Művészet/Elmélet Konferencia címmel szervezett tudományos tanácskozást a Magyar Művészeti Akadémia, a Széchenyi István Egyetem és a Győri Balett június 14-én a győri Múzeumház épületében. Az összművészeti esemény célja az volt, hogy a magyar művészet, a tudomány, valamint a felsőoktatás kapcsolódásait, együttműködési lehetőségeit vizsgálja, és hogy ezzel a kezdeményezéssel egyúttal hagyományt is teremtsen. A konferencia szervesen kapcsolódott a XVII. Magyar Táncfesztivál programsorozatához a táncművészetet oktató felsőoktatási intézmények bevonásával.
Az egybegyűlteket Kiss János, a Győri Balett korábbi igazgatója, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja és alelnöke, a konferencia tiszteletbeli elnöke köszöntötte, aki beszédében méltatta a kezdeményezést, valamint arra kérte a szervezőket és az előadókat, hogy az esemény után se „engedjék el egymás kezét”. Velekei László koreográfus, a Győri Balett igazgatója szerint nagyon fontos a jelen konferenciához hasonló események szervezése, hiszen úgy véli, hogy az előadásokon keresztül értő közönséget tudnak nevelni. Kucsera Tamás Gergely, a Széchenyi István Egyetem tanára, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, a konferencia elnöke beszédében hangsúlyozta, kulturális örökségünk – ezen belül a nemzeti hagyomány – megőrzése és a kapott értékek továbbvitele a legfontosabb feladatunk, ehhez segíthet hozzá a mai találkozó.
Az első szekció előadásai a művészet, elmélet, tudomány és felsőoktatás kapcsolódási pontjaira világítottak rá, levezető elnöke Kucsera Tamás Gergely professzor volt.
Kucsera Tamás Gergely az együttműködések lehetőségeiről és a kijelölhető közös célokról beszélt. Művészetfilozófiai elemzéssel alapozta meg előadását: megállapítása szerint napjainkban a művészet feloldódik a tömegkultúrában, ezzel látszólag popularizálja magát, de általában csak eszközszerűvé válik. Az érték fogalmát a művészet esetében is leginkább az eladhatósága jelenti, ugyanez igaz a tudás és így a felsőoktatás esetében is. Oktatás- és kultúrpolitikai kérdéseket is érintve szólt az állam szerepéről, majd az előadás végén – a közelmúltbeli egyetemi modellváltás kapcsán – gyakorlati kérdésként feltette: „Hogyan lehet megvalósítani, az új modell szerint működő egyetemekkel kötött megállapodásokban rendezni, hogy a művészeti teljesítmény sajátosságai mérhetőek és számonkérhetőek legyenek?”, jelezve, a korábbi évtizedek során a magyar felsőoktatás tömegessé válásakor erre nem volt érdemi törekvés, s eredmény sem, így nem volt rendezett a művészeti képzések ügye.
Sepsi Enikő egyetemi tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának volt dékánja, a Művészettudományi és Szabadbölcsészeti Intézet vezetője a művészeti felsőoktatás helyzetét statisztikai adatokkal támasztotta alá. Felhívta a figyelmet a művészeti, a művészetközvetítési, valamint a művészettudományi képzést nyújtó intézmények és a több karral rendelkező, több tudományterületen és képzési ágban működő egyetemek esetében a képzés minőségének és az oktatói állomány mérhetőségének, illetve ezen kritériumok kidolgozásának fontosságára. Emellett arra is részletesen kitért, hogy intézményi elosztásban kik nyújtottak be művészeti és művészetközvetítési képzési területen szakindítási kérelmet.
Cseporán Zsolt, a Budapesti Metropolitan Egyetem tudományos munkatársa a művészeti felsőoktatást és a felsőfokú képzéseket a hazai modellváltás tükrében vizsgálta. Megállapítása szerint sajátos munkaerőpiaci háttérrel rendelkezik a művészeti felsőoktatásunk, ugyanakkor a társadalomnak csupán a szűk hányadát érinti, nemzetgazdasági szinten csekély súllyal rendelkezik. Ezek fényében kellett a modellváltásnak irányt mutatnia, előrelépést kínálnia az intézményeknek. Mint mondta, strukturális problémát jelentett többek közt, hogy a felsőoktatási intézmények működése az elmúlt három évtizedben érdemben nem változott. Hangsúlyozta, a modellváltás legfőbb koncepciója szerint a 21. századi globális gazdasági versenyben egyértelműen a tudás a legértékesebb tőke.
