Az Uráltól a Kárpátokig – arcok és sorsok Szöllősi Mátyás lencséjén keresztül

2022. július. 15.

Ősszel jelenik meg Szöllősi Mátyás író, fotóriporter  válogatott és új verseket tartalmazó kötete. Az MMA ösztöndíjas fiatal Szabad című könyvének  előkészítése mellett a háború kitörése óta többször járt és fotózott Kárpátalján, Erdélyről pedig egy éve készíti átfogó portrésorozatát.


 

Az Urál-hegységbe egy régészeti dokumentáció kapcsán kerültél, az emberi sorsok és a magyarság eredetének kutatása ezután következett. Hogyan alakult ki benned a kíváncsiság az arcok, a helyek, a történetek iránt?

A magyarság eredete volt annak a régészeti kutatássorozatnak a témája, amelynek dokumentátora voltam 2015 és 2019 között, azt hiszem, így igazán pontos. Az arcok, a helyek és a történetek iránti érdeklődésem pedig egészen gyermekkoromig visszanyúlik,  már nagyon fiatalon érdeklődtem például a képzőművészet iránt, rengeteget rajzoltam, jártam a Pannónia Filmstúdióba is, és emellett tízéves korom óta sokat olvasok, illetve volt szerencsém utazni is, egészen a 80-as évektől kezdve. Mivel sok helyen jártam, fizikális és szellemi értelemben is, kialakult bennem az az igény – még ha ez nyilván nem egy prózai szöveg megírásának vagy egy fotósorozat elkészítésének formájában valósult is meg azonnal –, hogy rögzítsem azokat a dolgokat, amik történnek velem, amiket tapasztalok, érzek. Szüleim zenészek, én is zenéltem sokáig, és úgy érzem, a zenei élmények is erősen hozzásegítettek ahhoz, hogy át, illetve időnként ki tudjak kapcsolni, tempót tudjak váltani. Az íráshoz ez elengedhetetlen, de egyébként a fotózás közben is rendkívül fontos.

A pályafutásodon összefonódik sok részterület, de legerősebben az írás és a fotózás jelenik meg két fő vonalként. Mennyire éled meg ezt egyfajta történetmesélő szerepként, küldetéstudatként?

Azt gondolom, inkább tudatosság van bennem. Akik ismerik a munkáimat, azok szerintem látják, megtapasztalták ezt. Nem azon töprengek általában, hogy mi a küldetésem, inkább arra fókuszálok, hogy mi érdekel, mi az, ami aktuális számomra és mások számára is, illetve mik azok a témák, amelyek épp közel vannak hozzám vagy közel kerülhetnek. Hogy miben lehetek a legjobb. Azt hiszem,  folyamatos keresésben vagyok magamban és a külvilág tekintetében egyaránt, és próbálom a megtalált dolgokat az alkotás során összefűzni, szintetizálni. Imádok írni, de nem lehet mindig írni. Úgy érzem, nem is szabad. Jó néhányszor megéreztem, mikor „túlzásba vittem”, hogy az ott nem elég átgondolt, nem kellően megérlelt. A fotózás segít abban, hogy tisztábban lássak. Hogy elidőzzek egy-egy szituációban, több oldalról vizsgálhassak meg egy problémát. És igen, segít a történetmesélésben, folyamatában látni a dolgokat, segít a fölidézésben, az emberek viselkedésének, sajátosságainak megfigyelésében. Fotózás közben tudok csak igazán kikapcsolni, akkor nagyon szabadnak érzem magam.

Munkáidból látszik, hogy nem csupán dokumentálsz helyeket és embereket, hanem igyekszel aktuális, élő témákkal foglalkozni. A mai kor információs társadalmának kihívása a világ folyásával azonosulni. Alkotóként érzed ezt a fajta nyomást, kényszert?

