Pálfalusi Zsolt filozófus, esztéta, író, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének megbízott kutatója. Felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Filozófiai Intézetében végezte, ahol Husserl fenomenológiájából doktorált. Ezt követően az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének volt az oktatója, ahol kutatási területe Kierkegaard, Nietzsche és Heidegger filozófiája volt. 2018-ban habilitált az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, ugyanebben az évben született meg első regénye A világ legszebb kutyatemetője címmel. Jelenleg kortárs képzőművészettel és performansztörténettel foglalkozik. A koronavírus-járvány ideje alatt vidéken töltötte mindennapjait, amelyekbe Önök is betekintést nyerhetnek kutatóinkról szóló interjúsorozatunk most következő részében.
Az MMKI egy viszonylag új dolog az életedben, hiszen nem olyan régen kezdted meg az itteni tevékenységedet. Milyen témában kutatsz mostanában?
A kutatásaimnak jelen pillanatban több iránya is van, ezek távolról ránézve eléggé különállóak, azonban egy adott fókuszpontban mégis találkoznak, ez pedig egy régi, szeretett témám: a giccs problematikája. Tavaly nyáron fordítottam le a Tomáš Kulka Giccs és művészet című könyvét, amely már nagyon régóta érdekelt, és sikerült ehhez kapcsolódóan egy pályázatot is nyernem. A téma elég régóta foglalkoztat, egészen pontosan azt keresem, hogy mit értünk művészi giccs alatt, illetve mi a különbség esztétikai érték és művészi érték között. Még annak idején hallgató koromban tartottam egy referátumot Hegel esztétikájáról, és már akkor felkeltette a figyelmemet az a tény, hogy az ő korától kezdve mennyire szekularizálva lett a művészet, mennyire nem áll már az egyház szolgálatában, egy szóval elkezdett polarizálódni. Steinberg szavai jutnak eszembe, aki szerint rengeteg művészi irányzat született, rengeteg művészi trend volt, amely élt egy darabig, majd megszűnt létezni, és jött helyette valami új. Ezzel szemben a giccs örök, mindig volt és mindig lesz: újra és újra feltűnnek a színen olyanok, akik ebben lelik örömüket. Fontos megjegyeznünk, hogy ha valaki ilyen alkotást hoz létre, az általában nincs tudatában a giccsnek. Jóllehet erre is van cáfolat, mint Odd Nerdrum festészete, habár ő kifejezetten giccsfestőként definiálja magát… Nem túl gyakori kutatási terület a munkássága, talán egyedül csak én foglalkozom vele behatóbban, pedig biztos, hogy sokan tudják a nevét idehaza is. Simon-Mazula Tibor festőművészen kívül azonban nem ismerek olyan embert, aki ezzel foglalkozna a gyakorlatban, követné a munkásságát. Engem márpedig rettenetesen érdekel ez a téma. Azt gondolom, hogy ha valaki definiálni tudná, mi az a giccs, azt is definiálni tudná mi az a művészet, ugyanis a kettő kéz a kézben jár.
Tomáš Kulka könyve után szerepel a terveid között újabb műfordítás?
Igen, a kutatásaim másik része Boris Groys-hoz kapcsolódik, akinek az Art power című könyvét fogom lefordítani valamikor a közeljövőben. Ez még egyeztetés alatt áll az MMA Kiadóval, de ha minden igaz, akkor sikerül felkérnem Groys-t, hogy írjon egy előszót a magyar kiadáshoz. New Yorkban is leállt az élet a vírus miatt, így erre még egy darabig várnom kell.
A kutatás témájához kapcsolódott három előadás is, amelyet a közelmúltban tartottál a kutatóintézetben, és ahol elmondásod szerint új utakat kerestél annak bemutatására, hogy milyen globális trendek húzódnak meg a kortárs művészetekben. Hogyan látod ezek eredményességét? Mik a visszajelzések?
