűzenei szcéna szereplőit, milyen alapon tett különbséget a hatalom a zenésztársadalom egyes szereplői között ebből a szempontból, a zenei produktumok milyen figyelmet váltottak ki a részükről, valamint hogy milyen stratégia mentén tudták megtartani a muzsikusok a művészeti értékeiket, illetve milyen út vezetett a meghátrálásukhoz. Elmondása szerint a pártállam mint politikatörténeti tényező igencsak arisztokratikus módon közelített a populáris zenéhez, amelynek számtalan ága volt. Hangsúlyozta, művelődéspolitikai irányelvek határozták meg azt, mit tekintenek értékes művészeti alkotásnak, így ellenőrizni kellett ezeket a zenei teljesítményeket, amely a populáris zene folyamatos vizslatásával volt egyenlő.
Szepessy Péter, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója a táncház és a mozgalom összekapcsolódását helyezte előadásának középpontjába, amelynek során azt járta körbe, hogy mitől lesz valami alternatív. A válasz megadásához elkerülhetetlennek tartja a népzene- és a néptánckutatás tudománytörténetének áttekintését és a kultúrtörténeti és társadalomtörténeti háttér megvilágítását. Meglátása szerint a táncházmozgalom létrejöttének komoly előzményei vannak, amelyek egyúttal feltételei is voltak kialakulásának. Mint arra rávilágított, az egész jelenség a széki táncházból indul, és a hagyományos táncélet modern nagyvárosi környezetbe való átemelésével bontakozik ki. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy az adott közösség tagjai a tánc és a zene iránti érdeklődésen kívül a tradicionális kultúra egyéb elemeit is beemelik (pl. tárgyi kultúra, ruházatok), valamint tulajdonképpen egyfajta helyváltoztatásról beszélhetünk, de időben: „a múltba akarunk visszamenni, ezért a hagyományőrzés nem más, mint kilépés a mindennapok profán világából”, éppen ezért hasonlítható akár a zarándoklatokhoz is.
Az ezt követő előadások a „meghasonlott garabonciásokat” helyezték fókuszba. Bólya Anna Mária zeneelmélet- és tánctörténettanár, az MMA MMKI tudományos munkatársa, a Magyar Táncművészeti Egyetem egyetemi docense a tragikus sorsú Vujicsics Tihamér zeneszerző, népzenekutató életművét és tradícióhoz való viszonyát elemezte. Elárulta, hogy a művész szerb családból származott, amelyben mindig is jelen volt a tradíció, és szokatlanul erősen őrizték a hagyományokat, emellett egy olyan szerb tradíció részese is volt, amelyben a zene és a tánc az élet szerves részét képezte. Egyéniségének karizmatikus voltát a szakirodalom tényként kezeli, de mint az az előadásból is kiderült, erre nem mindig lehet bizonyítékot találni. Vujicsics személyiségének köszönhetően az ideális néprajzi gyűjtőt testesítette meg. Bólya Anna Mária arra a kérdésre kereste a választ, hogy a tradíció hogyan volt jelen a sajátos, műfaji kategóriákba sokszor nem sorolható életműben.
Szekfü András filmtörténész, címzetes egyetemi tanár Bódy Gábor filmrendezőről tartotta meg előadását, akit a gyertyát két végéről égető személyiségként emlegetett. Elmondása szerint jól ismerték egymást, ismeretségük közel tíz éve alatt majdnem minden kedden együtt voltak a Balázs Béla Stúdió összejövetelein. Mint kiderült, az egyik legmeghatározóbb pillanat az előadó számára az volt, amikor 1976-ban többórás interjút készített Bódy Gáborral egy készülő tanulmányhoz, ebből pedig egy rövid részletet is lejátszott a közönségnek. Emellett azt szerette volna megvizsgálni, milyen kölcsönhatások, meghatározások vannak az alkotó tehetség, a diktatúra mint tartós közeg, ezen belül a BBS mint védett, de mégis védtelen inkubátor, valamint az ideiglenes nyugat-európai tartózkodás közege mögött. Megtudhattuk, hogy Bódy folyamatosan készített kísérleti filmeket, amelyek a közönség számára olykor követhetetlenek vagy provokálók voltak – viszont az ezekben ott kikísérletezett elemeket gyakran építette bele játékfilmjeibe, ahol már nagyon is a helyükre kerültek.
Kelecsényi László filmtörténész, az MMA köztestületi tagja Latinovits Zoltán színészről tartotta meg előadását, akiről Törőcsik Mari színésznő szavait idézve elártulta, még a hősi szerepeiben is ott lapult a játéka mélyén valamilyen negatív vonás. A színész egyénisége mellett igyekezett felvázolni azt a sorsát formáló „erőteret” is, amely „a kádári–aczéli művészeti irányítás és a zseniális őstehetség alkati sebezhetősége között feszülő éles ellentét ütközése hozott létre, és darálta be őt élete és tehetsége csúcsán a nemlétbe”. Mint kiderült, Latinovits számára a színház volt az elsődleges helyszín, számos helyen lépett fel; a Szindbádban ugyanakkor megcáfolta önmagát, illetve azt a nyilatkozatát, hogy halott műfajnak tartja a filmkészítést. Kelecsényi „a versek lelkének mérnökeként” emlegette a színészt, és bemutatta lírikusainkról papírra vetett rajzait, valamint Ady Endre Krisztus-kereszt az erdőn című versét Latinovits előadásában. Fontosnak tartotta kiemelni színházi rendezéseit is, azonban elmondása szerint életének ezen területéről csak emlékfoszlányok maradtak fenn.
