2017. 03. 22

Az Iskola a határon újraolvasására Eszterházy Péter halálhíre késztetett. Eszterházy most már ebben az értelemben is történelemmé vált, így a hatástörténet is más korszakába és más megvilágításba került. Közismert, hogy a magyar posztmodern születése ahhoz a személyes és művészi aktushoz is köthető, amelyben Eszterházy Ottlik hetvenedik születésnapjára egy 57×77 cm-es rajzlapra lemásolta az Iskola a határon teljes szövegét.


Az is közismert, hogy az Ottlik-regény összetett mű, nem szimplán proto-posztmodern előfutár. Sajátosságai kiterjednek a nyelvhasználat és az elbeszélés módszertanának feltárására, általában a nyelvi jel természetére, konkrétan az irodalmi szöveg ábrázoló lehetőségeire; de szintúgy a kép és az írás szemiotikai és művészeti viszonyára. Mindezek a teoretikus problémafelvetések és vizsgálatok beágyazódnak egy összetetten metaforikus és szimbolikus történeti utalásegészbe, amelynek mitologikus, bibliai, kultúr-, civilizáció-, művészet- és irodalomtörténeti elemi kapcsolódnak morális és politikai meggyőződésekhez. Műfaját firtatva az írás tinédzserregény, így beilleszthető a Musil−Golding−Burgess XX. századi sorozatba; de kapcsolódik ahhoz tágabb, Orwell és Huxley emblematikus alakjával szemléltethető osztályhoz is, amely a manipulált ember és a manipulatív rendszer következményeinek kifejtését az abszurd disztópikus a végleltekig viszi. Ezek az irodalmi műfajok nem kerülhették el, hogy a Hollywood kutúripara a legteljesebb mértékig ki ne aknázza a bennük rejlő üzleti lehetőségeket a tinihorror megannyi változatában. Totth Benedek nem ok és érdem nélkül sikeres regénye, a Holtverseny szépen illeszkedik ebbe a környezetbe, de hiányzik belőle filmes példaképeinek, Tarantinonak és Guy Ritchie-nek az öniróniája.  A kísérleti szociálpszichológiától is megerősítést kapott ez a trend. Philip Zimbardo a stanfordi börtönkísérletben empirikusan igazolta azt a fölöttébb újszerű hipotézist, hogy az ember megfelelő körülmények fennállása esetén befolyásolható és hajlik a rosszra. Mert ki gondolt volna ilyet az emberiség hétezer éves írott történelmére vetett futó pillantás nélkül? Nos, ebben a kontextusban az  Iskola a határon visszafogottságával és mértéktartásával hívja fel magára a figyelmet.  – Persze, ha az ember ilyet állít, mindig tart attól, hogy úgy ne járjon, mint a Columbia Egyetem egyszeri oktatója az Annie Hall mozipénztárnál sorban álló jelenetében, mikor megtalálja Fellinire az „elnéző", Marshall McLuhanre pedig az „intimitás" kulcsszót. – Visszafogottság és mértéktartás. Ez megfelel Kosztolányi stilisztikai alapelvének, amit akkor alkalmazott, amikor a naplementének egy cifra és tolakodó leírását meghúzta, majd az egészet az „esteledett" szóra cserélte. Azonban ez nemcsak stilisztika, sem Kosztolányinál, sem Ottliknál. „Néma gyereknek anyja sem érti a szavát." − Ezen a jó szándékkal mondott anyai bíztatáson háborodik fel Medve a fogdában. „Egyáltalán, dögöljenek meg. Mert csak a hangos szóból és a rúgásokból értenek, a zsíros kenyérből, a látszatokból, a géppuskából (…) szép kis anya volna az ilyen; és hiszen előbb jön mindig a megértés és azután a szó; ez a durva, torzító eszköz, hogy megcsonkítson valamit, ami egész volt" – Ne csak a csinnadrattából és fegyverropogásból értsünk, ez elvárható. De, hogy előbb a megértés, aztán a szavak, ez vitatható, több meghatározott esetben valószínűleg hamis. A „szavak nélkül is megértjük egymást" feltételezi a nyelvi univerzumot, benne a szót. Az irodalom a szavak művészete, a nyelv határait kutatni művészi feladat. Ebben a kitüntetet vonatkozásban nincs igaza Wittgensteinnek: amiről nem lehet beszélni, arról is beszélni kell − és ez nem szószátyárság.

Farkas Attila