2017. 03. 22

Egyetemesség és szétszakítottság; közösség és elidegenedés; univerzalizmus és partikularizmus; kollektivizmus és individualizmus; nem és faj; internacionalizmus és nacionalizmus. Ezek a bonyolult tartalmakat és tartalmi összefüggéseket jelelölő fogalmi viszonyok, valamint ezek értelmezéséből következő politikai programok okozzák, hogy Szabó Dezső életműve különböző társadalomtörténeti szituációkban újra és újra világnézeti viták ütközőpontjába kerül.


A nagy hatású szépíró és esszéista, a pamflet Michelangelójának munkássága új megvilágításba kerül Nagy Dávid könyvében (Szabó Dezső nemzetszemlélete, Attraktor, Máriabesnyő, 2014). A szerző eszmetörténeti elemzések sorával kimutatja, hogy a szövegek végig a szétszakítottság, az elidegenedés és az individualizmus ellen támadtak az egyetemesség, a közösség és a kollektivizmus jegyében, de előbb az univerzalizmus, a nem és az internacionalizmus, utóbb a partikularizmus, a faj és a nacionalizmus alapján. A fordulópontot az első világháború magyarságnak okozott szenvedései hozták el. Az életmű lezárása során, a második világháború káoszában pedig Szabó Dezső lemond a közösségi programról. A program radikális volt, ráadásul mélyen jövőorientált és utópisztikus. Mutatván, hogy szerzőjének gondolkodásmódja, bár rokon a német konzervatív forradalmárokkal, még kevésbé tekinthető konzervatívnak, különösen nem a kategória angolszász értelmében. Az Ede megevé ebédem című 1937-es pamflet záró látomása − amely képi stílusában ugyan elüt, de tartalmilag illeszkedik a szöveg retorikai mondandójához – hatásosan fejezi ki az utópikus jövőkultuszt. Robogó folyó, egyik partja a „jaj-part", rajta a múlt minden szörnyűsége, a másik part „a jövő partja", ahol gyönyörű lehetőségek várnak a keskeny hídon átkelni készülő parasztgyerekekre, hiába riogatják őket a hidat elálló bálványok, a kizsákmányolás és a faji elnyomás rémei, ők nem félnek, énekelnek, s úgy is tesznek: „Átalmegyünk rajta! Átalmegyünk rajta!" Az egyetemesség és a nemzet – foglaljuk most az egyszerűség kedvéért így össze a viszonyt – problémájára többféle megoldás születik a különböző nemzeti kultúrákban. A nagy nemzetek körében az egyik kedvelt kísérlet az, hogy az adott politikai-kulturális közösség fejezi ki és képviseli az egyetemes emberi célokat. Ez érhető tetten a nagy francia forradalmárok, az angol gyarmatosítok, az amerikai alapító atyák, szintúgy Hegel és Dosztojevszkij, de minden internacionalizmusuk ellenére szovjetek gondolkodásában is. Lássunk erre egy huszadik század végi példát, most kivételesen nem a hidegháborút megnyerő Egyesült Államok politikatörténetéből: Jacques Chirac, a Francia Köztársaság elnöke úgy kommentálta a francia futballválogatott 1998-as világbajnoki győzelmét gratulálván a játékosoknak, hogy Franciaország akkor a legnagyobb, amikor nembeli célokért küzd. Azért látta ezt megalapozottnak, mert a csapat jelentős részét afrikai származású sportolók alkották. Az a bájos ebben, hogyha a franciák nembeli célokért küzdöttek, akkor az ellenfélért is harcoltak, aki valamilyen oknál fogva a partikuláris fajiság szolgálatába szegődött. Az ellenfél a brazil csapat volt, amit azért túlzás lenne etnikailag homogén összetételűnek mondani. Szerencsére az ilyen politikusi kijelentést nem kell túlzottan komolyan venni, s ennek alapján értelmezni a rá következő történéseket. A 2002-es világbajnokságon a francia csapat rúgott gól nélkül eset ki, a brazilok pedig megnyerték a tornát. Chirac népszerűségét növelte a focisiker, de ez nem tartott ki a következő választásig, 2002-ig, amikor csak nagy nehézségek közepette tudott nyerni, második ciklusa letelte után törvénytelen párfinanszírozás vádjával eljárás indult ellen, két év felfüggesztettet kapott. Így nézhet ki, amikor valakitől elpártol a hegeli világszellem.       

               

Farkas Attila