A hagyományteremtő életművek bemutatásánál elsőként Fehér Anikó karnagy, népzenekutató, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója szólalt fel. Előadása címének, amely Sebő Ferenc építészmérnök, zeneszerző, zenetudós, népzenész életművét mutatta be, a „Nem élhetünk örökösen díszletek között…” idézetet adta. Mint azt elárulta, első találkozása Sebővel a Zeneakadémián történt, ahol az általa tartott előadáson egy lakodalmi táncot hallhattak. Mint arra rávilágított, Sebő Ferenc a hatvanas évektől napjainkig különböző helyeken, különböző módokon formálta és formálja véleményünket a népzenéről alkotóművészi, előadói és tudományos teljesítményével. Kossuth-díjas zeneszerző, a nemzet művésze, az MMA levelező tagja, és még csak hozzávetőlegesen is nehéz összeszámolni azokat az általa létrehozott művészeti eseményeket, tudományos munkákat, amelyek nélkül bizonyosan más lenne a képviselt területek megítélése.
Falusi Márton költő, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, a Magyar Művészet folyóirat főszerkesztője előadásában a normasértő individuumot mutatta be Hajnóczy Péter és Bereményi Géza prózájában. Mint azt kiemelte, mindkét művész nevezhető garabonciásnak, személyes sorsuk és írói figuráik sorsa egyaránt tanúskodik arról, hogy a szocializmus szabályrendszere mennyire sajátos normatív univerzumot hozott létre. Elmondása szerint „a művészet a romantika óta gyakran heylezkedik szembe a hivatalos valósággal, nemcsak alternatívát kínál […], hanem kihívóan szembeszáll az előírásokkal, párhuzamos ellenkultúrát épít”. Ennek eredményeként a művész egyre inkább a kívülálló szerepét ölti magára, aki elsősorban lázadó: nem álmodozik, hanem vétkezik. A modernitás „ködlovagjainak” vonatkozásában felvetette a kérdést, vajon számít-e a művön kívüli történelem? Ezzel kapcsolatban szó esett a valóságreferens olvasatok létjogosultságáról, valamint arról, hogy a szerzők életútját és műveit szövevényes összefüggésrendszerként kell felfogni, és hogy a történelem és a diskurzus kölcsönösen hatnak egymásra.
Hanák Gábor történész, filmrendező Cseh Tamás zeneszerző alakját járta körbe a determinánsok vonzáskörében, és elsősorban azon meghatározó tényezőkről beszélt, amelyek jól kivehetően és hosszú időn keresztül hatottak a dalnok pályafutására, valamint a térség történelmi meghatározottságát és annak következményeit vette szemügyre. Az ötvenes években állítása szerint a népénekké válás folyamata zajlik, amikor is átalakítják az eredeti szöveget, és a közösség ezt méginkább magáénak érzi – ugyanakkor az utolsó évtizetek idézetmondóinak romlik a szövegtudása, eredeti szöveg már nem igazán jelent értelmeset számukra. Az eredeti szöveg születésének kontextusához kapcsolódóan idézte Cseh Tamás és Bereményi Géza 1974-ben készült koncertfilmjének születésekor elhangzó szavait: „Amikor mi gyerekek voltunk az ötvenes években, a rádiók, a megafonok, az emberek valósággal ontották a különféle énekeket: nóta, népdal, operett, tömegdal, sláger… egymás után hangzottak el.” A dalok mind nagy erővel idézték fel azt az időszakot, amikor szívből kedvelték őket.
Végezetül Pozsár Máté jazz-zongorista, zenepedagógus, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének oktatója Szabados György zeneszerzőről tartotta meg beszédét, akit elmondása szerint a magyar improvizált zenei hagyomány megteremtőjeként tarthatunk számon, ugyanakkor a huszadik század magyar zenéjének marginális, mégis megkerülhetetlen szereplője. Szabados alapvető szemléletbeli különbséget alkalmazott, amelynek alapja véleménye szerint a blues, hiszen ő a másolás helyett szuverés zenei világot épített fel, és a saját improvizatív zenéjének középpontjába saját kulturális öntudatát helyezte. Kezdetben feltette a kérdést, hogy „van-e olyan egyáltalán, hogy magyar improvizált zenei hagyomány?” Igen, létezik – tette hozzá – annak ellenére, hogy a jazz egy afroamerikai gyökerű zenei műfaj, amelyet szokás improvizációval azonosítani, de ez utóbbi minden zenei műfajtól független megnyilvánulásként is értelmezhető. Nem utolsósorban Bartók és Kodály stílusjegyeiről is szót ejtett a magyar improvizált zenében: Szabados művészetének azon jellemvonásait mutatta be, amelyek egyértelműen kapcsolhatók a két neves zeneszerző zenéjéhez, zenefilozófiájához.