Biztosan érzek valamit ebből, de a tevékenységeimet nem élem meg kényszerként, szerencsére nem is kell kényszeresen olyasmivel foglalkoznom, ami nem érdekel, vagy csak azért érdekel, mert az épp trendi. Például a baskírok egészen biztosan nem azok, és bár az Erdéllyel való foglalkozásban, ha körbenézek, látok egy felfutást, ami bizonyos értelemben hamis képet fest erről a sokrétű helyről, bízom abban, hogy a készülő fotósorozatommal én nem ezt a részt erősítem. Talán inkább a sebesség zavar, hogy legtöbbször nincs idő bizonyos dolgokra, mert a világ arra buzdít, hogy már a következő dolgot nézd/csináld/akard, még mielőtt az előzőt átélted volna igazán. Gyakran járok olyan helyekre, ahol ez a dolog kevésbé van jelen az emberek életében, vagy ha jelen is van, az a generáció, amelynek a képviselőit például Erdélyben fotózom, nem érzi annyira sürgetőnek az életet. Jó megtapasztalni az ilyesfajta létezést, azt a tempót, ami az övék. Azt a fajta nyugalmat, ami szemet gyönyörködtető.

 

Az ukrajnai háború ereje és hatása a világ számos országában érezhető, főként gazdasági szempontból. A magyarok lakta kárpátaljai területek helyzetét is megörökítetted, ahol a nélkülözés soha nem látott mértékben jelent meg. Fotósként nem könnyű ilyen körülmények között dolgozni, mesélnél arról, hogyan szervezted meg az utat és az ott tartózkodást?

Kárpátalja

Már jóval korábban, 2016-tól kezdődően jártam Kárpátaljára, abban az évben fotóztam egy házban Beregszászon, ahol közel ötven család élt súlyos körülmények között, és ott ismerkedtem meg H.  Viktóriával és a családjával, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot, igyekszem rendszeresen segíteni nekik. Amikor kitört a háború, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a menekülők mellett a Kárpátalján maradóknak is nagy szüksége van/lesz a segítségre. Ha egy országban háború van, azt az összes terület alaposan érzi, és tudjuk, Kárpátalja már a háború előtt is lesújtó helyzetben volt. Az utak katasztrofálisak, az infrastruktúra romokban, sok házban fűtés sincs, a fizetésekről és a nyugdíjakról nem is beszélve. Már 2014-től kezdődően erős volt az elvándorlás, és sajnos Kárpátaljára a fiatalok közül a legtöbben nem térnek  vissza, pláne most, szóval a kisgyerekesek és az idősek maradtak ott főleg. Nem sokat gondolkodtam, összeszedtem, amit tudtam, szóltam pár ismerősnek, hogy megyek, akik szintén hozzájárultak ahhoz, hogy vihessek különféle hasznos holmikat. Kint Viktóriáék segítettek, illetve Timkó Jána, Szimcsera János, aki alpolgármester-helyettes  Nagybégányban, Egressy Mariann és Cséke Dianna, utóbbi a Segíts, hogy segíthessek Kárpátalján program vezetője, és szerencsére még mások is. Tapintható volt a feszültség, még úgy is, hogy Kárpátaljáig nem terjedtek a harcok. Bárhová mentem, érthetően szinte csak a háborúról esett szó. Azóta kétszer voltam még, sok emberrel találkoztam, beszéltem, és szerencsére a közzétett képek alapján, és az eddig velem készült beszélgetésekből is elég sokan tájékozódhattak a Beregszászi és az Ungvári  járásban élők helyzetéről.

Milyen volt testközelből tapasztalni annak az országnak a kálváriáját, amelynek a drámája most címlapon szerepel szerte a világon?