A második szekció a művészetek egymás mellett létezését, egymáshoz való viszonyát és összefonódását helyezte középpontba; a szekció levezető elnöke Wesselényi-Garay Andor, a Széchenyi István Egyetem professzora, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos főmunkatársa volt.
Balázs Géza, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára bemutatta, hogyan vált a nyelv a művészet kifejezőeszközévé. Elmondása szerint a mágia fogalma kiemelt szerepet játszik a nyelvészetben, hiszen a primitív természeti népek a nyelv, a szó erejét, hatását mágikusnak tartják. A nyelvhasználat alapvető rendeltetése örömszerzés, amely az egyes gondolatalakzatokban van kódolva, így a nyelvi kifejezőeszközök a különböző gondolkodási formák megnyilvánulásai, a nyelv kreatív megalkotásának technikái. Felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelvben is jelen vannak az egyes zenei, ritmikai eszközök, amelyet a hétköznapokban megtalálható, akár az utcán bármikor szembejövő példákkal is alátámasztott.
Fazekas István, a Selye János Egyetem Református Teológiai Kar adjunktusa a láttatás és az elrejtés dramaturgiáját elemezte a görög tragédiaköltészetben. Elsősorban az istenábrázolás aspektusából közelítette meg a témát. Kitért a tér és a metatér, valamint a tudás és a látás kapcsolatára: a természeti jelenségekben felismert formákat például aszerint ismerjük fel, hogy milyen tudásunk van arról, amit az adott képbe belelátunk. Az előadó konklúziója szerint a görög tragédiaköltészetben azok az istenek, akik megcsalják az embert, nem lehetnek valódiak, de a dramaturgia természetes módon tartozik hozzá a műhöz, a katarzishoz pedig szorosan kötődik a láttatás, az ember és az istenek lényegére való rámutatás.
Somogyi Krisztina, a Széchenyi István Egyetem Művészeti Kar docense azt járta körbe prezentációjában, hogy milyen fontos tartalommal bír a test, a térforma és a mozgás összefüggése az építészetben. A transzdiszciplináris nézőpont szerint minden emberi élmény fizikai térben megy végbe és minden fizikai tér komponense az élménynek. Az előadó az épület, építészet recepcióját vizsgálta, amelynek fontos szempontjai, hogy mi a megítélés alapja, mire vonatkozik a kritika, miről és hogyan gondolkodunk az építészeti alkotással kapcsolatban, milyen viszonyban van az épület és az ember, ki ítéli meg. Hozzátette, az építészet közügy is, ezért fontos, hogy az emberek hogyan ítélik meg az adott épületet.
Fülöp Krisztina, a Széchenyi István Egyetem Művészeti Kar művésztanára az Örkény István Színház nézőterének és kapcsolódó közlekedő tereinek átalakítását mutatta be. Mint azt elárulta, az épületben mindenekelőtt szerkezeti átalakításokra volt szükség, amelyet a közlekedői terek újraszervezésével oldottak meg. Ezen kívül a színházban számos egyéb felújítás is történt, amelynek során a cél az volt, hogy a modern dizájn és berendezés mellett továbbra is megőrizzék az épület eredeti értékeit, sajátosságait. Elmondása szerint egy színházban minden eszköznek azt kell szolgálnia, hogy az előadás hatása minél erősebb legyen, és zavartalanul élvezhessük a művészetet.
Nikodém Géza, a Széchenyi István Egyetem Művészeti Kar egyetemi adjunktusa, a Richter János Zeneművészeti Szakgimnázium tanára a bécsi keringők egyik jellegzetes harmóniafordulatának tipológiai vizsgálatát helyezte előadása középpontjába. Hangsúlyozta, az összhangzattan tanulásának elengedhetetlen részét képezik a szabályok, ugyanakkor beszélhetünk nagyszámú, ám stilisztikai szempontból viszonylag jól körülhatárolható kivételekről is, amelyek esetében páros ütemek súlytalan ütemrészein vagy ütempárok súlytalan ütemeiben szólal meg az I46-ként definiálható harmónia, és amelyeket típusokba rendezve és néhány zongorás példával illusztrálva mutatott be a közönségnek.
Jankáné Puskás Bernadett, a Nyíregyházi Egyetem tanára az 1960-as évek művészetében gyakran előforduló ablakmotívum jellegzetességeit ismertette. Az ablak a festészet gyakori motívuma, a benti és a kinti valóságot egymástól elhatároló művészeti elem, amely által a bezártság és a szabadság ellentéte sokrétű jelentéssel gazdagodott: az ablak révén létrejön a kapcsolat a kinti szférával, és kitágul a tér. Meglátása szerint kiemelten fontos a művészettörténet szerepe, hiszen az előző generációk tapasztalata nélkül nem létezhet sem innováció, sem a jövő generációja. Hozzátette, a hazai művészet kutatása nem csupán a határokon belülre szorítkozik, azokon túlra is szükséges lenne kiterjeszteni, ehhez azonban mélyebb odafigyelés szükséges.
