Wesselényi-Garay Andor építész kutatási területe a kortárs magyar építészet 1983 utáni jelenségeinek vizsgálata hazai, illetve székelyföldi kontextusban. Jelenleg az új népi építészet lehetséges megjelenési formáit tanulmányozza kert történetén keresztül, amely jól példázza a hétköznapi folklórizmus jelenségét és érvel egyben amellett, hogy a mai napig létezik népi építészet, ám ennek ikonográfiája és keletkezésmódja drámaian eltér azoktól a példáktól, amelyek kapcsán a XX. század elején megszületett a „népi” mint olyan képzete.
A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete 2018. május 31-e és június 1-e között rendezte még kétnapos konferenciáját Vallás-nép-művészet címmel a Műcsarnokban. A tanácskozás célja az volt, hogy felderítse és bemutassa, mennyiben értelmezhető napjainkban a vallásos népművészet, tárgyalható-e a művészetelmélet fogalomrendszerével és módszertanával az a napjainkban született tárgyegyüttes, amely evidens kutatási területet definiál az etnográfia és a kulturális antropológia számára.
Amennyiben a kérdést a vallásos népi építészetre szűkítjük, vagyis arra próbálunk választ találni, létezik-e ma a magyarországi építészeten belül efféle jelenség, akkor a válasz kiábrándító, és ezt a csalódottságot rögtön két tekintélyérvvel is alá lehet támasztani. Marosi Ernő a Magyar falusi templomok című munkájának végén némi lemondással állapítja meg, hogy a XV. századdal kezdve megszűnik az a felhajtó erő, amelynek segítségével a falu szinte a saját testéből, a közösség erejével szüli meg templomát. A műépítészet és a műépítészek megjelenésével a falu ezután kapja a templomát – nem megépül, hanem ráépül – amellyel fel is bomlik a vallás, a nép és az építőművészet korábbi egysége [i]. Noha a XX. század végén a kortárs magyar építészet egyik legörömtelibb fejezete a templomépítészet kapcsán íródott, ezek az alkotások még távolabb esnek attól az ideától, amelyről Marosi Ernő ír monográfiájában. A másik tekintélyérvet Bertrand H. Bronson fogalmazza meg a The Morphology of the Ballad-Tunes (Variation, Selection, and Continuity) [ii] című tanulmányban. Bronson a népdalok legfőbb jellegzetességeit – kritériumait - kutatva jut arra a megállapításra, hogy az a (i) variáció, vagyis ugyanaz a dallam jelenik meg akár topográfiai, akár időbeli eltérésekkel; (ii) a kiválasztódás, vagyis ezen variációk idővel egy domináns „állandóvá” tömörödnek, végül pedig mindezt a (iii) folyamatosság teszi lehetővé, amely a dallam- és formaszekvenciák használati és időbeli egymásba-kapcsoltsága révén teremti meg az adott népdal kontinuitását, jelenlétét. Noha Bronson szövege kifejezetten a zenére vonatkozik, az általa kritériumként használt fogalomhármas meglehet szigorú, de jól használható keretekkel igazolhatja a fentebb lemondón megfogalmazott sejtést: felette kihívásos ma Magyarországon – nem csak vallásos - kortárs népi építészetről nyilatkozni, különösen akkor, ha a „népit” mint olyat avval az ikonográfiával azonosítjuk, amely a tizenkilencedik század végével vált azonossá bizonyos jól attribuálható építészeti jelekkel és vált ekként voltaképp stílussá.
Wesselényi-Garay Andor tanulmányban – amely egyrészt mint látható, egy kétéves adósságot törleszt, másfelől még messze nincs kész – amellett kíván érvelni, hogy miközben kétségtelen tény, hogy az építészet specializálódásával, a szakember megjelenésével a Marosi Ernő által is rögzített folyamathoz hasonlóképp távolodott el a XX. század végére egymástól a ház lakója, tervezője és építője, aközben több, igaz nem túl számos projekt sejteti – Janáky István gyűjtése az építészeti szépség rejtekeiről vagy Kunkovács László összeállítása az ősépítményekről, Katharina Roters vizuális tipológiája a kádárkockáról –, hogy eltérő intenzitással ugyan, de a mai napig él valamiféle hagyomány, amelyet népi építészetnek nevezhetünk, mely népi építészet azonban a legcsekélyebb mértékben sem emlékeztet arra a motívumkomplexumra, amelyről a dolgot hagyományosan felismerjük. A kortárs magyar népi építészet egyik értelmezési végpontján lelhető az a népi historicizmus, amely a parasztházak alakhű újjáépítését és mimetikus reprezentációját tűzi célul, másikon pedig Szalai András építészettörténész előadásain bevezetett ciki, neociki stilisztikai fogalmai, továbbá a buhera gyakorlata áll.
A tanulmány erős állítása az, hogy a mai napig létezik népi építészet, ám ennek ikonográfiája drámaian eltér a kanonizálttól, létrejötte pedig a háza léptékét maghalad térbeli asszemblázs, nem pedig feltétlen építés eredménye. A snassz és az újnépművészet képzetes határai között megjelenő tárgyalakulatok hajtóereje és vitathatatlan vizuális nyomatéka pedig éppúgy származik valamiféle esztétikai igényből, mint a jó gazda szemléletből.