KárpátaljaNem jártam olyan helyen, ahol harcok dúlnak, de találkoztam sok emberrel, aki igen, interjúztam is olyanokkal, akik Kijevből, Harkiv környékéről vagy Mariupolból érkeztek. Megrázó, rettenetes dolgokról meséltek. Nem igazán tudnám visszaadni, mi volt látható a szemükben, sokan mennyire megtörtek-meggyötörtek voltak, egyesek pedig mennyire élettel telik, akik vissza akarnak menni, nem akarják veszni hagyni, amiért akár egy életen át dolgoztak. Alapjában véve azt tapasztaltam – elsősorban  az idősebb generációra gondolok most –, hogy eszük ágában sincs eljönni onnan, otthagyni a házat, állatokat, azt a helyet, ahol élnek, addig, amíg nem lőnek, de ami azt illeti, lehet, hogy még akkor sem indulnának útnak, ha beindulnának ott is a harcok. Sokan megkérdezték tőlem, hogyan lehetséges ez, miért nem jönnek át ezek az emberek Magyarországra. Nehéz mit mondani erre, egyrészt mert én magam nem éltem olyan országban, ahol háború zajlik, másrészt pedig, sokszor nehéz ész érvekkel alátámasztani egy érzést, egy lelki sajátosságot.

Olyan vidékeken jársz, amelyeken mély emberi drámákat tapasztalsz akár a kárpátaljai, ukrajnai ottmaradottakról, akár messzi vidékek lakóiról van szó. Ezek külső szemlélő számára is megdöbbentő, sokkoló jelenetek. Fotósként hogyan dolgozod fel a helyszínen és utólag is megélt traumákat? Mind közül melyik volt a legemlékezetesebb munkád?

A feldolgozás folyamatban van, ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Már csak azért sem, mert sok embert megismertem a kint tartózkodás alatt, sokakkal közel kerültünk egymáshoz, ami még inkább átélhetőbbé teszi ezeknek az embereknek a fájdalmát, a különféle területekről származó sérelmeit. Azt megfigyeltem, hogy itthon is rosszabbul alszom, amióta ez az egész zajlik, hatása van rám/ránk is, nem csak gazdasági értelemben, van egy erős nyomás, hiszen közel van, és a hírek, a közösségi média, az áradó, kusza információk csak még közelebbivé teszik, állandóan jelenlévővé. A politika, a közélet sajnos nem feltétlenül segíti, az elmúlt évtizedekben inkább tönkretette sok ember életét azok közül, akikkel odakint találkoztam. Egyébként a barátnőm, Tankó Andrea végig támogatott, rendszeresen beszélgetünk a kint látottakról-hallottakról, és azt hiszem, maga az írás is hozzájárul ehhez. Például hogy leírtam egy Nagymuzsalyban élő idős vak hölggyel való találkozás történetét. Az az egy óra annyira erősen megmaradt bennem, olyan nehéz és mégis felemelő volt, hogy muszáj volt írnom róla, szavakba öntenem. Amikor időnként elkedvetlenedek, lehúz valami, igyekszem olyan pillanatokat fölidézni, például ezekből a látogatásokból, merthogy volt ilyen is bőven, amikor nevettünk, láttam, hogy örülnek annak, hogy kapnak valami hasznosat, fontosat, amikor egy jót beszélgettem valakivel és olyasmiről meséltek nekem, ami igazán örömteli.

Létezik rá példa, hogy azok az emberek, akik nehéz körülményekkel néznek szembe, és ha egy kívülálló bevonódik, az később befolyásolhatja mindez a boldogulásukat… Mi az utóélete a munkáidnak?

Amikor eldöntöttem, hogy elmegyek Kárpátaljára fotózni közvetlenül a háború kitörése után, nem titkoltan az is célom volt, hogy a közzétett képek a maguk módján változtassanak valamit, elősegítsék azt, hogy az emberek szembesülhessenek az ott élők problémáival. A közzétett képek nyilván nagyban inspirálták azokat, akik megkerestek, hogy felajánljanak pénzt, tartós élelmiszert, gyógyszereket stb. Igyekeztem szövegekkel, személyes történetekkel kiegészíteni időnként a képeket, és így még célravezetőbb volt mindez, sokan szerintem így értették meg igazán, hogy ez most zajlik, és igenis szükséges segíteni. Szóval a válaszom az, hogy lehetséges. Persze erre nem mindig van lehetőség, nem minden esetben valósul meg, főleg ha valaki harci helyzetben készít felvételeket, az teljesen más, de nekem nagyobb volt a mozgásterem.