Szepessy Béla István, a Nyíregyházi Egyetem intézetigazgatója és tanára a grafikai technikák változásait mutatta be az 1980-as évektől számítva, előtérbe helyezve a kortárs alkotások tendenciáit, és hogy miképpen változott meg a sokszorosítás jelentése. Elmondta, hogy az ezredforduló után megjelentek a vegyes technikák, míg az utóbbi évtizedek a tradicionális grafika erősödését mutatják. A grafika definíciója egyértelműen változáson ment keresztül, amelynek elsődleges kiváltó oka a számítógép megjelenése – de vajon a sokszorosító technikával létrehozott alkotások egyedi vagy sokszorosított műnek számítanak? Bár ez megkérdőjelezi az eredetiség kultuszát, az előadó következtetése szerint a sokszorosítás ugyanúgy a művészeti kifejezés része, nem csupán technikai lehetőség.
Pálfalusi Zsolt, a Széchenyi István Egyetem Művészeti Kar egyetemi docense azt a problémát járta körbe, hogy miként lett az avantgárd korai időszakában a művészet többé „nem szép művészet”, a forma elsődlegességét miként váltotta fel az anyag, illetve a szépség eszményének örökségébe miként lépett a fenséges. Az előadás célja volt a tánc kiemelése az esztétika jelenségköréből: ha fenomenológia felől közelítjük meg, nem beszélünk többet a művészi táncról és annak történetéről, fel kell függeszteni minden metaforikus értelmezést, emellett nem kérdezünk rá, mit szimbolizál, milyen jeleket hordoz. Elmondása szerint Platón a geometriát hozza fel a művészetekben rejlő hamisság ellen, mivel „a léleknek az a legértékesebb része, amelyik bízik a mértékben és a számolásban”.
A harmadik, egyben utolsó szekció előadásai a táncművészetet helyezték fókuszba, a szekció levezető elnöke Horváth Nóra, a Széchenyi István Egyetem docense, az Egyetem Művészeti Szakkollégiumának vezetője volt.
Szabó Balázs, a Széchenyi István Egyetem Művészeti Kar egyetemi docense a balett egy későbbi modernizációs pontjára hívta fel a figyelmet a Fülöp Viktor által előadott A szamuráj című koreográfia televíziós felvételén, valamint korabeli recenziókon és interjúkon keresztül elemezve a művet, nem táncművészeti szempontból megközelítve, hanem inkább annak szellemiségére koncentrálva, tiszteletét kifejezve ezáltal a művész és alakítása iránt. Kiemelte, hogy bár a darabban egy történetről van szó, Markó Iván koreográfiáiban nincs szigorú értelemben vett lineáris történés, és a figurákat sem a mese határozza meg, mégis megfogható tartalmak, leírható alakok jelennek meg a színpadon, akik olykor álomszerűek.
Deákné Kecskés Mónika, a Széchenyi István Egyetem Művészeti Kar docense a szakrális táncok megjelenését vizsgálta a különféle kultúrákban. Mint azt kiemelte, a tánc különböző formái különleges szerephez jutottak a világ számos vallásának liturgikus eseményei alkalmával. A táncnak az istentisztelet részeként való bemutatása igen fejlett volt a keleti kultuszokban, a hindu templomokban például a tánc a közelmúltig a liturgikus szertartások része volt, ami speciális táncosokat és zenészeket igényel. A táncokat, amelyek drámai formában jelenítik meg a hinduizmus történeteit és közvetítik spiritualitását, a szentélyekben vagy ezek közelében adták elő. Aláhúzta, a tánc mint a szakrális művészet egyik formája napjainkban folyamatosan fejlődik és válik egyre változatosabbá.
Szabó Adrienn, a Széchenyi István Egyetem Művészeti Kar művésztanára a zene és a táncgesztusok kapcsolatát elemezte a zenepedagógia területe felől. Az előadás elsődleges célja volt bemutatni, hogyan jelenik meg a szakmában a zene és a gesztusok kapcsolata – mint arra rávilágított, a reformpedagógiák megjelenésével egyre több példát találhatunk rá. Megvizsgálta, hogy a pedagógiában melyek azok az irányzatok, ahol kiemelten fontos a zene és a mozgás kapcsolata. A reformpedagógiákhoz sorolta Kodály Zoltánt koncepcióját is, aki felhívta a figyelmet arra, hogy lehetőleg már óvodában is foglalkozzunk a zenei neveléssel; de ugyanitt említette meg Kokas Klára módszerét is.