A kollégáknak nagyon tetszett, újdonság volt a számukra. Csakis pozitív visszajelzéseket kaptam a többiektől, mindenben támogattak, ebből adódóan úgy érzem, folytatnom kell a dolgot. A Kortárs Építészeti Központban (KÉK) tervezem bemutatni ezt a fajta rendhagyó esztétikát három előadásban. A látogatói közösség főként építészekből, képzőművészekből, dizájnerekből és belsőépítészekből áll, akik reményeim szerint be fogják fogadni a témát, és a helyszín is rendelkezésre áll majd. Az előadások az intézeti alkalmakhoz hasonlóan a giccs, az apokalipszis és a „nudity” vagy meztelenség kérdéskörét helyezik majd középpontba.
Mit takarnak pontosan ezek a témák?
Három olyan nagy tényezőről van itt szó, amelyet a kortárs művészet nem tud kikerülni. Ezek közül a legnagyobb problémát szintén a giccs okozza, hiszen a pop art óta tudjuk, hogy a giccset nem csak csinálni lehet, de művészileg fel is lehet használni. A giccs művészi felhasználása, illetve az egész appropriation egy végtelenül izgalmas téma, de nagyon könnyen elmosódhatnak a határok: tegyük fel, hogy valaki talál egy festményen, zeneműben vagy költeményben egy giccses mozzanatot, ezért az egészet giccsként bélyegzi meg. Nehéz megítélni, hogy mi az, ami csak olyan, és mi az, ami tényleg giccsnek számít. De előfordulhat az is, hogy egy regényen belül találunk egy giccses mozzanatot, karaktert, miközben egy klasszikus műről beszélünk (mint például Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének esetében). Az apokalipszis témájával foglalkozó előadás kíméletlen, erőteljes mozzanatokat takar. Én ide sorolnám többek közt a „concept art”-ot is, mint Joseph Kosuth kiállított székét, amely mellé odaírta a bútordarab szótári jelentését… Itt valójában a gesztus az, ami érdekes, akárcsak Cézanne csendéleteinél: ha jobban megnéz az ember egy ilyen festményt, az az érzése támad, mintha minden képen szereplő gyümölcsöt az apokalipszis előtti utolsó pillanatban látna.
Mi a helyzet a harmadik témával? Mennyire fér meg a másik kettő mellett?
Teljes mértékben, ugyanis a harmadik témám esetében nem feltétlenül az aktokra gondolok, hanem egyáltalán valaminek a lemeztelenítésére: egyfajta anatómiai mélyrehatolásra, amikor valamit a maga realitásán túl, minden objektivizmustól eltávolodva vizsgálunk. Amit ki akarnak hámozni, amit oda akarnak szögezni a papírra, amit le akarnak rajzolni és meg akarnak festeni, tehát egyfajta új objektivizmus, amelynek során a maga ridegségében megfognak egy tárgyat, és egyszerűen lefestik. Ilyen értelemben már nincsen témája a képzőművészetnek, már nem egy fantáziaképet vagy egy objektumot festenek meg, hanem annál sokkal súlyosabb problémáik adódnak. Roncsolt műalkotásokról és alakokról van szó, olyan dolgokról, amelyekben szétporlad mindaz, amit korábban objektivitás alatt értettünk, hiszen már nem illik rá az a kategória, hogy reális. Mi van a realitáson túl? Korábban azt hittük, hogy a realitás a végső határ, még Lacan is ezt tanította nekünk a pszichoanalízisében: amikor megszűnik a szimbolikus kifejezésmód, amikor kifogyunk a szavakból, hogy valamit megnevezzünk, akkor tör be az életünkbe a reális.
Publikálsz is az imént bemutatott témákban?
Igen, hamarosan megjelenik egy tanulmányom az Országút folyóiratban, amely szintén a giccs témájával foglalkozik. A távoli jövőben jó lenne mindezt egy monográfiában is összefoglalni, amely viszont egy nagyon szerteágazó kutatómunkát igényelne. Legtöbbször nagyon elmosódnak a határok, hogy meddig fair használni egy másik művész alkotását a saját alkotásunkban, végtelen számú láncolat van, és ezek már komoly jogi kérdéseket is feszegetnek. Talán a jogászok találkoznak a legtöbbször azzal a kérdéssel, hogy mi számít plágiumnak, ezáltal nemcsak jogi, hanem esztétikai problémákkal is kell foglalkozniuk, és sejtelmem sincs, hogyan tudnak hozzányúlni ehhez a problémához művészettörténeti előképzettség nélkül.
