2017. 03. 22

Ahogy hallgatom a muzsikát, egyre csak az jár a fejemben, amit először egy magyar könyvben olvastam, persze magyarul: writing about music is like dancing about architecture. Igaz, az eredetiben még ez is utána áll: it's a really stupid thing to want to do.


A mondás nagyon jó. Sokan használják, először talán Timothy White (1952–2002) amerikai rockzenei író, szerkesztő írta le az A Man Out of Time Beats the Clock c. cikkében a Musician-ben, 1983-ban. Őt aztán sokan idézik, névvel és név nélkül, többek között Elvis Costello, aki Declan Patrick MacManusként látta meg a napvilágot Londonban, 1954-ben. Ő zenész, zeneszerző, aki együttműködött többek között Paul McCartney-val is. De voltak zenekarai is. (The Attractions, The Imposters) Tőle örökli aztán az idézetet Lauren Anderson, a Houston Balett első afroamerikai táncosnője (1965-), aki 2011-ben publikálta a  Dancing about architecture?  Talking around popular music in film soundtracks c. írását a Participations: Journal of Audience and Reception Studies-ban.
Az idézet persze megy tovább, mindenki akkor használja, amikor akarja, én csak azért írok róla ilyen részletesen, mert nagyon igaznak tartom. (És ezzel nem vagyok eszerint egyedül.)
Ha igaznak tartom, akkor itt be is kellene fejeznem az írást azzal, hogy mindenki vegye meg vagy szerezze meg a Buda Folk Band legújabb alkotását, mert jó zene van rajta, anyanyelven előadva.
Olyan muzsika, ami még a finnyás, kényes ízlésűeknek is megfelel, de talán még az autentikáért és csak azért élő-halóknak is kedves tud lenni. Tiszta, zenei és hiteles amit hallunk.
Sokan vannak, akik a „világzene" szó hallatán azonnal hátast dobnak, még mielőtt pontosan megértenék, miről is van szó. Segítek nekik: ez nem világzene, ez világi zene. Ez áll a borítóján. (Lehet, hogy világi világzenét akartak igazából írni.)
Az együttes tagjai valamennyien, együtt és egyenként is, kitűnő zenész egyéniségek. Van, aki a családból hozta a tehetséget, van aki saját jogán tanulta meg.
A lemez anyagát – néhány más számmal együtt bemutatták február közepén a Zeneakadémia egykori Kis-, ma Solti termében. A máshoz szokott falak remekül viszonyultak a zenekarhoz. Mintha még a kicsit talán sötétre sikeredett falkárpit is mosolygott volna olykor-olykor Csoóri Sándor Sündi aranyos szövegén, aminek bűbája mögött kitartó és megkérdőjelezhetetlen munka van. Ő is úgy adta elő pár mondatos (szerencsére) konfjait, hogy meg se untuk és meg se utáltuk érte. Nemcsak okosan beszél, de jól énekel, itt-ott hallható pici, jazz-feelinges disztonációja itt helyén van, kifejezetten emeli a dalok fényét.
Énekesük Márczi Anna finomszövésű hangja úgy hat, ahogyan a fontos halk beszéd a zajos közegben. Figyelünk rá, mert van miért. Olyan természetesen énekel, mint ahogyan a halak úsznak a vízben, vagy a virágok lehajtják este a fejüket.
 
Maruzsenszky Andor jobb keze nem tudom miből van, a nyújtott ujjakkal való vonófogást nem gyakran látni, pláne azt nem, hogy ezzel a fura technikával mégis többezer ritmusegységet tud előadni másodpercenként.
Szabó Csobán Gergő énekel is, amellett, hogy az alapot biztos kézzel és füllel szolgáltatja.
Salamon Soma a színpadra termett. Nem sokáig bírja másutt, még ha úgy hiszi is. Virtuóz a fúvóshangszereken, a harmonikán. Láttam már táncolni is.
Éri Marci úgy tud a háttérben maradni, hogy néha csak rá figyelünk. Nem tudom, hogyan csinálja.
Számaik kedvesek és sokatmondóak. A Tavasszal című pl. megkapóan népdalszerű. Mert szabad a népdallal játszani, senki nem tilthatja meg, hiszen közös alkotás, közösen használjuk.
 
Kérdezhetnénk: hogy jön ide Radnóti? Mint kés a vajban… Nem is jöhetne más a végére, csak ez: kivirágzik az égi fa ága / hold bámul a béna világra…
Mert ugyanaz van itt is: Az egyiken bús gerlice/ki a párját elvesztette.  Vagy itt: Visszanéztem félutamból, szememből a könny kicsordul. E sorok lezárása és összegzése a kegyetlen sorsú költő gyönyörű szava, ahogyan a zenekar muzsikája is összefoglalása, továbbvitele százhangú orgonájú magyar népzenénknek. (Meg persze a meg-megszólaló szomszédokénak.) Ezt a zenét zenekari összeállítás keretezi, középen a költő szavával.
A lemezt a Fonó adta ki, mint sok más remek régiből fogant újdonságot. Horváth László hallgat a fülére. Azt hiszem, a szívére is.
A zenei anyag semmilyen elektromos hátteret nem kap, csak az éneket erősítik, arányosítják. Olyan természetes az egész, mint nyári estén a limonádé, mentalevéllel. Fogyasszák!
 
Jó lenne ez zárszónak, de kell még valamit mondanom. Igen, itt vannak a fiatalok, a nyomunkban.
Új generáció, tele energiával és tehetséggel. És pontosan tudják a mostani helyüket, de a jövőbenit is. Tudják, hova fognak eljutni, ha minden jókívánságom rájuk száll és még egy kis szerencséjük is lesz. Mindent meg tudnak ők majd csinálni, amit csak elképzelnek, mindent el fognak érni. Mindent. 



Fehér Anikó

Saját gyűjtés. Magyar világi népzene
Buda Folk Band
 
CD, Fonó Budai Zeneház, 2016