Ferencziné Ács Ildikó, a Nyíregyházi Egyetem intézetigazgatója előadásában a tánc és a kóruszene összefonódását vizsgálta, amely elmondása szerint minden kultúrában és korban felismerhető, közös metszetük pedig a ritmus, amely a zenében a hangok hosszúságát befolyásoló, időbeli rendező elv, míg a tánc esetében a mozdulatokat szabályozó erő. A táncot és a kóruszenét az irodalom bekapcsolódásával, azaz egy versbe szőtt tánc és annak többszólamú vokális feldolgozása révén mutatta be a közönségnek Weöres Sándor olyan gyermekverseinek elemzésével, mint az Ugrótáncot jókedvemből. Kitért az ugrótáncok eredetére is: az ugrós táncfajta zenei, formai és funkcionális szempontból igen differenciált és különböző fejlettségű altípusokban és változatokban létezik. Megállapította, hogy annak ellenére, hogy a versben erdélyi földrajzi nevek fordulnak elő, nem valószínű, hogy az erdélyi ugrós lett volna a minta.
Antal Zsolt, a Színház- és Filmművészeti Egyetem Elméleti Intézet igazgatója mindenekelőtt a kultúra közvetítő közegéről, azaz olyan intézményekről szólt, akik részt vesznek az értékek létrehozásában, megőrzésében, közvetítésében. Mint azt kifejtette, a globalizáció és a kommunikációs technológiák robbanásszerű fejlődése soha nem látott kihívások elé állította a kulturális örökség megőrzéséért és fenntartásáért felelős államokat és intézményeket. A digitális tartalomgyártás során kulcsszerephez jutottak az értékmegőrzést magukra vállaló intézmények. Hogyan határozható meg a nemzeti kultúra fogalma? Ki és hogyan képviseli a digitális korban? Milyen eszközök állnak ehhez rendelkezésre? Milyen pozitív és negatív erők befolyásolják? Az előadás többek közt ezekre a kérdésekre keresett választ.
Az egész napos konferenciát kerekasztal-beszélgetés zárta Antal Zsolt vezetésével. A kultúra, a média és az élmény témakörében szervezett beszélgetésben részt vett Fülöp Péter, a Kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója és a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója, valamint Kiss Domokos Márk, a Déryné Program igazgatója és a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója. Fülöp Péter kifejtette, miért fontos a szakemberek képzése, hogy látja át a kulturális intézmények szakember-ellátottságát, illetve, hogy szerinte miért van szükség ezekre a képzésekre: „A jelenlegi hazai kulturális élet különböző szintjein csodálatos szakemberek dolgoznak, akikben zsigerileg van meg a tudás, a tapasztalat, másfelől észrevehetünk egy olyan hiátust az utódlásban, amire feltétlenül reflektálni kell. A mai kor megváltozott körülményei között a marketinges és jogi szempontok megkérdőjelezhetetlenül felértékelődtek, ezért be kell hívni a képzésbe olyan potenciális szakembereket, akik elsősorban gyakorlati szempontok alapján tanulnának.” Kiss Domokos Márk meglátása szerint is fontos átadni a tudást, a Déryné Programban éppen ezért elsősorban a fiatalokat igyekeznek megszólítani, a kommunikációs eszközeikben pedig egyfajta „unortodox” metódust választottak, tehát nem csupán megmutatják magukat a közösségi médiában, hanem fő küldetésük, hogy előadásokat vigyenek a vidéki, kultúrával kevésbé áthatott területekre. A beszélgetés során szó esett arról is, hogy miért van szükség marketingszemléletbeli változtatásra, miért nem elég a személyes kontaktus, illetve a koronavírus-járvány kitörése óta milyen változások történtek működésükben és vezetési módszertanukban.
A konferenciát Velekei László nevében Kara Zsuzsanna, a Győri Balett táncművésze, a Széchenyi István Egyetem mesteroktatója, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja, a konferencia operatív szervezője zárta le.
A zárszó keretei között sor került a legjobb konferenciaelőadás díjának átadására néhai Kocsis Miklós, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet igazgatójának emlékére. Kucsera Tamás Gergelytől a díjat Ferencziné Ács Ildikó vehette át Ugrótáncot jókedvemből című előadásáért.