2017. 03. 22

Wotannak opera-előadásonként változik a karaktere, szerepe és célja. Láttuk már dinamikus fiatal világbírónak, bölcs öregistennek, vagy éppen a létezés összes terhét magán viselő krisztusi áldozatnak. A jelen rendezésben (Christian Martin Fuchs, Művészetek Palotája, 2016. június 16-19.) egy teológiai és jogi szakzsargonban okoskodó, végtelenül sikertelen vezetőként lépett elénk.


Örök szerződésekről papolt, de féltékenységtől elvakult felesége is átlátott rajta. Beszédei csehovi monológoknak tűntek, még rosszabb esetben kiürült, politikai frázispuffogtatásnak. Wotan átvert, akit csak lehetett, de nem ért el vele semmit. Feleségét megcsalta, várát elhagyta, gyűrűjét maga is megátkozta. Akit csak közel engedett magához, eltaszított és kínhalált készített elő számára. Valószínűleg, a Wagner-történelem legdepressziósabb, legakarnokabb és legerőszakosabb főistene testesült meg Budapesten.
Alberich, aki a hagyományosabb (pl. Patrice Chéreau, Bayreuth, 1976), és a kortársi (pl. La Fura dels Baus, Valencia, 2007) értelmezésben is a sötétség ura, a világvégzet előkészítője, a kifejezetten negatív ellenpólus, ebben a rendezésben Wotannal egyensúlyú világirányító. Származását leszámítva mindenben egyezik a főistennel, talán csak annyiban különbözik, hogy kevesebb eszmével igazolta hatalomakarását. Aki ennek a rendezésnek - és e világegésznek – vesztese, az eredeti dráma harmadik ellenpólusa: Fafner. Bár a zenekar újra- és újra elzengi a sárkány-témát, bár az ismétlődő elbeszélések megteszik a maguk tiszteletkörét az óriássárkány előtt, a jelen rendezésben már fel sem tűnik a harmadik hatalmi erő. Mert minden hatalom ugyanazt akarja, ugyanúgy működik, ugyanazt a világvégét készíti elő?
Wotan, Alberich és Fafner, ahelyett, hogy a létezés ura lehetne, valójában rab. Önmaguk bábjai? A hatalom megszállottjai? A káli júga világkorszak mibenlétéről tudatlan szereplői, akik felett a kezdet és vég közötti szakadatlan létfolyam elzúg és akiket piheként felkapva magával ránt?
A gyönyörű Fricka (akiért Wotan felelátását adta), az önfeláldozó Sieglinde (akiért Siegmund szembe fordul Wotannal), a rettenthetetlen valkűrlány (aki viszont Wotan legtitkosabb vágyát valósítja meg), hogy a többi hölgyet s urat ne is említsük – említésre sem méltó sorsot kaptak. Mellékszerepkőkké váltak (ők is) saját életükben. A felismerés persze nem új. Ezt a szorongásos létérzést éppen a tetralógia atyamesterének fiatalkorában fogalmazta meg egy német gondolkodó. És mégis megszoktuk, hogy Brünhildét szépnek, szerethetőnek és hősnek lássuk. Felszabadult dallamai és általunk, civilek által is énekelhető, témái minden Wagner-rajongó fejében a „szép zene" kategóriájában zengenek. Ez esetben Brünhilde összes megnyilatkozását az űzöttség, menekülés és kényszeres feszültség tremolói hatják át.
Fischer Ádám vezénylése szintén új színt, értelmezési mezőt nyitott a korábbi Ring-képbe. A Rajna kincse és Walkür nagy részét szövegszerűen vezényelte, azaz számos esetben megtorpant, leállt, vagy legalábbis lelassult a zene egy-egy mondat értelmének megfelelően. A Rajna kincse és Az istenek alkonya pedig a zenekari és zenei humort is felvillantotta, ahogy az énekesek és zenészek számos esetben eltorzított megszólaltatással jelezték a jelenet fonákságát.
Wagner Nietzsche tragikus látásától áthatott, de egyben az emberebb embertől is mentesített, Ringje megérkezett Budapestre. Tündérálmok, csodakardok, önfeláldozó szerelmek – csak kellékek nevesítetlen átkok és az átkokat maguknak tulajdonító archék között. Mondjuk ki végre: e Gonosz Ring mind felett.



Windhager Ákos