2017. 03. 22

Kézbe venni is jó a fényes, sima lapú képeskönyvet. Főszereplőjét ismervén, sokat várhatunk el tőle. Jó kézbe venni a könyvet azért is, mert témája olyan, hogy rosszat nem is lehet benne írni. Kézbe venni könnyű, letenni nehéz.


Így vagyok én Csinta Samu életmonográfiájával, amellyel az idén 90. évét betöltő mesterről, apéldaképről, valamennyiünk Zoli bácsijáról írt.
Kallós Zoltán Életfa-díjas, Kossuth-díjas népzenekutató, A Nemzet Művésze. Az erdélyi és a moldvai magyar népzene gyűjtője, kiadója, a válaszúti Kallós Alapítvány névadója és lelke.
Úgy mondják, Kallós Zoltán mindenkit ismer Erdélyben, mindent tud a népi kultúráról, valóságos enciklopédia. Nehéz is volt korábban rávenni, hogy írásban is rögzítse azt, ami számára természetes tudás.
 
A kötet néhány héttel a sokhelyütt megünnepelt születésnap után látott napvilágot. Aki elolvassa, nemcsak egy kitűnő kutató kanyarokkal és nehézségekkel teli életútját ismeri meg, de bepillanthat a véres kommunizmus álságaiba is, megismerheti a kényszerű kisebbségi lét megannyi buktatóját.
Mégsem ez a lényeg. Kallós rendkívül népszerű a népzene és a táncházak világában, mindenki ismeri és legalább egy anekdotája van róla – vele. Persze, nekem is. Évek óta minden Válaszúti nagytábor utolsó napját ott töltöm, megeszem a táborzáró töltött káposztát és eltöltök egy órácskát Zoli bácsival. Beszélgetünk és hallgatunk. Lábunknál a puli, és pár méternyire ott van Erdély népművészete abban a múzeumnak berendezett kúriában, ahol Zoli bácsi gyermekkorát töltötte. Páratlan élmény.
Ez a könyv remek olvasmány azoknak, akik abba a körbe tartoznak, amelyet Zoli bácsi és utitársai: Martin György, Andrásfalvy Bertalan, Borbély Jolán, Novák Ferenc és mások hoztak létre. Úgy gondolom, azok, akik e kört csak jóval alakulása után ismerték meg, vagy egyáltalán nem tartoznak bele, talán nem érthető minden ponton. A beceneveken való említés, pontos, de magyarázat nélküli idézetek néha zavarba ejtőek.  A cím viszont nagyon találó: Kallós Zoltán lelkeket ment szó szerint és átvitt értelemben is. Az elhagyott, szórvány falvakban lakó gyermekeknek a Kallós Alapítvány által nyújtott segítség – iskola, otthon, élelem, szellemi gyarapodás – máshonnan nem elérhető. De lélekmentés a népzenegyűjtés is, s az egyébként lassanként ebek harmincadjára kerülő tárgyak újra kézbeadása. Azokban is lélek lakozik, hisz termőjük, készítőjük a sajátját tette beléjük.
 
A kötet képekkel teli, a képaláírások nem mindenütt egészen pontosak, de a lényeget elmondják. Történetek, élmények elevenednek meg. Hogyan lehetett Uher magnót kivinni Erdélybe az átkosban? Hát úgy, hogy Magyarországra jövet azt írta az ember a vámáru-nyilatkozatra, hogy magnetofon szalagok, és volt is nála pár értéktelen vacak. Visszafelé csak vesszőt kellett tenni a két szó közé, máris magnetofon és szalagok lett belőle… És még hány, de hány hasonló, ma már mosolyt fakasztó, akkor bizony hideg verítékes sztori elevenedik itt meg!
A kötet nagy valószínűséggel azoknak készült, akiknek már van némi táncházas alapja. Akik már jártak Erdélyben és valamennyire ismerik Zoli bácsit. Mégis úgy gondolom, ennek ellenére vonzza azokat is, akik semmit nem tudnak erről a világról. Őket azért, mert hajtja majd a kíváncsiság, szeretnék megismerni ezt a nem mindennapi tevékenységet.
 
Más talán nem tudta volna ezt a könyvet így megírni, csakis egy erdélyi újságíró. Minden szavában ott van az a megmagyarázhatatlan érzés, amit csak ott, a falvak mélyén, az ottani emberekkel beszélve kapunk meg. Köszönet érte nemcsak annak, aki megírta, de aki kitalálta, majd végig vitte a mű létrejöttét.
Én magam most jöttem haza Válaszútról, Pünkösd hétfőn meglátogattam tanítványaimmal és barátaimmal Zoli bácsit, aki azt üzeni a fiataloknak: ismerjék meg és terjesszék a magyar népdalt. És van még mit gyűjteni nemcsak Erdélyben, de az anyaországban is.
 
Kallós Zoltán pótolhatatlan. Nemcsak a közvetlen környezetében, a válaszúti kollégium-iskolában és múzeumban, hanem számunkra is. Amit tudunk Erdély népzenéjéről, tőle tanultuk. Élő legenda. Tanítványai, munkatársai jól megtanulták Tőle, amit kell. Balla Ferenc, az Alapítvány igazgatója így mondja: „Igyekszünk menteni, ami menthető. Ez itt Noé bárkája öt hektáron, autonóm terület. Vagy megtaláljuk egyszer az Ararátot, ahol kiszállhatunk, vagy nem, de mi evezünk."
Az egyik legfontosabb gondolat abból az időből, amikor visszakerült jogos tulajdonosához az ősi családi kúria. Felmerült akkor ugyanis, hogy öregeket helyeznek el itt, ápolásra. Zoli bácsi már akkor a jövőbe látott. „…a fiatalok nagyobb veszélyben vannak, mint az öregek!"
És azóta Válaszút parancsa: „valamennyi, magyarul tanulni akaró gyermek érték." És így válik lassan magyarrá mindenki, aki idekerül. Nem is akármilyenné.


Fehér Anikó
Hagyományok Háza, Budapest 2016