2017. 03. 22

Lehetett csinálni jó német filmet a második világháborúról úgy, hogy az nem szól közvetlenül a totális diktatúráról – közvetve persze igen, majd minden kockáján −, erre példa A tengeralattjáró (Wolfgang Petersen1981), amely az emberi és katonai helytállást és bátorságot, illetve a német technikai tudást dicsőíti. Minden bizonnyal lehetne így orosz filmet is készíteni.


Nyikita Mihalkov Csalóka napfény című trilógiája viszont pont annyira mesél a sztálini diktatúráról, mint a nagy honvédő háborúról. Az első részben (1994) a hamis idillt felszámoló terror mellett megjelenik a háború előérzete, a második (2010) jelentős részben a rab katonákról szól, a harmadik, Az erőd (2011) pedig a harc és a terror szintézise. A második és a harmadik részt mutatta be az M5, tudomásom szerint az elsőt nem, kár. Az állami TV hírcsatornájának politikai helyzetét lehet, és kell is kritizálni, de a szűkebben vett szakmai hozzáértés ott sem gondolnám vitathatónak; a tematikus csatornák kultúra iránti elkötelezettségét azonban dicsérni kell. Remélem, a klasszikusok mellett egyre több kortárs mozi is látható lesz; hiába, ahogy öregszik az ember, egyre több viccet ismer. A két utóbbi részt sokan kárhoztatták külföldön és Oroszországban egyaránt az elmaradó üzleti siker és a rendező Putyin melletti elkötelezettsége miatt, no meg azért, mert a film nem jó. Gyanítom, hogy az első két szempont így vagy úgy hathatósan közreműködött az esztétikai elmarasztalás megfogalmazásában. Az, hogy nincs történeti hűség, hogy hihetetlen jelenetek sorjáznak, hogy nem konzisztens a narráció, hogy ízléstelenül patetikus és frivol egyszerre, néhol meg egyenesen giccses, elmondható Mihalkov példaképeiről, az orosz dráma és elbeszélés nagymesteriről is, ha valaki kicsit megerőlteti magát. De a rendező nemcsak ebbe a tradícióba illeszkedik, hanem a posztszovjet film Alekszej Balabanov és a két Szergej Bodrov által fémjelzet sikeres megújításába is. Amelyből megtudtuk, hogy a hollywoodi toposzokat lehet még Tarantinonál is ütősebben kiaknázni és kicsavarni. (Egy barátom mondta egyszer, hogy „ha az oroszok csinálnak valamit, azt nagyon csinálják". Ennyi etnikai sztereotípia, azt hiszem, belefér.) Úgy látom, Mihalkov ezt tette a nagy orosz realistákkal is. A Csalóka napfény nem Putyin-párti, hanem oroszpárti, de az nagyon. Az elkötelezettség azonban a tragikus pátosz mellett az önreflexió és az önirónia hangján is rendre megszólal. Az erőd végén a főhős, Kotov tábornok (a rendező maga alakítja) úgy indul el Berlin felé a T34-en, mint Donald Sutherland a Sherman nyergében a Kelly hőseiben. A jó és a rossz küzdelme úgy vonul végig a trilógián, hogy a rossz Sztálin és Hitler, a jó az orosz ember. A Wehrmacht katonái megpróbálkoznak a lovagias hadviseléssel, de ez dolgok folyása miatt általában nem sikerül. Szörnyű a modern totális háború, nagyon nehéz a hagyományos katonai erények képviselete. A német tiszteknek sem sikerül, ha a szándékon túl a következményeket is vizsgáljuk: a következmény a tömeges halál mindkét oldalon, orosz oldalon a sebesültek és a civilek között is. A cári tisztikart Mihalkov dicsőíti, ez derül ki a Szibériai borbélyból (1998). A Vörös Hadsereg tisztikara, bár a polgárháború bűneiben fogant, és szörnyű bűnöket követett el bolsevik rendszerben, méltóvá válik az elődökhöz. Bűn és bűnhődés: a bűnhődést a főhős életében a rabság és családjának elvesztése jelenti, amire egy igazságtalan bíró, Sztálin ítélte, de van egy legfelsőbb bíró is. Sztálin, a nagy manipulátor, ördögi terve az erőd megostromlása fegyvertelen emberekkel, hogy lógósokat megbüntesse, a harci kedvet feltüzelje, hogy a nagyszámú szovjet veszteség érvkén szolgáljon neki stratégiai céljai elérésében. A halálra szánt ostromlók parancsnoka a rehabilitált Kotov, aki úgy dönt, személyesen vezeti a rohamot. De „az Úr egy férget rendelt oda", esetünkben egy kis pókot. A pók leereszkedik a német mesterlövész távcsövének célkeresztjébe, és ezzel egy olyan kauzális folyamat indul el, amely megmutatja, hogy milyen az igazi racionalitás hatalma, s hogy mennyit ér az emberi kalkuláció, még akkor is, ha azt a rettegett diktátor eszeli ki.      


Farkas Attila