Hamarosan olvashatjuk Tánc és geometria című tanulmányodat a Valóság folyóiratban. Milyen párhuzamot lehet vonni a két terület között, és honnan jött az ötlet?
Ez egy régi munkám, amelyet újra elővettem és nekiugrottam. Annak idején a szakdolgozatomat Kant A fenséges esztétikája című munkájából írtam, ahol abból a problémából indultam ki, hogy mit jelent nála a szubjekció gondolata. „A széppel ellentétben a fenséges megköveteli a kiművelt erkölcsiséget”, vallotta Kant, ezért van az, hogy az egyszerű parasztember kineveti a nemesurat, aki az alpesi havasokba megy síelni, mondván, hogy „micsoda úri huncutság keresni a veszélyt és a bajt”. Egy szóval nem látja, hogy mi is a fenségesben az élvezet. Lyotard arra következtet éppen Kantból kiindulva, hogy az egész avantgárd azzal kezdődött el, hogy elkezdték a forma helyett a matériát és a szép helyett a fenségest tisztelni, előtérbe helyezni. Nekem már akkor befészkelt a fejembe az a gondolat, hogy mégis hogyan lehet az, hogy a modern tánc – tehát a kortárs, művészi értelemben vett tánc – ennyire elszakadt a balettől, és szinte az ellentétévé vált. A balett meghazudtolja a gravitációt, célja a légiessé válás, ezzel szemben a kortárs táncban mintha pont az ellenkezője történne: visszaadni mindent a gravitációnak, a maga súlyának. A tanulmány is ebből az alapgondolatból indul ki: mit jelent a testtel szemben megkövetelt idealitás, a görögöktől vagy a reneszánsztól kezdve hogyan néz ki az ideális test, mit jelent Kantnál a szépség eszménye… vagy akár Arisztotelésznek az a gondolata, hogy egy tragédia főhősét nem jászhatja el egy kistermetű ember. Hogyan történik meg az avantgárd hajnala óta, hogy minden a visszájára fordul? És hogyan történik meg az, hogy a geometria mint az idealizálás csúcsa – tehát az a geometrikus látásmód, amely szerint mindennek kiszámíthatónak, párhuzamosnak és arányosnak kell lennie – egyszer csak felborul? Az a probléma is felmerül, hogy mit jelent a test elsődleges szférája, amelyből adódóan az ember az, aki: van valamiféle többlet, amely miatt nem vagyunk felcserélhetőek, amelynek köszönhetően elménk hatalmas absztrakciókra képes, és amelyet a testünk nem tud követni. A testünkkel szemben nem tudunk olyan absztraktan gondolkodni, mint ahogyan az elménkkel vagy a matematikai szabályokon keresztül, egész egyszerűen a testünk nem engedelmeskedik bizonyos szabályoknak. Ehhez kapcsolódik a sírás és a nevetés kérdése, amikor is van egy túl nehéz gondolat a fejünkben, amelyet a szellemünk nem bír elviselni, ezért továbbadja a testnek.
Két éve jelent meg első regényed, A világ legszebb kutyatemetője. Mikor számíthatnak újabb kötetre az olvasók?
Nemrég nyertem egy regénypályázatot, így jelenleg is a következő regényemen dolgozom, amelynek nagyon jót tesz az önkéntes karantén. Szeretnék eljutni az emberi lélek anatómiájában egy olyan mélységig, ahova eddig még nem sikerült. Önmagában egy fantasztikus kísérletnek tartom, hogy belenézzek abba, mi minden rejtőzhet még az ember lelkének a mélyén. Mindig is érdekeltek az olyan létesítmények, mint a hajléktalanszállók vagy a börtönök, illetve minden olyan hely, ahol bizonyos szituációkból adódóan az ember kétségbe esik. Engem ugyanis a kétségbeesett ember érdekel leginkább, nem pedig a kételkedő: kételkedni bárki képes, de a kétségbeesés mélyén van valami örök emberi.
Hogyan látod, a regényírás mellett voltak más előnyei is a kialakult helyzetnek?