Utazásaid során a szomorú tapasztalásokon kívül még számtalan mikro- és makrotörténetet megismersz, átélsz Te magad is. Az írásaidra hogyan hatnak, mennyire íródnak párhuzamosan benned az események hatására?

Bennem is, meg aztán viszonylag hamar ténylegesen is íródnak, annyira, hogy az áprilisi látogatásom kapcsán, ahogyan arra utaltam is, már írtam egy tárcanovellát, ami meg is jelent. A fotózás nekem töltődés, megfigyelés, valóban az a folyamat, amikor rengeteg olyan dolgot felszív a szervezetem, az elmém, a lelkem, ami csak jóval később bukkan föl,  jön ki valamiféle átalakult formában. Van, hogy tényleg csak hetekkel vagy akár hónapokkal később kezdek el gondolkodni egy-egy szituáción, és az ugye nyilván már egészen más, mint amikor ténylegesen ott voltam,  benne, de nem is kell, hogy ugyanaz legyen, egyszerűen csak az van, hogy elkezdi mozgatni az agyamat, beindít bizonyos folyamatokat, akár egy olyan szöveggel kapcsolatban is, ami nem konkrétan erről szól. Hasonló ez, mint ami olvasás közben történik az emberrel. Biztos sokan megtapasztalták már, főleg azok, akik alkotnak, hogy amikor olvasnak egy szöveget, az egyszer csak, valami teljesen mással kapcsolatban, beindítja a képzelőerejüket, a gondolataikat, olyan ez, mint amikor az ember hallja a víz csobogását, vagy épp a víz alá dugja a kezét, és a szervezete reagál, valami olyasmivel, ami kapcsolatban áll ugyan a vízzel, de már a bensőben átalakult, és abban az átalakult formában jelenik meg. Próbálok finoman, árnyaltan fogalmazni, bár tudom, hogy ez így nagyon profánul hangzik, de a legtöbbször, tudjuk jól, nem a szent pillanatokból születik a csoda.

Ösztöndíjas munkádban az ufai kiállítás létrehozása és megszervezése volt a cél. Milyen volt ez a hároméves munkafolyamat?

ErdélySzámomra is, akárcsak a többi ösztöndíjas számára, ez a három év nem a kiegyensúlyozottságról szólt. Egyikünknek sem egészen úgy alakultak a dolgai, ahogyan azok tervezve voltak. Tavaly tavasszal, mivel a pandémia miatt nem lehetett Oroszországba utazni, nem is lett volna amúgy sem veszélytelen, meg kellett változtatnom a munkatervet, így Erdély felé fordultam, ott folytattam a munkát és kezdtem bele egy, a legidősebb generációt bemutató portrésorozat elkészítésébe. Erdély közelebb van, nem kell az Urálig utazni, mindenféle gond nélkül beszélni tudok az ott élők nagy részével, és jóval ismerősebb a terep. Az elmúlt bő egy év intenzív munkával telt, ezalatt hétszer jártam odakint, szerencsére sokan segítettek nekem, Buglya Sándor és Haris László támogatták a váltást, Ádám Gyula, Fülöp Lóránt erdélyi fotográfusok irányt mutattak, és jó néhány lelkésztől, paptól, magánembertől kaptam fontos tanácsokat. És ugyan a baskírokról is van egy egészen szép anyagom, korábbról, és 2019 őszéről, amikor sok települést meglátogattam a Dél-Urált körbeölelő sztyeppés részen, ez az erdélyi sorozat jóval átfogóbb már most, több mint 50 települést, 8 nagy tájegységet, közel  200 embert érint, szóval azt gondolom, komoly módon láttatja az Erdélyben élő idős generációt. Az a világ, amit ők képviselnek, az a környezet, ami most még körbeveszi őket, azok a házak, porták, képző- és népművészeti alkotások idővel el fognak tűnni, vagy ha nem is tűnnek el – bízom benne, hogy nem –, feltehetőleg be fognak szorulni egy sokkal zártabb, szabályozottabb térbe.