Abszolút! Én nagyon szeretek online galériákat nézegetni, inspirációt gyűjteni az interneten. Úgy gondolom, hogy ha valaminek jót tett a járvány, akkor az online galériák pontosan ilyenek, nagyon megnőtt rájuk a kereslet. Van egy ismerősöm, aki indított egy startupot, én pedig besegítek neki online. Virtuális galériákkal foglalkozik, és ezek felfuttatásával kapcsolatban igyekszem tanácsokat adni napi szinten.
Az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján milyen hatással van rád az otthoni munkavégzés?
Engem rettenetesen frusztrál. Nagyon szerettem bemenni a kutatóintézetbe, mert hihetetlenül inspiráló az egész közeg, azelőtt kifejezetten terápiás hatással volt rám az ott töltött idő. Ráadásul nem messze található a MOME, ahol órát tartok. Már éppen kezdtem felvenni a ritmust, hogy az intézetből átsétálok a MOME-ra, megtartom az előadást, azután újra visszasétálok az intézetbe. Ezt a menetrendet sikeresen felborította a kialakult helyzet. Most ide vagyok szögezve vidékre. Itthon túl monoton minden, nem egy falusi bukolikaként élem meg, hogy végre kint lehetek a szabadban, mert egyébként is ez a mindennapos, innen járok be Pestre dolgozni. Az elszigetelődés nem az én zsánerem, úgy érzem, hogy visszafog… Jobban örülnék neki, ha mozgásban lennének körülöttem a dolgok, tudnék emberekkel találkozni, beszélgetni. Most viszont csak könyvekkel veszem magam körül (bár online is nagyon sok mindent elérek). Nem alakult ki állandó napi rutinom, mert próbálok enyhíteni azon, hogy egy helyhez vagyok kötve, teljesen egyedül. Mindig egy kicsit változtatok rajta, hogy érdekessé tegyem. Ugyanakkor megmaradt nálam a bölcsészmentalitás, éjszakai bagoly vagyok, ezért éjszaka dolgozom a leghatékonyabban.
Említetted, hogy a MOME-n tartasz órákat. Mennyire tudtad megszokni az online egyetemi oktatást?
Először nagyon furcsa érzés volt, nem is hittem el, hogy órát tartok, mert még sosem csináltam ilyet. Biztos vagyok benne, hogy sokkal nehezebb volt belerázódnom, mint a hallgatóknak. Nekik nagyon sok órájuk van, jóval nagyobb a rutinjuk ebben. Az önkéntes karantén ideje alatt webkamerán keresztül tartottam meg az előadásokat. Nietzsche kései korszakáról volt szó, amelyből a diákok esszét is írtak.
Sikerült valahogyan kompenzálnod a bezártságot?
Igen, szerencsére találtam egy kiutat. Felbukkant egy nagyon régi ismerősöm, akinek van hat lova. Tudniillik én annak idején lovakkal is foglalkoztam, eredetileg lovász a végzettségem, és mielőtt egyetemre mentem, egy ménesben dolgoztam. Át is mentem ehhez az ismerősömhöz, aki nem messze lakik, és megengedte, hogy annyit lovagoljak, amennyit csak szeretnék. Emellett kirándulni is járok, egy hatalmas erdő veszi körül a területet, ahol lakom, így még többet is sétálgatok, mint amennyit szeretnék. A faluba is általában gyalog megyek be egy erdei ösvényen keresztül, legalább addig is megmozgatom magam. Itthoni kikapcsolódásként gyakran hallgatok zenét.
Filozófusként milyen gondolatok foglalkoztatnak a járvány művészetekre gyakorolt hatásáról?
Azt hiszem, rendkívül érdekes problémát fogtam meg, méghozzá a digitális aura kérdését, amivel már régóta szeretnék foglalkozni. A legfőbb kérdés, amelyet most a járvány különösen aktuálissá tett, az az, hogy mi várható a jövőben a művészetekben, és mi az, amivel a jövőben minden intézetnek szembesülnie kell majd. Nagyon várom már, hogy új inspirációt kapjak, új hatások érjenek, és ezeknek megfelelően tudjak élni. Mindenképpen jobb lesz, ha elmúlik a járvány.