Mi az, ami a megvalósult projektből tovább fog élni és akár a jövőben is tovább szőhető?

Bízom benne, hogy a képeim, maga a sorozat élni fog, egyrészt az internet jóvoltából, másrészt abban az értelemben, hogy ha teljesen összeáll, lesz belőle egy komoly kiállítás, akár könyv is. Érik ez a dolog, de még nincs itt az ideje. Az erdélyi sorozattal még nagyon sok a munka, és ugyan jól haladtam az elmúlt egy évben, már csak Erdély nagysága, szövevényessége, sokfélesége miatt is azt kell mondjam, dolgoznom kell még rajta sokáig. Ugyanezt kellene mondanom a baskír anyaggal kapcsolatban is, de az most egyáltalán nem rajtam, és nem is a baskírokon múlik, sokkal hatalmasabb, és sötétebb erők gátolják a képek létrejöttét. Nagyon szeretnék visszatérni az Urálba, egyáltalán nem adtam föl, már csak az irántuk, a megismert baskírok iránt érzett szeretetem, elköteleződésem miatt sem hagyhatom annyiban, hogy egy átfogó képriportot, illetve portrésorozatot készítsek náluk. Ha ismét Erdélyre gondolok, annyira sok időt töltöttem az elmúlt egy évben ott, hogy csak most kezdem igazán látni, milyen mély rétegei vannak, és hogy hogyan is érdemes közelíteni, mikor hová érdemes menni, kikkel érdemes együtt dolgozni, milyen munkatempó és hozzáállás a célravezető.

Szintén a visszajelzések kapcsán: tapasztaltad-e, hogy a munkád hatására szociális szempontból érzékenyebb lett a közönség bármilyen korosztályban?

Bízom benne, hogy így van. A képeim egyelőre a közösségi felületeken élnek, ott viszont nagyon, és ezzel kapcsolatban azt el tudom mondani, hogy rengeteg visszajelzés érkezett, és most nem a kedvelésekre gondolok elsősorban, hanem megjegyzésekre, személyes üzenetekre, megosztásokra, amelyek látom, milyen kísérőszöveggel lettek közzétéve. Sok fiatal írt, akár meglepődve, hogy ő nem is gondolta volna, hogy olyan dolgokkal, emberekkel, helyszínekkel is lehet találkozni arrafelé, mint amilyenek a képeimen láthatók, akiket én fotóztam. Sokan kértek tanácsot, útbaigazítást, láttam, hogy sokan buzdították az embereket, a fotóimra, illetve a rajtuk szereplőkre hivatkozva, hogy  érdemes ellátogatni Erdélybe. A baskír anyag nagy része, Bottlik Zsolt etnográfus kiváló szövegével együtt, a január-februári Földgömb Magazinban jelent meg, és azzal kapcsolatban is sok ember írt, keresett meg, úgy vélem, rengetegen látták azokat a fotókat, és egy olyan világ, közösség tárult fel a szemük előtt, amely ugyan ismeretlen volt eddig, de így most már nem teljesen az, és amely mindenképp érdemes arra, hogy közelebb kerüljön hozzánk.

 

Szöllősi Mátyás további fotóit és írásait megtekinthetik weboldalán.

 

 

 

 

Galéria

, , , ,

Iratkozzon fel legújabb híreinkért!
magnifiermenuchevron-down-circle